Tudvalevő dolog, hogy a nagypénteket a protestáns atyafiak különösen
megünneplik.
Gyerekkoromból emlékezem rá, hogy nagypénteken templomba mentünk,
prédikácziót hallgattunk és _bőjtöltünk_, a mi annyit tesz, hogy délre
hal volt és mákos csík az ebéd.
De még a kálvinistáknál is szigorúbban megtartják a nagypénteket a
luteránus atyafiak. Azoknál e szent napon sem úr, sem cseléd, sem ló,
sem ökör nem dolgozik.
A hatvanas években, mikor a magyar dzsentri a tudvalevő okoknál fogva a
falukon visszavonulva élt, egy nagycsütörtök délutánján fiatal jóbarátok
társasága gyült össze a Podmaniczkyak aszódi kastélyában: Prónayak,
Keglevichek. A fogataikat még aznap hazaküldték, s szombat estére
rendelték vissza, hogy husvét első napjára ki-ki otthon lehessen.
Másnap kora hajnalban lovas posta hoz egy levelet Keglevich Bélának,
melynek olvastára azt mondja a fiatal gróf a házigazdájának, hogy neki
rögtön menni kell Pestre, mulaszthatatlan dolga akadt.
– Próbálj szerencsét, – mondja neki Frigyes báró. – De figyelmeztetlek,
hogy ma nagypéntek van.
Béla gróf nem volt péntekes. Felülemelkedett minden babonaságon.
Elindult előfogatot rendelni a faluba. Hisz az aszódi gazdák híres
fuvarosok. Ők tartják fenn a gyorskocsizást a Duna-Tisza között.
Hanem egy pár óra mulva arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a
nagy-péntek-nap mégis kivételes egy nap. Minden háznál vallásos
elszörnyedéssel fogadták a felszólítást: «Nagypénteken! Lovat befogni!
Igaz luteránusnak! Ki hallott ilyet!»
Pedig Gyurgyik uramnak, ki máskor is hordta a grófot, olyan négy lova
volt, hogy még a gőzkocsi se hágna a nyomába, ha volna. De hát még akkor
nem volt gőzkocsi.
Megbicsakolta magát, hogy ő be nem fog nagypénteken még tíz forintért
sem. Máskor ötért is köszönetet szavazott.
Béla gróf végigjárta az aszódi hosszú-utczát, szerencsét próbálva: sehol
sem álltak istrángnak. Azok ott végtűl-végig mind igaz luteránusok.
Utoljára megint csak visszakerült Gyurgyik uram házához. Most már
huszonöt forintot igért neki, ha rögtön beszállitja a fővárosba.
A huszonöt forint megrendítette gazduramnak a hitét. Csak befogta a négy
pejkót. Hiszen bűn biz az, de majd kibőjtöljük, nyugtatá meg a
feleségét.
S aztán csak elporoszkált valamerre a kertek alatt a pasasirjával, hogy
a szomszédok meg ne botránkozzanak az ünnepszegésen.
Gyönyörű szép napfényes idő volt, a hívek bunda nélkül mentek a
templomba. Istentisztelet után mindenki sietett haza, a bőjtös ebéd
mellett folytatni az ájtatosságot.
Délután két órakor hirtelen előtámadt a Mátra mögül egy nagy fekete
felhő, s néhány percz mulva elsötétült az ég, s nekizúdult egy olyan
hózivatar, a mely egy deczemberi förgetegnek is bevált volna; fél óra
mulva bokáig érő hó födött utczát, mezőt: itt volt a tél.
De a téllel együtt itt volt a nyár is, villámlás, menydörgés a
hóförgetegben.
Egyszer aztán egy földrengető csattanás harsogott át a légen, a
villámsugár mint egy tűzkéve csapott le egy háztetőre, mely abban a
pillanatban lángba borult.
… Az volt a Gyurgyik uram háza…
A csodálatos zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is
rohant; csak a behavazott tájék s az égő ház hirdeté ittjártát.
«Isten itélete ez!» mondták a házakból előkerülő lakosok, és senki sem
igyekezett a villámgyujtotta tüzet eloltani.
Ha maguk a kastélybeli gavallérok a cselédjeikkel meg a
tűzifecskendőikkel nem segítettek volna a tüzet eloltani, porig égett
volna a ház.
Ez naptól fogva próbálta légyen valaki a tele tárczáját odakínálni a
luteránus atyafinak nagypénteken, hogy fogjon be érte – csak ide a
szomszédba egy kis kirándulásra!