(Elbeszélés a való életből.)
Csodatételt írok le, a mi nem mese, ámbár hitregei dicsfény veszi körül.
Feltámasztani egy halottat, a kiből már eltávozott a lélek: ez a bibliai
szent alakok isteni adománya.
Előidézni a túlvilágról a testnélküli szellemet, hajdan varázslók
kápráztatása: korunkban lélekbúvári művészet.
Az én varázslóm egyszerű, mindennapi alak, a ki maga sem nevezi
csodának, a mit művelt; pedig valóban az.
Egy lelket előtámasztani, a ki még _nincs_.
Volt nekem egy igen kedves barátom, azokban az időkben, a mikor nehéz
volt a hazát szeretni, a szabadságért küzdeni: nem volt hozzá egyéb
fegyver, mint a toll.
Ő volt e munkában leghívebb osztálytársam: író, mint én. Rabja és ura a
munkának.
Ott lakott velem egy házban: ismertem egész családját, volt szép ifjú
felesége, két gyermeke. Az idősebb leány, a kisebb fiú. A leány neve
volt Piroska, a fiúé Gyuricza. Az is apja nevét viselte.
Csak azoknak élt.
De milyen életet!
Évek óta halálra szánt beteg volt.
Az orvosok tudtára adták, hogy baja gyógyíthatatlan; fájdalmainak csak
fokozását várhatja; mikor nem bírja tovább, akkor megszabadul tőlük az
élettel együtt.
És ő neki megvolt a heroismusa az élet fentartásához.
Látta nyomról-nyomra közelíteni azt az ismeretlen szellemet. Némelyek
csontváznak ábrázolják, mások denevérszárnyú angyalnak. Mindenki retteg
a nevétől.
S a ki legjobban kerüli, az a saját testvére: az álom. A halál
jelöltjének nincsen álma. Nyitott szemmel kell neki nézni a túlvilág
sötétjébe.
Az édes ágy! A szenvedők menedéke. Neki el volt tiltva. Karszékében ülve
virrasztotta át a hosszú éjszakát.
Lámpája ott állt előtte az asztalán, olvasott és jegyezgetett. Tele volt
a lelke gondolatokkal. Be volt avatva az európai politika minden
részleteibe.
Minden nevezetes államférfiúnak ismerte a nyilvános életét, múltját,
vezérelveit, a nagy európai kérdések fázisait, a feje egész könyvtár
volt. Eszményképe lehetett egy hirlapírónak.
Nekem volt legtöbb okom az ő életéért imádkozni.
Mindennap meglátogattam: beszéltünk a világ állásáról, pártunk
helyzetéről. Ő hitt a jövőben. A jövőben! A miből neki csak napok voltak
igérve. És minő napok!
Egy ízben túlömlött a szíve.
– Nem soká tart már, – mondá; – fordítsunk a szerepen. Eddig én voltam a
föld terhe, ezután a föld lesz az én terhem. Minden jó lesz.
De egy könycsepp elárulta, hogy a megölő fájdalmon kívül van még valami,
a mi átkíséri a túlvilágba.
– Én nemsokára nyugalomra térek: szeretteim magukra maradnak. Nőm,
leányom miatt nem aggódom. Nekik szereztem egy varrógépet. Ez eltartja
őket. De mi lesz a fiamból? A ki néma. Nem süketnéma, mert minden szót
meghall: ha a kakas kukorít, ő utána kukorikol; ha a kutyákat ugatni
hallja, utánozza az ugatásukat: de emberi szót nem ejt ki a száján.
