érzéssel fogadták. Látták ugyan, hogy Kazinczy kezében valósággal más
lesz az irodalmi nyelv, mint eddig volt, de érezték, hogy ebben nem lesz
sok köszönet. Az élő nemzet élő nyelve végre se nyers kő, a melyből
tetszése szerint faraghat a művész mindenféle alakot. Az élőnyelv élete
csodálatosan erős s ügyetlen beavatkozásokat föl se vesz vagy
kegyetlenül visszautasit. Bizony Kisfaludy vidáman is, durczásan is
sokat elméskedett a sok latinizmus, germanizmus és gallicizmus s minden
másféle izmus fölött, a melylyel Kazinczy a mi édes nyelvünket fel
akarta piperézni s eredeti szép alakjából kivetkőztetni.
Csaknem igy gondolkozott Pápay Sámuel is.
Pápay életének történetét s irodalmi munkásságának jellemrajzát még
ezentul kell megirni. Irodalmunk történetirása eddig hanyag és
figyelmetlen volt az ő irányában. Irodalmunk történetét Toldy
félrevezette s azt helyes irányba utódai, Gyulai Pál, Beöthy s a többiek
se terelték vissza. Pápay élete és munkásságának jelleme és sikerei
csakugyan méltók a mélyebb buvárlatra. Anyag is van hozzá elég. Csak
Kazinczy levelezései is sok forrást nyitnak meg előttünk. Darnay Kálmán
barátom Pápay iratainak nagy részét megmentette s azokat nemes hévvel s
magyar szivességgel bocsátja hivatott férfiak megfelelő rendelkezésére.
Nem egyedül a Kazinczy-iskolának s főleg se annak köszönhetjük irodalmi
s költői nyelvünknek a mult század 30-as és 40-es éveiben oly magasra
emelkedését. Kazinczy érdemeit ki vonná kétségbe? De tul a Duna érdemei
talán még ragyogóbbak és soha hervadni nem fognak. A két Kisfaludy és
Berzsenyi, Pápay, Zádor és Zsoldos, Deák és Vörösmarty: im ezek voltak
főleg a magyar költői, szónoki, tudományos és irodalmi nyelv
megalkotásának legnagyobb hősei. Keressetek hozzájuk hasonlókat vagy
náluk nagyobbakat a Kazinczy-Kölcsey-társaságban!
De hát eddig semmi baj. A mi halasztódik: annak örökre elmaradni még nem
szükséges. Irodalmi történetünk bizonyára ki lesz igazitva nemsokára.
Pápay Sámuel 1802-ben jött át Egerből tul a Dunára s telepedett meg
Pápán állandóan. Kegyes ura s urának családja, a pápai Esterházy grófok,
a Pápai, Ugodi és Devecseri óriás uradalmak jogi ügyeinek igazgatását
bizták rá. Az uradalmak három vármegyére terjednek, középpontjuk Pápa,
ott van az urasági vár és székhely, a dominális fiskusnak hát ott
kellett fészket rakni.
A vármegye nemes közönsége rögtön észrevette az uj jövevény embert.
Rögtön fölismerte benne a nagyot. A mi igen természetes. Hiszen a pápai
Kollegium jeles tudósok gyülőhelye s a veszprémi káptalan tudósai is
erős érzékkel ügyeltek nyelvünk ujra való feltámadásának nagy
háborgásaira.
Alig lépett be Pápay a vármegyébe s alig foglalt helyet a táblabirák
között, a vármegye nyomban elhatározta, hogy a magyar kormányzás,
igazgatás és itélkezés nyelvét magyarrá kell tenni s a mennyiben magyar
volna, a sok átkozott latinságtól és németségtől meg kell tisztitani.
Mert a mennyire magyar volt is, az idegen szavak annyira elcsufitották,
hogy jó izlésü ember leszédült tőle a torony tetejéről.
A tisztviselőt magisztratuálisnak nevezték, a hivatalnokot
officziálisnak, a szolgáló személyzetet szervientesnek. A vármegye
tisztviselői voltak a két viczispán, a főnótárius, a viczenótáriusok, a
perczeptorok, egzaktorok, kanczellisták, a judliumok, az asszeszorok, a
fő- és viczefiskusok, a jurasszorok, a perzekutorok, a fizikusok, a
felcserek, a geometrák s egyéb mindenféle népek. Ki tudja ma: mik és kik
voltak ezek?
