Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet
cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok
közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosto mentében: előbb két ódon
háznak az udvarán kell végigmenni, azután egy nedves folyosón végig: ott
a templom.
Ez a _S. Stefano Rotondo_.
Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az,
hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból
készült: van ott minden színű márvány, gránit, travertin; dóriai, jóniai
és korinthi oszlopfőkkel, némelyik a nélkül is; vékonyabbak,
vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak; a melyik nem volt elég
emelkedett, hogy a plafonig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop
darabjával.
De nem ez a legnevezetesebb a S. Stefano Rotondo templomban, hanem az
egész templom belsejét elfedő hetven kép-csoport.
Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.
Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihletes művészi
alkotásokban, de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.
Mind a hetven kép egy-egy különböző nemét tünteti fel a keresztény
vértanúk halálra kínzatásának. A hagymázas fantázia lázálmainak kellett
megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson az ember.
Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik
vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban,
hasítják ketté fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve,
koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztény hit vértanúit; azoknak az
arczai kínt, iszonyatos kétségbeesést, agoniát fejeznek ki; hóhéraik
kaczagnak, gyönyörködnek, csúfolódnak. Mindez a legiszonyúbb
élethűséggel részletezve.
Két festő: Pomerancio és Teroquesta fordította rá egész életét és
talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.
A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronenktól:
– Hogy érhette utól e kín-látományokat emberi fantázia? Hisz azokat
tanulmányozni kellett.
A vezető mosolyog s halkan jegyzi meg rá:
– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.
Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hívek jutottak uralomra, akkor a
kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.
Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői
felfogást tanúsít: szent-Agatha martyrnő képe.
A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy
harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik
tigrisköröm-alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér
szétfecskendez, az égetett hús füstölög. És a kínzott nő mosolyog hozzá.
Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.
Agatha siciliai előkelő, gazdag család leánya volt. Palermoban lakott.
Rómában Decius uralkodott akkor s Quintinus volt Sicilia kormányzója.
A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége; nőül kérte a leányt.
– Nekem már van jegyesem, – mondá a leány.
– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?
– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.
Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány
felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.
– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb, – mondá Quintinus, – az új Messiás-e,
vagy isteneink?
Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely
is.
Venusnak mindenütt volt temploma, de kultuszát a siciliaiak vitték
legnagyobb tökélyre. Ők meghonosították a babyloni Mylitta-szertartást,
megrontó eszközét a fiatalságnak, s bacchanaljaikból minden szív
megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-kultusz főpapnője egy cyprusi
görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Venus-papnő kezébe adta Agathát.
Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.
– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő! Lerontja Venus oltárát. Leányaimat
bűnbánókká teszi viselkedésével, és van valami sugárzás az arczán, a
mivel az ifjak szívét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni,
megtanulnak tőle imádkozni.
Ez a megnevezhetetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.
Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan
varázst, a melyet e megdicsőült tekintet gyakorolt rá. Dühítette az,
hogy szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvaságai
sem szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a
leány arczán. Ez mindenre a megdicsőülés mosolyával felelt.
Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tűnik
el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át
kín-vonagló torzképpé.
A többit elmondja az a kép a S. Stefano Rotondoban.
Agatha túlélte a kínzást.
Négy nap múlva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s – borzalom
leírni! – izzó parázson és üvegcserepeken hengergetteté végig.
Akkor meghalt.
Az égbenéző mosolyt még a halál sem törölte le arczáról.
A népmonda hozzáteszi, hogy a cataniaiak, mikor az Etna megrendíti
alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül hívni,
védszentjüket.
Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.
Vagy jobbakká tett bennünket a kihűlés? S a mai kor emberszeretetében
pótolja ki azt, a mit Istenszeretetében veszített?