Megvizsgáltattam szakértő orvosokkal. Azt mondták, hogy nem siketnéma,
hanem bikacsnéma, a mi még rosszabb. Mert a siketnémát még meg lehet
tanítani beszélni, de a bikacsnéma nem akar megszólalni. Az megtagadja
emberi voltát, állat _akar_ maradni. A fiam ott felejtette a lelkét
valahol a megelőző világban. Nincsen lelke. Már tíz esztendős és még egy
szavát nem hallotta senki. Próbáltam gyöngédséggel, szeretettel rávenni,
hogy beszéljen; hízelegtem, gyügyögtettem, ajándékokat hoztam neki,
gyermekeknek kedves nyalánkságokat; – megcsókolta a kezemet, megnyalta,
mint a kutya, de egy «köszönöm» szóra nem lehetett rábírni. Aztán
szigorral kezeltem, éheztettem: egy kérő szót ki nem mondott; megvertem:
egy «jaj»-t nem hallatott. A nénjét rajongón imádja, és az sem volt
képes rávenni, hogy a nevét kimondja, bárhogy igyekezett is szótagonként
a szájába rágni: «Piroska». Már tíz esztendős és még egy betűt nem
ismer. Mi lesz belőle, ha én meghalok? Más apa, ha vagyont nem hagyhat
is a fiára, de rá hagyja a munkabíró tehetséget; életpályát szemel ki a
számára. Én azt sem tehetem. Még csak koldusbotot sem hagyhatok a
fiamnak, mert a kolduláshoz is emberi hang kell.
Nem bírtam a barátom megnyugtatására egy szót se mondani, mert én
ismertem már ilyen önkéntes némát, mint felnőtt alakot, de annak
vagyonos családja volt. Beszélni nem tudott; de kártyázni megtanult s
nem volt hülye, mert nyert.
És ez a néma fiú szép volt arczban, alakban. – Gyermekkori mása az
apjának, ki még ily összetörten is az iliászi héroszok alakjaira
emlékeztetett. Csak a nagy kék szemeit kapta az anyjától s azokkal
tudott beszélni.
Volt egy közös jó barátunk, a ki jobban értett a vigasztaláshoz, mint
én. Mindennapos vendége a kis családnak; Aladárnak hívtuk.
Ő is munkatársa volt a lapomnak, a tanügy és kritika rovatát vezette.
Kitűnő pædagog volt. Gyermekek számára írott tankönyveit minden iskolába
befogadták. Új rendszert hozott be, mely megkönnyítette az olvasás
megtanulását.
Már korán reggel meglátogatta György barátját, átvette ennek a lefolyt
éj alatt papirdarabokra irónnal feljegyzett eszmetöredékeit. György
írógörcsben szenvedett, nem tudott a kezébe tollat fogni. Aladár írta
meg a czikkeit a gyorsírói följegyzések után, a melyeket az álmatlansága
óráiban papirra vetett. Igazán jobb keze volt a barátjának.
Szerette is minden ember a háznál. Szép piros arczú férfi volt, magas
homlokkal, erős termettel. Viseletében nem sokat gondolt a divatra;
télen-nyáron egy öltözetet hordott s a nyakravalófelkötéshez éppen nem
értett.
Még a házi kutyák is megkülönböztették: a szokásos csaholás helyett
hízelgő vinnyogással fogadták, s a mint Gyuricza odabenn meghallotta, ő
is hasonlóan nyafogott; neki is kedvencze volt a piros képű bácsi, eléje
szaladt, karjába fogózott s el nem maradt tőle: ő vezette a szülői
szobájába. Két szobás szállásuk volt, a külső a hölgyeké, a belső az
övé, a konyha volt a cselédé. Elébb a hölgyeket üdvözlé, aztán
kopogtatott be az úrhoz. Amott forró kézszorítással fogadták, ennek
olyan hideg volt a keze.
És aztán a néma gyerek el nem mozdult a vendégjóbarát oldala mellől
mindaddig, míg az az atyjával értekezett. Le nem vette a tekintetét
annak a beszélő ajkairól. Látszott rajta a szomjú vágy, megérthetni a
szavak tartalmát: kivált mikor az atyjának és a jó barátnak a tekintete
az ő arczára vetődött, ő róla beszéltek. Bizonyosan nagyon jókat.
Aladárnak tervei voltak, a melyekkel az elbúsult apát megnyugtatni
törekedett. Lélekfeltámasztó tervek. S a gyermeknek volt, lélek
hiányában, állati ösztöne, mely rávezette a valóságra. Mikor Aladár
búcsút vett az atyjától, ez mind a két kezével megszorította a jó barát
kezét, a kebléhez is nyomta.