Hát az igazgatás és pereskedés műszavai? A hány ember: annyiféle
társadalmi osztály. Maga a parasztság is több felé oszlott. Voltak
urbáriálisok, kontraktuálisták, czenzualisták, kurialisták, guerálisok,
inkvilinusok, szubinkvilinusok, skultécziánusok. Mindegyiknek más
törvénye, más itélete, más-más neve, más megyei nyelve. Még a nemesség
is sokféle volt. Főnemes, köznemes, országos nemes, lokális nemes,
prédiális nemes, birtokos nemes, ármálista, ágilis és a többi. Ágilis az
volt, a ki maga nem volt nemes, de a birtoka nemes volt. S volt olyan
nemes, a ki személyére nemes volt, de a birtoka jobbágyi birtok volt.
Mindegyikre másként szólt a törvény és a latinos, magyaros műszó. Ma már
az ördög se értené.
Hát még a sok tárgyi műszó! Egész kötet könyv kerülne ki belőle.
Egyetlen egy rongyos pörben is százféle, ki latin, ki magyar, ki latinos
magyar, ki magyaros latin. Olyan zagyvalék nyelv, a milyen még nem volt
soha a világon. Mi lett volna a mi ragyogó szép nyelvünkből, ha bölcs
elmék és lelkes szivek és hatalmas vármegyék a romlásnak utját nem
állják?
A nemes vármegye már három év mulva, 1805-ben, megbizta hires tudós
táblabiráját, Pápay Sámuelt, hogy csináljon a kormányzás, igazgatás,
tiszti szolgálat és pereskedés számára tökéletes és tiszta magyar
nyelvet. Szedje össze mindazt, a mi szép és jó van a multban s népünk
élő nyelvében. Vagy magyarok legyünk vagy feküdjünk le örökre!
Pápay az a férfiu volt, a ki méltó volt e megbizatásra. A munkálatot
elkészitette.
Más vármegye is készitett efféle munkát, ki előtte, ki utána, de az övét
tartom legbecsebbnek.
Különben nem az én dolgom ezt most megbirálni. Sok szava nem vált be.
Tenger szava jól bevált. Sok szavát használjuk ma is. Sok szavát azóta
rontották el ostoba hatóságok és biróságok. Kezdő munka volt az övé, de
hatalmas. Nyomdokán uj élet támadt s uj ösztön az áldásos munkára.
A vármegye a munkát kinyomatta, kiadta s az ország minden vármegyéjének
követés végett megküldötte. A czime ez:
– Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra és törvénykezésre
való alkalmaztatásáról. Veszprém, 1807.
Minden vármegye nem fogadta el teljes komolysággal Veszprém vármegye
nyelvtisztitó inditványát s nem kötelezte tisztviselőit ennek hivatalos
használatára. Nehezen is kötelezhette volna. A nemes ember, a ki
egyuttal vármegye ura és tisztje, ugy beszél és ugy ir, a hogy tud, a
hogy akar, a hogy a szülők körül vagy az iskolában megszokta. E
kérdésben neki nem parancsol még a vármegye se.
Nem is adta fejét minden vármegye arra még akkor, hogy tiszta legyen a
magyar nyelv. Sőt még arra se, hogy általában magyar legyen a vármegyék
nyelve. Az igazi állami nyelv ezelőtt száz évvel Magyarországban még a
latin volt. Latinul irkált az udvari Főcancellária s a Consilium
Locumtenens. Az összes állami hatóságok a dicasteriális nyelvet,
irásmódot és gondolkodást iparkodtak követni. Mindez latin volt. Az
összes jogi, törvényhozási és rendtartási könyveket, a mennyiben
tartalmuk gyakorlati oktatásul szolgált, latin nyelven irták. Még
Sárospatak hires jogtanára, Kövy Sándor is latin nyelven irta a magyar
jogról remek könyvét. Igy dolgoztak mások is. A királyi udvar épen nem
akarta, hogy Magyarországban a magyar nyelv terjedjen s a magyarság
erősödjék. Még husz esztendő mulva is, 1825-ben, az országgyülés csupán
latin nyelven hozta a magyar nép számára az országos törvényeket.
