szüre s futott vele a veszedelem szinhelyére. Mindjárt látta, mi a baj.
Csak azt várta, hogy a golyó szabad térre jusson. Oda jutott. Menten
ráteritette a szürt.
– Nesze neked, gyalázatos féreg!
– Hát mit csinált most az ágyugolyó?
Menekülni akart. Nem lehetett. Szét akarta tépni a szürt. Nem tudta.
Csak még jobban belebonyolódott. Ugy lefogta az a szür a fenevadat, mint
Krisztus a vargát.
Utóbb is megadta magát a fenevad. Kis ideig tüsszögött, pöfögött,
mérgelődött, de azután csak elhallgatott s többé meg se mozdult.
Belátta, hogy a bakonyi szürrel nem bir az ágyugolyó.
Igy menekült meg a világ!
De a nagy kár meglett. Szegény kocsmáros gazda tenger kárt panaszolt, de
senki se akarta megfizetni. Valami bolond tanácsra büntető följelentést
tett az ágyugolyótaláló paraszt ember ellen, a miért az ártó szándékkal
vitte hozzá azt a fenevadat, hogy őt a világból kipusztitsa.
Nem tudtunk neki igazságot adni. Azt mondtuk: vis major az oka
mindennek, nem a paraszt.
Jámbor zsidó ember! Holtáig nem tudta megérteni, mi az a vis major s
miért lett az ő neki oly nagy ellensége?
MÓZES BÁTYÁNK.
(Ki volt, mi volt Gombás Mózes? – Görhes Jancsi esete. – A vármegye
szelid vallatást rendel. – Miként magyarázza ezt Mózes bátyánk? – Miként
menekül Szicziliából a bakonyi ember?)
Nem zsidó történet, habár Mózesről lesz is szó benne. Nem is kell
idegenkedni ettől a névtől. Ősi kálvinista név ez, kivált a Bakony kellő
közepén, a szentgáli köztársaságban. Van ott ennek társa is az
ó-testámentomból elég. Volt legalább az én gyermekkoromban.
Lehetetlen Gombás Mózesről, Veszprém vármegye egykori hires
főszolgabirájáról meg nem emlékeznem. Ő volt az, a kit vármegyeszerte
csak Mózes bátyánknak ismertünk. Az ujabb nemzedék, patvaristák,
jegyzők, jurátusok, esküdtek, nem is igen ismerték egész igaz nevét.
Szentgáli termés volt. Nemzetsége hatszáz éves királyi vadász. Ifju
korától kezdve mindig a vármegye tisztjét tartotta. Esküdt, szolgabiró,
főszolgabiró egymásután. Ennél magasabbra nem is emelkedett. Nem lakott
szivében semmi nagyravágyás. A világ rendjét csak erdőn, mezőn, falvakon
szerette fenntartani. Ehhez értett jól, egyébhez érteni pedig sehogy se
akart. Pápán volt lakása. Ott ismerkedtem meg vele több mint ötven év
előtt. Ő akkor már öreg ember volt, engem pedig gyerekszámba vettek.
Egyszer csak különös szellem ragadta meg ezelőtt hatvan évvel a
vármegyéket. Ujitani, javitani, a kor intő szózatát meghallgatni, meg is
érteni s meg is fogadni, európai szinvonalra emelkedni: efféle
jelszavakból állt az a különös szellem.
Meg kell javitani a vádlottak, orvok, gonosztévők kihallgatásának módját
is. A különös szellem ezt is fölvette ajakára. Nem ázsiai módra, nem
barbarusok módjára kell bánni a gonosztevővel se, mig el nincs itélve.
Vallatás közben nem szabad ütni, verni, koplaltatni, kinozni, abajgatni.
Hátha igaz járatban levő ember s előbb-utóbb kisül az ártatlansága.
Pedig hát a kinzó vallatás nálunk sohase volt törvény, sohase volt
megengedve. Nem is annyira ázsiai szokás volt ez, mint inkább nagyon is
európai. Nyugat felől szivárgott be hozzánk is, osztráktól, némettől,
francziától.