Az eltávozót aztán a néma fiú, karját átölelve, az anyja szobáján át
vezette ki s unszolta az anyját, hogy ő is két kezével szorítson vele
kezet s nyomja azt a kebléhez.
A nő feltűnő szépség volt: igazi minervai alak, arcza komoly. Még élete
nyarának az elején volt. Miket szenvedett az utóbbi évek alatt,
arczvonásai nem árulták el. Én egy martirnőnek ismertem.
Végre bekövetkezett az elháríthatatlan vég: a megváltó halál.
Az is egy tudomány: szépen, nyugodtan meghalni. Az én György barátom
értett hozzá.
Ott voltak mind mellette, a kiket szeretett. Alkony volt, a napsugár az
arczára tűzött. Egyfelől a neje, másfelől a jó barátja. Mind a kettőnek
a kezét megfogta és egymásba tette.
– A mit megfogadtál… – rebegé Aladárhoz.
Ez volt az utolsó szava.
Egy férj, ki halála perczében eljegyzi az özvegyét egy új vőlegénynek.
Soha szomorúbb temetést nem láttam.
Egy fiú, a ki nem tud sírni. A koporsóban ott látja az atyját halottan s
nem bírja e szót elkiáltani: «Atyám!» Ki akar törni az ajkán, de egy
dæmon visszafojtja a mellébe. Látja, hallja kétségbeesett zokogását
anyjának, nővérének: ő is erőlködik a sírást utánozni, érzi a fájdalmát,
de nem tudja megtalálni a könyeit, kínozza a «jaj!» szó, a melyet nem
bír kimondani. Hangja üvöltés.
A temetés után összejöttünk Aladárral.
– Meghalt barátunk családjáról gondoskodni kell, – mondám neki.
– Én is azt gondolom.
– Még ma értekezletet tartunk az írói segélyegylet választmányában a
nőnek és az árváknak nyújtandó kegydíj iránt.
– Csakhogy ez a nő nem fogja azt elfogadni.
– Miért nem?
– Mert büszke. A míg egy varrógépe van, s maga és leánya dolgozni
tudnak, alamizsnát nem fogad el.
– De a néma fiú?
– Annak a neveltetéséről lehet szó a választmányban. De másról szeretnék
önnel beszélni, a mi sürgősebb.
– Sürgősebb, mint az elárvult barátunk családjának insége?
– Sőt parallel ügy. Akar ön násznagyom lenni?
– Igen.
– Nőül veszem elhunyt barátunk özvegyét.
– Ön megigérte ezt a haldokló apának?
– Ha nem tettem volna is. Én tisztelem ezt a nőt s el tudom tartani.
– Üdvözlöm érte. Leszek önnek násznagya. Hanem ez haladékot kíván.
– Én pedig rögtön akarok intézkedni. Még ma, a temetés napján akarom,
hogy megkérje ön számomra az özvegy kezét.
Belenyugodtam, bár az ötlet nagyon bizarrnak látszott.
Csak Shakespearenak volt megengedve, hogy a férj koporsójánál a gyászoló
özvegy kezét megkéresse.
Ősi szokás a magyaroknál, hogy a _kérést_ a násznagyra bízzák.
Sértené a férfiú szemérmetességét, ha maga a kérő rebegné el ajánlatát.
Hisz a nótában is azt danolja a legény: «Kérlek, ne nézz a szemembe:
meghalok szégyenletembe.»
Magamnak is össze kellett szednem minden tudományomat, hogy miféle
szavakkal bírjam kifejezni nehéz feladatomat. Ebben a helyzetben nehéz a
hízelgő szót úgy alkalmazni, hogy sértéssé ne váljék. Hisz a könyek
forrása még nem apadt ki. A kínos seb még vérzik. Szabad-e azt feltépni?