Megbolondultak volna talán a törvényhozó urak? Dehogy cselekedték ezt. A
latin nyelv volt a kilenczszáz éves szokás s ebből a királyi udvar nem
akart engedni. Deák Ferencznek kellett jönni az 1832-ik országgyülésre,
hogy ekkor már elkezdjék a törvényt a latin mellett magyar szövegben is
megalkotni.
Pápay Sámuel munkája mégis alapos munka volt. Akkor ugy nevezték:
fundamentális, – ma igy mondaná az akadémia: alapvető munka. Még az oly
vármegyék is sokat okultak belőle, a kik egyébként még Veszprém vármegye
gyökeresen ujitó törekvéseit elfogadni nem nagyon buzgólkodtak. Az
egészséges mag el lett vetve, kikel az majd s hatalmas tenyészetnek
indul.
Mily szükséges volt ez a kezdés, semmi sem bizonyitja jobban, minthogy
maga Pestmegye is több, mint harmincz év mulva jött arra, hogy a megyei
közigazgatás rendszere iránt javaslatot kellene késziteni s hogy efféle
javaslatot Nyáry Pál, a vármegye akkori hires főjegyzője csak 1840-ben
készitett az e végből választott küldöttség segitségével. Zala vármegye,
noha országos hirü nagy férfiai voltak, egy-két évvel még később
határozta el magát ily munkálat készitésére.
Veszprém vármegyében 1842-ben jelent meg Zsoldos Ignácz korszakos
munkája két jókora kötetben. A munka czime: A szolgabirói hivatal. Első
kötete a törvénykezési, második kötete a közrendtartási szabályokat
állitja össze s ismerteti. E nagy munka nem törvény ugyan, de sokáig,
majd 1872-ig, ez volt Magyarország vármegyéinek, mondhatni alaptörvénye.
Szolgabiró e nélkül el nem lehetett. Szolgabirák, ügyvédek, jogtudósok
ebből tanulták a gyakorlati jogi élet szép magyar nyelvét.
A mikor Zsoldos munkája megjelent: Pápay Sámuel akkor már nem élt.
Zsoldos, mint fiatal ember s a vármegye ifju tisztviselője, még jól
ismerte a nagy tudóst s bár a Szolgabirói Hivatalt Pápay nyelvujitó műve
után harminczhárom esztendő mulva kezdte megirni, munkájában mégis Pápay
bölcs javaslataival találkozunk a fogalomjelző jó szavak használatában
lépten-nyomon.
Hamarosan megjelent Veszprémben Pápay Sámuelnek másik nagyon szép és
nagyon érdemes munkája is. Ennek czime: A magyar litteratura esmérete. A
czim mutatja a munkálat tartalmát is. A magyar irodalom történetéről
szól főképen.
Irodalomtörténetünk megirására jeles kisérletek történtek előtte, de
rendszeres történetet megirni valósággal Pápay Sámuel kezdette. Ennek
anyagát a tudós még Egerben kezdte gyüjtögetni s Pápán csak folytatta a
gyüjtést és buvárkodást. A munka nyelve szép s még ma is olvasható. Ily
szép nyelven irva tudományos könyveink közt ez az első. Utána vannak,
előtte egy sincs.
A munka 1808-ban jelent meg. De nem az egész munka. A megjelent rész
csak első része lett volna az egész műnek. Irodalmunknak nagy
vesztesége, hogy a mű csonkán maradt.
A mikor az első rész megjelent, akkor még nem is rendezte sajtó alá az
egészet. Benső jó barátja volt Péteri Takács József. Lelkes férfiu,
nyelvujitásunk ügye s irodalmi viszonyaink iránt buzgón érdeklődő. Nem
utolsó, sőt még csak nem is közepes irónk lett volna, ha iróvá akar
lenni. Fenmaradt levelei gyönyörüek. Megismerte, mint jó barát, Pápay
Sámuelnek Egerben tartott magyar irodalmi s irodalomtörténeti előadásait
s nem nyugodott addig, a mig ezekből egy kötetet a tudós napvilágra nem
bocsátott.
Ez a becses mű kiadásának vázlatos története.