De hát a törvény nálunk nemcsak nem engedte meg, hanem még egyenesen
tiltotta is. Nagyon szigoruan tiltotta. Hanem a csendbiztosok,
pandúrhadnagyok, őrmesterek és káplárok azért nem mindig hajtottak a
törvényre. Ők bizony szivesen meggyötörték a vádlottat, ha az nem akarta
bűnét töredelmes lélekkel beismerni.
Ezt már becsületbeli kérdésnek tartották a pandúrok. Oda lett volna
minden becsületük, ha a vádlottat ugy állitották volna a biró elé, hogy
nem vall semmit. Hogyan valljon akkor a biró kezén, ha a pandúr kezén se
vall?
Azonban e gonosztevők nagy részének is meg volt a maga becsületbeli
kérdése. Ez meg abból állt, hogy nem vall semmit soha se magára, se
társára, ha agyonkinozzák is, ha kerékbetörik is, ha tüzes harapóvassal
izenkint szedik is szét.
A kétféle becsületbeli kérdés azután kegyetlen harczban állt egymással.
A pandúr se engedett, a duhaj se engedett.
Egyszer a főispánnak elhajtották egész disznófalkáját az akarattyai
pusztáról. A pusztázókra és szolgabirákra nézve nagy volt az eset. Meg
kellett mutatniok, mit tudnak. Örök szégyenük lett volna, ha a főispán
megrontóit se tudják kézrekeriteni.
Szerencséjük volt. Harmadnapra valamelyik bakonyi sürü vágásban
megtalálták a falkát Görhes Jancsi kezén. Elfogták Görhes Jancsit is,
két társát is. Két társa mindent szépen bevallott, Görhes Jancsi mindent
kereken eltagadott. Pedig eleget kinozták. Nem használt semmit két
társának szembemondása se. Tagadott konokul.
Kezembe került az ügy. Fölhivattam magam elé Görhes Jancsit. Erős, deli
szép legény volt. Csak a mesékben van ilyen. Némi figyelemmel voltam
iránta, mivelhogy apjának hajdan megkegyelmezett a vármegye, noha egy
ideig Sobri Jóskának volt egyik társa. Egyenesen állt a legény előttem,
mint a czövek.
– Hát nem vallod be a bűnödet, Jancsi?
– Nem én, uram.
– Mondok valamit, Jancsi. Nem tudom, hallottál-e rólam valamit. Ha
szépen bevallod bűnödet, három évet kapsz. Erről jót állok. Ha pedig be
nem vallod: hat évet kapsz. Harmadszor vagy már a törvényben, nagyon rád
nehezedik. A hat évről is jót állok. Most visszavitetlek börtönödbe s
adok egy hónapi gondolkozási időt. Ez alatt kérdezősködjél a raboktól,
káplároktól, hogy én ura tudok-e lenni szavamnak? Egy hónap mulva
felelj. Az a három évi különbség megérdemli, hogy jól meggondold.
Egy hónap mulva megint felhozattam magamhoz.
– Meggondoltad-e a dolgot, Jancsi?
– Meg. Az úrról is tudok mindent, ura tud a szavának lenni. Nem vallok
semmit.
Elitélték hat kemény évre. Vasban, bőjttel, közmunkával. Jóváhagyta a
Hétszemélyes tábla is.
Megint felhozattam. Most már vas csörgött a lábán. Halavány volt. Az
egyévi fogság szomoru szine lepte el arczát.
– No Jancsi, a hogy mondtam, ugy történt. Most már se nem ronthatok, se
nem segithetek dolgodon. Most már mindegy neked is, akármit beszélsz.
Bevallhatod az igazat.
– Nem vallom be. Becsület ez!
Igazán megsajnáltam. Hős vagy bolond.
– Boldogtalan! Hisz társaid mindent bevallottak, mindent rád vallottak!
– Én nem leszek hitvány ember. Inkább szenvedek három évvel többet!
Ime a duhajnak a becsülete. Mit csináljon ilyen emberrel a pandúr meg a
vizsgálóbiró?
A vármegye Zsoldos Ignácz inditványára oktatást adott ki a járásbéli
főbiráknak, szolgabiráknak, esküdteknek, pandúrhadnagyoknak, s általuk a
pandúroknak és községi előljáróknak, hogy ezentul a foglyokat,
vádlottakat ne abajgassák, ne kinozzák, kisujjal se érintsék, hanem
csupán erkölcsi eszközökkel törekedjenek őket töredelmes bűnbánó
vallomásra birni. Igy kivánja a humanitás, a műveltség, az emberi
méltóság, s nemzetünk és vármegyénk jó hirneve.