De meg kellett történni, Aladár nem volt könnyelmű lélek. Évek óta
mindennapos vendége a családnak: érteniök kellett egymást. Ha
szándékának teljes erkölcsi alapja nincsen, akkor az hebe-hurgya
merénylet számba megy. Nem! Ez nem lehet komédiatárgy. Ez szentség, ha
igaz, gyalázat, ha nem az.
Együtt mentünk át barátommal a gyászoló család lakására.
Mind együtt találtuk őket az elhunyt családfő szobájában.
Az anya és leánya az elhunyt kedvesük arczképét diszítették fel a
gyászkoszorúkból elhozott babérlevelekkel. Én is hozzájárultam egy
pálmalevéllel a szerkesztőség nevében.
A fiú a szögletben guggolt és öt darab gömbölyű kavicscsal, a mit a
temetőben szedett fel, pitykövet játszott.
A nagy bőrkarszék, melyben a családapa hosszú betegsége napjait, éjeit
töltötte, ott állt a szokott helyén – üresen.
A néma fiú, a mint bennünket a szobába belépni látott, felugrott a
helyéről, abbahagyta a pitykövezést s odafutott Aladárhoz, átölelte s
kényszeríté, hogy abban az üresen maradt karszékben helyet foglaljon.
S a mit én a bölcseségemmel meg nem bírtam találni, megtalálta ez a néma
gyermek, a megnyitó szót.
Én megfogtam az özvegy kezét s rámutattam e jelenetre.
– Drága barátném. A mit e gyermek ártatlan lelke kitalált, az a mi
idejövetelünk czélja. Annak a helynek nem szabad, nem lehet üresen
maradni; mi nem jöttünk ide szokásos mondatokkal vígasztalást hozni,
hanem azért, hogy a család sorsába beavatkozzunk. Ha én ki nem mondom
is, kegyed ismerni fogja az én barátom érzelmeit s azoknak szent és
komoly voltát.
Erre Aladár is odalépett s kezét nyújtá az özvegynek.
A saját kezemen érzett szorítás sejteté velem, hogy az Aladár keze is
forró szorításban részesült.
– Kedves barátom, – mondá az özvegy nyugodt hangon, s aztán mindkét
kezével kebléhez szorítá leánya fejét, hogy az is hallja, a mit az anyja
mondani fog, – én nem vagyok szenvelgő: nem titkolom el, a mit érzek.
Miket szenvedtem két hosszú év alatt, önök legjobban tudják. Enyhíteni
törekedtek. Most megváltást kinálnak. Én megvallom, hogy Aladárt
becsülöm, tisztelem. Lelkét kiismertem. Ajánlatát a boldogság igéretének
tartom. De hogy a boldogságot elfogadjam, tiltja a szívemben lakó
fájdalom, mely követeli a maga jogát s melynek én alázatos rabszolgája
akarok lenni. Nekem a szenvedés gyönyör, a könnyhullatás éjjeli
hálótársam. Várjanak önök, a míg a gyász leszakad rólam: addig drága
halottam emlékének élek.
– Nem várhatunk, – szólt Aladár. – Ön éljen a fájdalmának s tiltsa el a
szívét minden örömtől; de ennek a fiúnak apára van szüksége; apára, a ki
az elrejtőzött lelket feltámasztja benne, a ki élő emberré alakítja át,
s ezt a nehéz feladatot meg kell kezdeni minél elébb. Én jól tudom, hogy
kedves halottunk szellemalakja most is közöttünk áll; de nem azért, hogy
bennünket elválaszszon, de hogy kezeinket egymásba tegye, a hogy
haldokolva tette. Neki tettem szent fogadást, hogy fiának apja leszek;
most azt jövök beváltani.
Most a néma gyermek is közbelépett s két kezét anyja és kérője kezébe
téve, oly esedező tekintetet vetett az orczáikra s nagy bámulatukra az
első emberi hangot ejté ki ajkain: «a» – «a»! (a mi kezdőbetűje az
«apa», «anya» nevének.)
Ez az egy kezdő hang nagy rábeszélés volt.
Aladár egész tervét előadta.
