Volt egyszer egy hirneves császárné, a ki a világ leghatalmasabb
nemzetének koronáját viselte. Ott lakott a kerek föld legszebb
városában, a mely még a hajdani Babylonnál is fölségesebb s erkölcs
dolgában is vetekedik a hajdani Bál isten városával.
Hogy milyen volt Bál istennek a bálványa ezelőtt négyezer esztendővel,
arra bizony már nehéz volna megfelelni, mert azt egyikünk sem látta;
hanem hogy milyen a Bál-bálvány manapság? – azt már positive tudjuk.
A Bál-bálvány egy női alak, fej nélkül, karok nélkül, spanyolnádból vagy
vesszőből megfonva kosárformán s egy zsámolyos párnára felállítva. Sokan
lesznek, a kik már láttak ilyen szentet. Erre szokták a «bál»-ruhákat
felhúzni, mikor ujak. Ez az áldozatnak a módja. Ha a babyloni
Bál-bálvány tiszta színaranyból készült is, még sem került annyiba, mint
a mennyibe kerül a mai világ népeinek az a nádból font hamis isten.
Ez is annak a hirneves császárnénak a találmánya.
A mostani Bál-kultuszt úgy híják, hogy «divat».
Ebben volt a császárné hatalmas.
A hogy a császár diktálta a _békét_ az «erős» nemnek, akként diktálta a
császárné a _divatot_ a «szép» nemnek.
Ő találta fel a krinolint is.
Már mai nap senki sem tudja, hogy mi volt az a krinolin? Hanem ha
megnézünk a tyúkudvarban egy _boritót_, a mely alá a tyúkok, réczék
szoktak lezáratni s hozzá gondoljuk, hogy egy ilyen táritoppos fonott
kas aczélrugókból, meg galandokból készült, lószőrfonalakkal
beboríttatott s aztán ennek a nyilásán felül egy női alak keresztülbujt
s elkezdett ezzel a banyakemenczéhez hasonló alkotmánynyal járni, hát
akkor elképzelhetjük, hogy milyen volt a krinolin? Mentül terjedelmesebb
volt, annál szebb volt. Ha két ilyen krinolinos úrhölgy a váczi-utcza
közepén megállt egymással beszélgetni, a bérkocsiknak el kellett kerülni
a szomszéd utczába, mert nem haladhattak el mellettük.
Nem sok időre a krinolin feltalálása után született a császárnénak egy
fiacskája. A kis Lulu.
Milyen nagy riadalom volt az egész világban, mikor a kis Lulu született!
Ez lesz a méltó örököse a császári koronának!
A kis Lulu papája ismeretes alak volt. Még a kis iskolás gyerekek
irkáinak a boritékján is látható volt az arczképe hatalmas parancsoló
tekintetével, felfelé álló üstökével, erősen kiviaszkolt bajuszával
(mondják, hogy magyar bajuszpödrőt használt) és hegyes
kecskeszakállával. Úgy hitták, hogy Napoleon. Féltek is tőle a többi
királyok, akárcsak egy iskolamestertől, mert mindig a kezében volt a
skutika, s nagyokat húzott vele, ha nem jól mondták a verset:
Abé ab
Vas kalap,
Ha megütöd,
Megharap.
Csak a kis Lulunak nem tanította meg ezt a verset a papája.
Egyszer aztán csak eltüntek az iskolás gyerekek irkáinak boritékjairól a
nagy Napoleon arczképei. A nagy iskolamestert letették a hivatalából.
Meg is halt nemsokára bánatában.
Vége volt a császárságnak, s azzal együtt a krinolinok is eltüntek a
világról.
A kis Lulu azonban felnőtt nagyra s délczeg levente lett belőle.
Most már ő volt a mamájának az egyedüli kincse, reménye, büszkesége.
Nagyon természetes, hogy az ács fiából szintén ács lesz, a lakatos fia
örökli az apja műhelyét: így a császár fiának is ahhoz kell tartani
magát, hogy az atyja hivatalába tanuljon bele.
Ezt a mesterséget pedig a csatatéren tanítják.
Az ifjú dalia azt mondta egy napon a gyászoló anyjának:
– Édes anyám, az afgánoknak háborújok van az angolokkal; odamegyek
háborút tanulni.
– Ne menj oda édes fiam, – monda a szerető anya. – Az afgánoknak hosszú
puskáik vannak, messze lőnek velük, bizony eltalálnak.
Egy másik napon azt mondá az ifjú levente az anyjának:
– Édes anyám, a muszkáknak háborújok van a turkománokkal; elmegyek
hozzájuk háborút tanulni.
– Édes fiam, – felelt neki a gondos hű anya, – ne menj te oda. A vad
turkománok gyors paripán járnak, bizony előlkapnak.
Egy későbbi napon aztán azt mondá a tettrevágyó ifjú az édesanyjának:
– No, most támadt már egy csendes kis háború: az angolok verekszenek a
zulu-kafferekkel. Ezeknek csak egy hajító dárdájuk van; tetőtől-talpig
mezitláb mennek a harczba, az angoloknak pedig ezer lépésnyire hordó
puskáik vannak.
Oda már aztán elbocsátotta a kedves egyetlen fiát a császárné háborút
tanulni.
A szép ifjúnak csak akkor serkedt még a bajusza, alig tudta még
összepödörni. Olyan jól állt rajta a hadnagyi egyenruha.
– Meglásd, anyám, mire visszajövök, olyan bajuszom, szakállam lesz, mint
dicső emlékű papámnak volt; ezredesi vállrózsa lesz a kabátomon!
A császárné megcsókolta, megkönnyezte, megáldotta a szép fiát; úgy
bocsátá el a messze afrikai csatatérre s aztán mindennap háromszor
imádkozott érte térden állva.
De a szép leventét nem védte meg se a köny, se a csók, se az áldás, se a
forró imádságok. Egy olyan oktalan, félmeztelen vadember a maga együgyű
hajitó dárdájával, lesből előugorva, hirtelen megölte, mielőtt lovára
kaphatott volna, vagy kardot ránthatott volna a délczeg császárfi.
Igazán sajnálta mindenki. Hiszen még nem volt ellensége.
Aztán elfeledte mindenki. Engedték elmulni.
Csak az anyja nem tudta elfelejteni, nem hagyta elmulni.
Az özvegy császárné, a mióta egyetlen fia elbucsúzott tőle, minden évben
lerajzolja a fia arczképét úgy, a hogy ő azt maga előtt látja:
évről-évre idősebbnek, erősödő bajuszszal, szakállal, férfi-komorságot
öltő arczvonásokkal – ilyennek kell lennie öt év mulva; – tiz év mulva:
megemberedett már – az arczszíne megbarnult: az afrikai nap erősen tud
zománczozni; – tizenkét év mulva: – Bizonyosan sebhely is van már a
homlokán. Hisz olyan bátor volt! – Tizenhárom év; – tizennégy év; –
tizenöt év mulva! – Most már talán ősz szálak is vegyülnek a haj és
szakáll közé? – Hajh! a tizenhetedik év is itt van. A délczeg hős most
már közel jár a negyvenhez! – Most már talán kopaszodik is a homloka? –
Milyen szép volna azt betakarni – egy koronával. Mikor jön el annak a
napja?
És így festi le a boldogtalan császárné évről-évre és fogja festeni a
fia arczképét, a míg csak a saját szíve meg nem szün verni; s nem engedi
a fiát oda a halálnak: visszakéri, visszahozza.
Az pedig aluszik csendesen s nem álmodik se dicsőségről, se koronáról.