Megkapta az oktatást Mózes bátyánk is.
Elolvasta gondosan s össze is szidta a központi vármegyei urak
bölcseségét kegyetlenül.
– Humanitás? Talán az kellene még, selyempaplanos ágyba fektessük a
haramiákat!
– Miveltség! Mintha bizony a gyilkosok és utonállók az univerzitást
végezték volna!
Emberi méltóság s nemzetünk jó hirneve? Szamár beszéd. Hova lesz majd
mindez, ha annyi lesz a duhaj, betörő és gyujtogató, mint a Bakonyerdő
fája?
No de mindegy, a vármegyének engedelmeskedni kell. Mózes bátyánk majd
megkisérli, miként lehet az elszánt, konok lelkü gonosztevőt erkölcsi
eszközökkel töredelmes, bűnbánó vallomásra birni.
Épen ugod-vadkerti ember jön nagy alázatossággal. Kárvallott és
panaszos. Kecskegidáját ellopták a kertből.
Igazságot kér.
– Van-e nyomod? Kire gyanakszol?
– Nem gyanakszom én senkire, de bizonyos, mint a mai nap, hogy az én
kecskegidámat más nem vitte el, mint az az akasztani való Kalamár Istók
kanászbojtár. Megtaláltuk a gida bőrét, megismertük a szarváról, a
férgek is beleestek már, nem messze onnan tűznek a nyomait láttuk, ott
sütötték meg. Ott pedig senki más nem őriz, mint a Kalamár Istók.
Pandúr megy ki Ugod-Vadkertre Kalamár Istókért s odaállitja Mózes
bátyánk elé. Kemény arczu, napsütötte kanászbojtár. Van már csimbókja
is. Sötét piros arcza fénylik a zsirtól. Látszik rajta, kutyába se veszi
az erkölcsi eszközöket.
Nem-e? Majd megmutatja azt Mózes bátyánk.
Mózes bátyánknak torzonborz bajusza volt, de fogai nem voltak. Ha alsó
ajkát felszoritotta: ajka is, álla is elveszett a bajuszban. Borzas
gucsmát tett a fejére s azt lehuzta a szemöldökéig. Fejét előre szokta
hajtani s válla közé szokta huzni. Az egész emberből s emberi arczból
nem maradt más, csak egy bozontos berbecs s egy kusza nagy bajusz.
No meg két rettenetes szem. Olyan szemeket nem láttam se azelőtt, se
azóta. Villogtak, mint az isten nyila. Hegyesek voltak, mint a tőr s
keresztüljárták a dolmányt, ködment, még a kőfalat is. Hát az
emberszivet hogyne járták volna keresztül? Kalamár Istók, várhatod
szörnyü sorsodat.
Várta is. Készen volt rá. Szék volt a szobában a padló közepére
készitve. Semmi kinzó szerszám. Még pandúr se, csak a tiszti huszár.
Mózes bátyánk rekedt hangon parancsolta:
– Ülj le!
Kalamár Istók leült. Mózes bátyánk föl s alá járkált a szobában.
Valahányszor Kalamár Istók előtt elment, mindannyiszor ránézett s
keresztül törte a lelkét rettenetes nézésével. S azt kérdé tőle nyugodt
hangon:
– Voltál-e már Szicziliában?
– Nem voltam.
Keményebb hangon kérdi.
– Miért nem voltál?
Pillanatra megakadt Kalamár Istók. Mit feleljen? De azután csakhamar
észretér.
– Nem volt még ott semmi dolgom.
Mózes bátyánk megnyugszik a feleletben. Megint föl és alá jár a
szobában, de a bozontos berbecs és torzonborz bajusza közt gyilkos
nézése nem pihen. Öldökli vele a vádlottat. Egyszer csak mérges hangon
rákiált.
– Miért nem volt neked dolgod Szicziliában?
Meghökken a gyerek. Erre már nem tud könnyen felelni. Lelke elkezd
tépelődni. Mi az a Sziczilia? Csárda-e, falu-e vagy hetivásár? Sohase
hallotta hirét. Bizonyos, hogy ő Szicziliában soha semmi rosszat nem
tett. Nem járt ő neki ott még az öregapja se. Talán valami falu lesz az
a Sziczilia az öreg Bakonyban a Somhegy mögött, arra a Hajszabarna felé.