– Nekünk a legrövidebb időhaladék alatt, a mit a törvényes szokás elénk
szab, meg kell tartanunk az esküvőnket, hogy én ide költözhessek. Két
szobánk van. Az egyiket elfoglalja ön a leányával, a másikat én a
fiával. Nem beszélünk szerelemről. Tudom, hogy azt elébb ki kell
érdemelni. Rajta leszek és el fogom érni. Bízom hozzá.
Ez ajánlat elfogadható volt.
Két hét múlva a temetés után végbement az új házasság: csendben, minden
czeremónia nélkül; a világ nem vett róla tudomást.
Aladár gondja alá vette a néma gyermeket. Tervébe nem avatott bele
senkit.
A két nő kézimunkája jövedelméből márvány siremléket állíttatott
feledhetetlen halottjának. Mikor az elkészült, a fiú, mostohája
kíséretében, mindennap kiballagott a temetőbe s az apa sírkövén tanulta
meg a sillabizálást. Már ennyire haladt. De azt titokban tarták. Anya és
néne nem tudtak róla semmit.
Legrégibb jótékonysági intézményünk, a «Magyar írók segélyegylete»,
melynek választmányi tagja vagyok, az elhunyt írótárs árva fiának
neveltetésére megfelelő összeget szavazott meg, mely nagykorúsága
eléréséig ki fog neki szolgáltatni.
Soha elvetett mag dúsabb kalászt nem hajtott.
Aladár oktatási rendszere mellett a lélektámasztás csodamódon haladt
előre. A fiú már könyveket is kapott. De a mit azokból tanult, azt
fenhangon nem mondotta el; csak éjjel, mikor minden elcsendesült a
háznál, sugdosta el a szerzett tudományt a nevelő apjának.
Így múlt el a gyászév teljes nyugalomban.
De valami mégis megzavarta a kis család nyugalmát. A szerelem. Ha a férj
és feleség szent fogadalma elzárta az útját, a kis szárnyas istenfiú
megtalálta az oltárát a leány szívében. Egy fiatal tanár, Aladár jó
barátja, megismerkedett Piroskával és belészeretett, megkérte a kezét.
Biztos állású, kitűnő tagja volt egy erdélyi főiskolai tanári karnak, a
mellett jeles szaktudományi író.
Az ifjú pár egybekelését a gyászév leteltének évfordulójára tűzték ki.
A menyegző alkalmával szokás a menyasszonynak ajándékot adni:
drágaságokat, a melyeknek a női szív örül.
Aladár is gondolt ki ilyen ajándékot mostoha leánya számára.
Az esküvőt megelőző estén bevezette a családhoz Gyuriczát.
Egy irattekercs volt a fiú kezében.
És az eddig bikacsnémának ismert gyermek bátran kiállt a szoba közepére
s arról az iratról egy üdvözlő verset olvasott fel Piroskához, értelmes
szavalással, verset, a mit ő maga írt és fogalmazott. Ő, az eddig néma
gyermek!
Az volt az öröm, az elragadtatás!
A világnak nincs akkora gyémántja, mely azzal fölérne. Soha
menyasszonynak ily drága kelengyét nem adtak. Élő testvérét, kiben
feltámadt a lélek! Feltámadt és világít! Beszél már: kérdez és felel.
Hogy ölelik mindannyian! Anya és nővér. Egymás karjai közül ragadják ki:
elhalmozzák csókjaikkal. Drágaságnak, angyaluknak nevezik.
Aladár csendesen mosolyogva nézte ezt a paradicsomi jelenetet.
A fiú, a mint az ölelő karok közül kiszabadult, odafutott a mostoha
apjához, annak a nyakába borult s megcsókolta az arczát. A fiú tudta,
hogy annak köszönheti a lelkét. Mennyi munkájába, kísérletébe,
leleményességébe került annak, a míg legyőzte a lelkét fogva tartó
varázst. Erre aztán a feleség is odament Aladárhoz s átölelve annak
bozontos fejét, megcsókolta az ajkát. Ez volt az első csók egybekelésük
óta.