Baltaváry Tihamérné a szép deczember hónapot Nizzában töltötte. Akkor
virágoznak javában a sárga violák a Promenade des Anglais
szegélykertjeiben; a forró napsugár, a tengeri lég csodaerővel hat az
idegekre; a fiatal nő egészen helyreépült neuralgiájából, a mióta a
Riviera ege alá menekült. A férje alig fog ráismerni, ha a tél
elmultával hazakerül Budapestre.
Maga Baltaváry Tihamér nem kísérhette el nejét a Rivierára: őt lekötve
tartják hivatalos teendői. Több részvénytársaságnál igazgató-tanácsos, a
hol szükség van a közreműködésére: az igazgatói osztalékok szép
jövedelmet biztosítanak számára. (A letett részvények a felesége
vagyonát képezik állampapirokban, a melyekre nézve szabad rendelkezési
jog van adva a férjnek: ő küldi Nizzába a felesége után az esedékes
szelvények értékét.)
Épen ilyen értékes tartalmú levelet várt hazulról az asszony.
A helyett kapott egy táviratot a budapesti rendőrhivataltól, melyben
tudatják vele, hogy Baltaváry Tihamér öngyilkosságot követett el. Felső
kabátját ott találták a lánczhíd oszlopánál, és annak zsebében egy
levelet a feleségéhez, melyben bocsánatot kér tőle iszonyú
elhatározásáért. Kétségtelen, hogy a Dunába ölte magát.
A kétségbeesett asszony rögtön utazott haza Budapestre.
Nagy fájdalmára igazoltnak találta a gyászos tudósítást.
A rendőrségnél megmutatták neki a kabátot és a levelet. Az a férje
kabátja volt és a férje kézírása.
Azután kivezették a lánczhíd-oszlophoz, a hol a levetett kabát
találtatott.
Lenézett a Dunába. Az most zajlott. Széles jégtorlaszok törtek meg
harsogva az oszlopok szögletein. A Duna nem ad most feleletet. Rövid
időn meg fog állni a jég, a téli pánczél fel nem szakad tavaszig: addig
hasztalan minden keresés, tudakozódás. A jéggé meredt folyam nem adja ki
a halottját. Várni kell az olvadásig.
A rejtélyes eltünést más bajok is kisérték.
A hátrahagyott levélnek utolsó sorát nem közölte az asszonynyal a
rendőrségi távirat – gyöngédségből. Ezt nem lehetett nyilvánosságra
hozni.
Ez volt a tartalma:
«Börzeveszteségek juttattak tönkre.»
Mennyiben volt e tönkrejutással a nő vagyona is érdekelve?
Utána jártak. Nagy volt a veszedelem.
A hitves vagyonát képező állampapirok, melyek többféle intézeteknél
letétbe voltak elhelyezve, mindannyian közjegyzői megerősítés mellett át
voltak írva idegen névre, mellékelve hiteles másolatban a nőtől adott
felhatalmazás, melyben a férj felszabadíttatik a nő értékpapirjaival
szabadon rendelkezni.
Az új név viselője volt Mister Elias Smitt.
Ki ez az Elias Smitt? Ki látta? Ki tud felőle hírt mondani? Senki sem
birt egy szó tájékoztatást se adni.
A jogtudósok véleménye szerint annak a tulajdonába mentek át az
értékpapirok.
A nyilvános intézeteknél nem hiányoztak a lemondási levelek, melyekben
Baltaváry az igazgatósági hivatalait rendelkezésre bocsátja. Dátumuk az
öngyilkosság napja.
Rendes észjárás szerint azt lehetett következtetni, hogy ez a Smitt
azonos azzal a játékos ellenféllel, a kinél Baltaváry a maga és felesége
vagyonát elvesztette. Tehette ezt a bécsi börzén, a hol az emberek nem
ismerik a közéjük tévedt idegent.
Hirlapi felszólításra nem jelent meg Mister Smitt.
Üzérkedési pert kellett volna ellene indítani, de nem lehetett megtudni,
hol lakik.
No de sebaj: majd előjön, a mikor a részvénytársulatok tavaszi
közgyűléseiket megtartják s a nyereményosztalék felett határoznak. Egy
negyedmillió értékpapir szelvényeit nem fogja ott hevertetni.
Ez az idő is eljött, a nélkül, hogy Mister Elias Smitt jelentette volna
magát. Az intézetek aztán a részvények után járó kamatot addig a napig,
a melyen az átiratás történt, kifizették az _özvegynek_, valamint a
lemondás napjáig megillető igazgatótanácsosi jutalékot: a többire nézve
az intézkedést felfüggesztették a bonyolult ügy tisztázásáig.
Ezalatt a Dunáról is eltakarodott a jég, a feltisztult folyam mentén meg
lehetett indítani a tudakozódásokat, Az özvegy nem kímélt költséget és
fáradságot, hogy eltűnt halottját feltalálja. Mind hasztalan volt.
Fél év is elmúlt már a rejtélyes öngyilkosság óta.
Baltaváryné feladott minden reményt, hogy férjét halva is feltalálhassa.
Azalatt minden nap elővette férjének a lánczhídon elhagyott kabátját s
órákig elbeszélgetett hozzá. Álmában aztán a kabát megelevenült és
választ adott, a mit a nő híven feljegyzett naplójába.
Házi orvosa komolyan figyelmeztette:
– Asszonyom, ha ön ezt a kabáttal való lélekidézést folytatja, bele fog
őrülni.
– Hát mit tegyek?
– Ajándékozza el ezt a fatális felöltőt, mely örökösen a multakra
emlékezteti.
– Kinek adhatnám?
– Igaz, hogy az ilyen ajándéktól fél minden rendes eszű ember s nem
örömest ölti azt magára. De hát vannak meghibbant eszű emberek,
szükölködők, a kiknek a meleg bunda jól fog esni, a kik nem féltik a
lelküket attól a másik lélektől, a mi ebben lakik: vigye el ön ezt a
kabátot az őrültek házába s ott ajándékozzon meg vele valakit.
Az asszony megfogadta az orvosi tanácsot s még aznap kikocsizott a
Lipótmezőre, magával víve a férje kabátját, melynek oldalzsebébe nem
mulasztott el néhány darab pénzt eldugni. Annak is hadd örüljön majd a
szegény bolond.
Jelentkezett az igazgatónál. Elmondta neki, hogy a férje kabátját
szeretné valami elmebajosnak átadni, a kinek arra szüksége volna.
– Oh, ez az ajándék nagyon alkalomszerű lesz, – mondá az igazgató. – Van
az elmebetegeink között egy, a kinek az a rögeszméje, hogy ő azért
került a bolondok házába, mert a télikabátját levetette; elmondja,
milyen volt: szilszkin galléros, rókamál béléses; ha ő azt
visszakaphatná, mindjárt meggyógyulna.
– Vezessen ön hozzá.
– Nem fél az őrültek látásától?
– Lehet-e nekem egyáltalában valamitől félnem?
Az igazgató végigvezette a folyosón a nőt a legvégső ajtóig, ott megállt
s a kulcsárt szólítá az ajtó felnyitására.