Mit akar ő vele a nemes vármegye Szicziliában? Ott ugyan rá nem
bizonyithatnak semmit. Elvégre mi baja lehet abból, ha bevallja, hogy
csakugyan volt Szicziliában?
Darabig csak védte magát vitézül. Hol tagadott, hol hallgatott, utóbb
belátta, másként nem szabadul, töredelmes vallomásra szánta el magát.
– Bevallom hát igazán tekintetes uram, voltam Szicziliában.
Mózes bátyánk ekkor emberölő haraggal fordult feléje.
– No látod akasztófa-virág! Most arra felelj iziben, mit kerestél te
Szicziliában?
Szegény Kalamár Istókban megfagyott a vér erre a kérdésre. Érezte, hogy
most már elveszett. Erre a kérdésre a káptalan se tudna megfelelni. Most
már meg van kötve teste, lelke. Most már meg nem szabadul Szicziliából.
Most már be kell vallani mindent.
Tisztába is jöttek az ügygyel tiz percz alatt. Ő ugyan nem vitte el a
kecskegidát, hanem a Hánzi gyerek, de ő hozzá hozta s ő is evett a
husából. Ez az igazság. Ime, Mózes bátyánk egyik erkölcsi eszköze.
Nagy hire lett ennek az egész vármegyében, de még a közeli szomszédos
Győr és Vas vármegyében is. Tanultak is belőle, nevettek is rajta.
Eladomáztam ezt egykor Bessenyey Ferencz barátomnak, a ki bámulatos
szinművészettel és utánzó képességgel tudta ezt előadni. Mint képviselő
bejárta vele az országot s el is terjesztette mindenfelé.
KIHIRDETIK A TÖRVÉNYT.
(Törvényt hirdetnek Szent-Gálon 1848-ban. – Miként hirdették ki hajdan a
törvényeket? – A Nemzeti bácsi. – Mily föltételek alatt fogadja el a
királyi vadász az 1848-iki törvényeket?)
Akár szép, akár nem szép a történet: elmondom. A nagy időkből való:
1848-ból. Annak a dicsőséges esztendőnek is tavaszi napjaiból. A mostani
hüséges adófizető, békés polgárember sehogy se érti meg, hogy volt
valaha olyan idő is. De már hiába: annak a kornak, annak a nemzedéknek
jelleméhez tartozott ez a történet is.
A márcziusi ifjak kiáltó szava belesüvöltött a nagy világba:
közteherviselés, törvény előtti egyenlőség.
Közteherviselés!
Nagy szó. Értjük is tisztán. Én is fizetek adót, te is fizetsz, ő is
fizet, mindenki fizet és mindig fizet. Szabadulni nem lehet, megváltani
se lehet. A mi Urunk, Megváltónk, Üdvözitőnk ugyan az eredendő bűntől,
Ádám apánk és Éva anyánk ballépésétől megváltotta az emberiséget, de az
adófizetéstől ő se tudta megváltani.
Meg kell hát benne nyugodnunk.
Csak hogy a szent-gáli nemes ember nem tudott benne hamarosan
megnyugodni. Igaz, hogy nem is akart valami nagy buzgósággal. Adót
fizetni, szüz vállainkra terhet rakni, őseinknek vérrel szerzett
jussáról lemondani: ejh-hajh, az se igaz nemes, a ki ezt békén
elszenvedné!
Egyenlőség!
Balga beszéd. Már hogy lehetne egyenlő a paraszt a nemessel, a herendi
sváb a magyarral, a tüzhely nélkül való a királyi vadászszal? A
Bakonyerdő nagy erdő, millió a fája, de még annak sincs két olyan fája,
a mely egyenlő volna. Igy rendelte az isteni bölcseség. Hát most már az
emberi bölcseség az isteni fölé akar kerekedni?
Mi tagadás: igy gondolkoztak bizony eleintén a szentgáli nemes atyafiak.
Kiváltképen az öregek. Voltak ugyan fiatalabbak is, a kik
meg-meghallgatták a kor intő szózatát, a hogy akkor szokás volt mondani.
