De régen várták tőle ezt a szót!
– De hogy már verset is tud írni! – csodálkozék az új családtag. – Hisz
egy év előtt még a betűket sem ismerte!
– Lángesze van, – mondá Aladár.
Minden tekintet az elhunyt apa arczképe felé fordult.
(Látod-e ezt? Hallod-e ezt?)
A szellem bizonyára látott és hallott mindent.
Piroska újból meg újból elolvasta az üdvözlő költeményt.
– Ez az ő írása! Ezek az ő szavai! Ezek az ő gondolatjai!
A vőlegény tanár kitalálta menyasszonya óhajtását.
– Kedves apósom! Teneked ezt a csodagyermeket énnekem kell átadnod, hogy
tehetsége kifejlesztéséről tovább gondoskodjam. Nekem ez a szakbeli
hivatásom.
– Beleegyezem, – mondá Aladár.
– Akkor Gyuricza velünk jön! – szólt örömtől repesve Piroska s ölébe
rántotta a fiút.
– De én komolyan teszem az ajánlatot, – mondá a tanár. – Elvállalom a
törvényes gyámatyaságot.
– Én szintoly komolyan egyezem bele s rögtön bizonyságát adom.
Azzal az íróasztalához lépett, annak a fiókját kihúzta s onnan kivett
egy ötpecsétes levelet, azt odanyújtá leendő vejének.
– Ime, átadom az írói segélyegylet által megküldött évi nevelési díjat;
éppen most kaptam meg.
– De én azt sem fogadom el. Én csak a fiút viszem el. A nevelési díj
maradjon itt.
Ezt meg Aladár nem akarta elfogadni, s e felett támadt erős vita a két
nemes lélek között, a miben az egyedül illetékes édes anya döntött.
– De én nem adom oda a drága magzatom, hogy tőlem elvigyék. Most, mikor
a szavát hallhatom, a mikor mindennap beszélhetek vele. Ha mindjárt a
khinai császár kérné is tőlem.
Íme, ilyen nagy értéke lett a Gyuriczának, a ki még egy év előtt siralom
és szánalom tárgya volt az egész családra nézve.
Végre aztán abban állapodtak meg, hogy a Gyuricza marad Aladár apjánál
magánnevelésben, a míg el nem éri tantárgyaiban a humaniorákat, akkor
aztán átveszi őt további kiképeztetésre a sógora, s a vidéki főiskolában
fogja végezni tanulmányait.
Ez így folyott rendén valami hét évig. Az írói segélyegylet választmánya
minden tanév végén megküldte a neveltetési járulékot az ifjúnak, a minek
fejében ő is elküldte a tanárai által kiállított iskolai bizonyítványait
a választmány elnökének. Azok mind kitűnők voltak.
Egy évben aztán, a mikor az egykori néma fiú már húsz éves lehetett, az
a meglepetés érte a választmányt, hogy a neveltetési összeg
visszaérkezett, Györgynek egy hálálkodó levele kíséretében, melyben
megköszöni az eddigi segélyezést; de a legutóbbi küldeményt visszaküldi,
miután olyan állást kapott, a melyben saját emberségéből fentarthatja
magát.
Ez is egyetlen eset, melynek párja nincs.
Hol van az a húsz esztendős diák, a ki egy nevezetes összeg pénzt, mely
őt jogosan megilleti, melyet számára szabályszerűleg megszavaztak,
visszaküldjön a jóltevőjének azzal a kéréssel, hogy fordítsa azt más
szűkölködő felemelésére: ő már meg tud élni.
Ebben a fiúban nemcsak lelket tudott támasztani újjáalkotó gyámapja,
hanem jellemet is tudott neki adni.
S az ilyen csodatevő embert nem nevezik ki a szentek közé.
Legalább az írótársak konklávéján legyen beatifikálva.