Magam jól ismertem közülük igen sokat, vadásztam is velük fiatal
koromban, még arczukra, alakjaikra, dalaikra, adomáikra, kalandjaikra is
jól emlékszem. Ifju Gombás Lajos, Tóth József, Gaál Imre, Szalay János,
Zsebők János »keresztapánk«, Gombás Lőrincz, Tamás Károly, Csapó József,
Nyirő János és a többi. Csak oly jó hazafiak és felvilágosodott elmék,
mint közülünk akárki. De hiába. A méltóság és tekintély az öregeknél
volt, azok pedig hallani sem akartak holmi közteherviselésről és törvény
előtti egyenlőségről.
– Azt mondják: szabadság!
Kutyának kell az ilyen szabadság.
Az öregebbek kimondották ezt a szót s a fiatalabbak nem mertek ez ellen
rugódozni.
De hát mégis csak törvény lett a törvény s ugy Szent György-napja után
csakhamar meg is érkezett a nemes vármegyéhez. Ki kellett hirdetni.
– Igenis kihirdetni.
Ma már ki se hirdetik a törvényt isten igazában. Beledobják valami
hivatalos lapba s azt mondják: tanulja meg abból minden ember. A törvény
nem tudásával ne védhesse magát senki.
Nem igy volt ez hajdan.
Hanem ugy volt, hogy nagy pöcsétes levél érkezett a nemes vármegyéhez.
Nem is más küldte, hanem a király ő szent felségének főkanczelláriusa s
nem is máshoz, hanem egyenesen a vármegyéhez. Rá volt irva a levélre
valami ilyféle: Főtisztelendő és tisztelendő, tekintetes és nagyságos,
nemes, nemzetes és vitézlő egyházi és világi fő- és köznemesi karoknak
és rendeknek, kedvelt hiveinknek és a többi. Belül pedig az eredeti
törvény volt ékes irással s a király sajátkezü aláirásával.
Igenis a királynak sajátkezüleg kellett minden törvényt minden vármegye,
szabad kerület és szabad királyi város részére s minden kormányszék és
törvényhatóság részére aláirni s megküldeni. Nem is volt akkor a
királykodás olyan könnyü kenyérkereset, mint most. Az emberek legalább
igy vélekedtek. Korszakos adoma is van róla. A mikor V. Ferdinánd
1835-ben trónra került: ugy félév mulva kérdezték tőle: hogy érzi magát
uj hivatalában? Azt felelte: elég kellemes volna ez a hivatal, csak
annyi bolondságot ne kellene aláirni. Ezt a királyt hülyének mondták
azok, a kik személyesen és közvetlenül ismerték. Pedig ha ez az adoma
csakugyan igaz, akkor nem is volt valami nagyon hülye.
Nos hát a mi vármegyénkhez is kellő időben megérkeztek az 1848-iki
törvények. Rajtuk volt a királynak nehézkes kézirása. E nélkül akadt
volna elég ember, a ki azokat a törvényeket nem is hiszi.
A vármegye generális közgyülésén szokott módon megtörtént a kihirdetés.
A járásokban sem tértek el a szokott módtól. Majd a járásokbéli fő- és
alszolgabirák s megyei esküdtek sorba járják a nemesi falvakat s
élőszóval elmondják, hogy uj törvény van s elmondják, a hogy tudják, azt
is, mi van az uj törvényben.
A hogy tudják!
Ennek a szónak is van története.
Megirtam a »Nemzeti bácsi« történetét. Esküdtünk volt. Lóháton szokta
bejárni járása községeit. S ha törvényeket hirdetett, tarisznyában
ezeket is hurczolta magával. Bizony sokszor megtörtént, hogy ő ugyan el
nem olvasott semmiféle törvényt és sejtelme se volt arról, mi van egyik
vagy másik törvényben. Ugy cselekedett hát, mint a mai főszolgabirák.
Az 1839-iki országgyülés veszekedett sok törvényt alkotott. Lett
kocsiderékkal. Köztük volt a váltótörvény is, de azt az én György
bátyám, a Nemzeti bácsi nem tudta, nem olvasta. De azért kihirdette. A
váltótörvényt is kihirdette.
Váltó! Mi az a váltó? A magyar ember akkor csak háromféle váltót ismert.
A cseregyereket, a váltópénzt s az inget-gatyát, más szóval a tisztát.
Ha rövid utra ment valaki s kérdezték tőle:
– Mi mindent visz kelmed magával?
– Semmit, csak egy váltót.
Azt értette, két inget-gatyát, hogy tisztát válthasson. De a kereskedők
váltójáról a falusi nemesnek nem volt fogalma se. Nem volt a Nemzeti
bácsinak se.
Azt mondta a kihirdetésnél:
– Az ország rendei hoztak uj törvényt a váltóról is.
Bárdossy József, rekedt hangu kurucznemes azt kérdi:
– Hát az meg mi az ördög?
A Nemzeti bácsi elnevette magát.
– Bizonyosan valami uj mosó, szapuló, kékitő intézet. De azt is
hallottam, valami uj kárta-biánka.
Megnyugodtak benne.
De a szentgáli nemes urak nem nyugodtak meg a közteherviselésben, az
adózásban. Sőt inkább kijelentették, hogy a ki azt náluk kihirdeti,
annak leütik a derekát, élve el nem hagyja a köztársaságot.
Békességszerető, gazdag nemes úr volt a járásbéli főszolgabiró. Kereken
kimondta, ő ki nem megy Szent-gálra a törvényt kihirdetni, ő nem akar
bajt okozni se magának, se másnak.
Tanakodtak a vármegyén: mi történjék hát?
A vármegye főjegyzője volt Szent-király-szabadjai Rosos István. Erős,
szép, barna férfi, tiz év óta a szentgáliak követválasztó vezére. Bátor
is. Vadkannal is verekedett egykor a Bakonyban s azt is megölte.
Majd ő hát kimegy a törvényt kihirdetni.
Kiment. Magával vitte a főszolgabirót is, az esküdtet is, tiszti
huszárját is. A hogy illett.
A községházánál összegyülekezve várták a nemes urak, a királyi vadászok.
Tele volt velük a tanácsterem, az udvar, a templom udvara s az utcza.
Ott volt mindenki.
Hatalmas szónoklatot tartott, gyujtót, lelkesitőt mindenről s utóbb még
a közteherviselésről és a törvény előtti egyenlőségről is.
Volt ugyan vivát is elég, de azért a gyülekezet nagyrésze
izgett-mozgott, durczás képet mutatott. Nyilván nem tetszett neki
valami.
Végre a Tamás-nemzetségből előállott valamelyik széles vállu, deresedő
királyi vadász s harsány hangon kézdezte:
– Hát aztán, tekintetes főjegyző urunk, ha már olyan nagy lesz köztünk
az egyenlőség, én ezentul a herendi svábot nyakon se üthetem?
– Már miért is ütné nyakon, nemes atyámfia, a herendi svábot?
– Példának okáért olyankor, ha mikor nem akar velem magyarul beszélni.
A főjegyző harsány hangon felelt:
– Ezért bizony már ezentul is nyakonütheti bátran!
Ez volt a megoldás. A nemes urak tanácskoztak s érett megfontolással
elhatározták, hogy ez áron elfogadják az uj törvényeket.
A PÁPAYAK.
I.
(Mit köszönök Pápay Miklósnak? – Pápay Sámuel eredete s nevelődése. –
Kisfaludy Sándor és Pápay Sámuel. – Milyen volt a magyar nyelv száz év
előtt? – Pápay Sámuel nyelvtisztitó munkája. – Irodalmi alkotásai. –
Hogy adóztatta meg a veszprémi püspököt?)
Most olvasom a hirlapokban, hogy meghalt Pápay Kálmán Pápán.
Hatvankilencz évet élt. Maradtak-e ivadékai: nem tudom. De azt tudom,
hogy ő az utolsó azokból a Pápayakból, a kik a Bakony jeles alakjai s
egyuttal vármegyém büszkeségei voltak több mint száz év óta. A mikor a
vármegye tisztjét viseltem, nekem is volt köztük tiszttársam s bár nálam
jóval öregebb, de azért benső barátom, a kit igaz tiszteletem s forró
szeretetem környezett, a mig élt. Az utolsó nagy magyar táblabiró. Nem
én vagyok az, hanem ő volt. Ugy születik-e magyarrá az ember vagy az
élet és környezet ráhatása alatt ugy válik lassankint magyarrá: ez az
istenség titka és sokat kell még tünődnünk, hogy a titok minden
rejtelmeit megtudhassuk. De ha a környezetnek s az életnek is van ereje
és hatalma ahhoz, hogy az emberből ember legyen: akkor én az én rég
elhunyt nemes barátomnak, Pápay Miklósnak, köszönhetek igen sokat. Az
életnek s az embereknek, de magyar nemzetünk természetének tökéletes
megismerésére is ő segitett. Okos vidámságot, gondtalan komolyságot,
élczet, elmésséget talán tőle tanultam legtöbbet. Szeretni a magyar fajt
gyönyörüséggel és halálos fájdalommal, busulni multján s keserü
viszontagságain, imádni nagyjait, rajongani a nemzeti eszmékért,
dolgozni értük egész életnek s erős férfinak istenerejével, hogy elvégre
azzá legyen fajunk, a mivé az alkotó teremtette: az emberiség
büszkesége. Ezek a gondolatok, ezek az érzések égtek lelkén s lobogtak
szivében. Ha együtt voltunk: soha másra ki nem terjedt elmélkedésünk.
Az ő fia volt az a Pápay Kálmán.
Azonban kezdjük elején a dolgot.
Az első ősnek Sámuel volt a neve. Pápay Sámuel, Kazinczy és Kisfaludy és
Berzsenyi barátja, a dunántuli nemzetébresztő irodalmi körnek igazi
megteremtője s mindvégig fentartója s mint régebben mondták volna,
elevenitő lelke.
A nemzetség korábbi történetét nem ismerem. Pápay Sámuel 1770-ben
született. Születéséről s nevelődéséről meseszerü dolgokat hallottam.
Apja szegény balaton-melléki kálvinista pap lett volna. Gróf Esterházy
Károly, a hires egri püspök, valahogy hirét hallotta, hogy a gyereknek
villám az esze, csodálatos a szorgalma s lebirhatlan vágy duzzasztja
lelkét a tanulásra. Elkérte vagy valami módon elszerezte apjától,
gondjai alá vette, Kassán, Egerben, budai vagy pesti univerzitáson
tanittatta, hites és okleveles ügyvédővé lenni segitette. Természetesen
a római egyház hivei közé is áttéritette. A térités különben is kedvelt
szokása volt.
Az ifju ügyvéd azonban még se lett hamarosan ügyvéd.
Különös kedvvel, sőt szenvedélylyel buvárkodott szép magyar nyelvünk
mélységeiben. Akkor foglalkozott ezzel Révay is, a hires magyar
nyelvtudós s Kazinczy is, a ki irodalmi nyelvvé akarta nemesiteni a mi
nyelvünket.
Hejh, minő elhagyatott, elrontott, elavasodott nyelv volt akkor ez a
miénk! Tele latinsággal és németséggel, nyelvaggató és fülsértő
hosszadalmassággal, furfangos és cikornyás képzésekkel s önkényes és
ostoba uj szavakkal. Mikes Kelemen egykori nyelvének hire-hamva se volt
már, Csokonay falusi kálvinista nyelvét az irodalomban nem becsülték, a
literátus emberek becsülni nem is akarták s miveletlen, durva, paraszt
nyelvnek tekintették.
Kisfaludy Sándor a költő isteni ösztönével, Pápay Sámuel a bölcsnek
megfontolásával ugyanegy időben gondoltak arra, hogy szegény elhagyatott
nyelvünket édes szerető gondunkba kellene venni. Pedig nem beszéltek
össze s bármily benső jó barátság fejlődött ki utóbb köztük, ezelőtt
száztiz évvel még nem is ismerhették egymást. Pápay 1796-ban az egri
liceumban foglalt el tanári állást, hogy ott a magyar nyelvet és
irodalmat tanithassa, Kisfaludy pedig ugyanakkor vált el Szegedy
Rózától, az imádott leánytól s ment katonának a franczia háboruba.
Csak a mult század elején, 1802 körül, találkoztak. A nagy költő már
akkor megirta Himfy szerelmeit, a nagy tudós pedig már akkor nagy
részben összehordta magyar nyelvtudományának s irodalomtörténetének
nemes anyagát.