Azoknak, a kik hivatásuk érzetében a magyar irodalom és nyelvujitás
történetét tanulmányaik körébe vonták, még egyszer szives figyelmükbe
ajánlom, hogy tanulmányaikat minél szélesebben terjeszszék ki Pápay
Sámuelre s vele kapcsolatban a dunántuli irók működésére. Van anyag
hozzá elég. Sok fontos kérdés nyer teljes feleletet és sok gyönyörü
részlet lesz szebbé, világosabbá.
Az irodalomtörténeti mű, a mint megjelent, csakhamar ismeretessé és
tiszteltté tette az iró nevét az egész országban. A buzgóbb lelkü
vármegyék siettek az irót táblabirájukká választani. Pápay úri házát
mindinkább kezdték jelesebb férfiak látogatni. Kisfaludy Sándor a
Sümegről Téthre s onnan visszatérő utjában ugyis mindig a hű barát
szeretetével és pontosságával kereste föl. Kazinczy levelei csak
halványan rajzolják, minő jeles és befolyásos alakja volt Pápay Sámuel
sok éven át irodalmi közéletünknek.
Korán elhalt, alig ért ötvenhét évet. Halála előtt több évig
betegeskedett. Miklós fiától azt hallottam, magas, középtermetü férfiu
volt, komoly arczczal, erős nézéssel, szelid kék szemekkel. Csak
egyetlen egy öreg barátom él még, Osváld Dániel, a ki, mint serdülő
gyermek, látta s jól ismerte. Nyolczvan éve halt meg.
Adomaként emlegették, hogy ő meg tudta adóztatni még Kopátsy József
veszprémi püspököt is.
Kopátsy, a későbbi herczegprimás fukar ember hirében állt. Talán igaz se
volt, de azt beszélték róla, hogy az ő pénzét, kegyes adományát sohase
látta senki.
A hires emlékezetes napon, 1825. évi november 3-án, megkezdték a magyar
tudós társaság megalapitását s erre az önkéntes adományok gyüjtését. A
veszprémi püspök is adott ezer pengő forintot. Tőle ugyan, mint nagy
úrtól, nem sok pénz, de azért szép összeg volt az akkor. Negyven-ötven
hold földnek az ára.
Pápay Sámuel ki nem maradhatott az adományozók sorából. Ő is küldött
ezer pengő forintot Pozsonyba, a veszprémi püspökhöz, mint különben jó
barátjához s megkérte, jelentse be ezt, mint az akadémia alaptőkéjéhez
való adományt.
A gyüjtőiv épen akkor a főlovászmesternél, gróf Várkonyi Amadé Antalnál
volt. Személyesen ment hozzá Kopátsy püspök Pápay ezer forintját átadni.
A kanczellista beirja Pápay Sámuel nevét s a pénzösszeget, még pedig
közvetlenül Kopátsy püspök neve s pénzösszege mellé. Ezer forint egyik
is, másik is.
Nézi a főlovászmester a két nevet és két összeget egymás mellett.
Mosolyogva szól a püspökhöz:
– Furcsa, hogy te is domine illustrissime csak akkora summával vagy
beirva, mint ez a pápai fiskális. Mit szólnak az emberek, ha igy egymás
mellett látják a neveteket?
– Igaz, igaz, domine excellentissime, hát légy kegyes az én nevem
máshova irni.
– Nem lehet. Az aláirási iven nem szabad változtatni. Hanem hát a te
neved után még egy ezer pengőt irok, legyen kétszer annyi, mint a
fiskálisé.
A püspök nem tudta, mit csináljon, de azután csak jó képet csinált a
dologhoz.
– Fiat piscis. Adta fiskálisa, behajtotta rajtam az adót, pedig nem is
volnék vele köteles.
Elővette az ujabb ezer forintot s átadta szépen. Igy lett a törvénytárba
beczikkelyezve.
A nagy tudósról és érdemes iróról ma már nem igen emlékeznek se Pápán,
se környékén. Nem csoda, hiszen rég elmult már minden ismerőse, minden
barátja. Négy nap előtt halt meg közel hetven éves unokája is. S ki
emlegetné őt, a mikor irodalomtörténetünk is, noha méltó volna rá, alig
emlegeti?
II.
(A két testvér. – Pápay Lajos. – Hogy lett huszárrá? – Miként szerződött
huszárjával? – Költő volt. – Mi a policzáj? – „Mi magunk!“ – Halála. –
Pápay Miklós egyénisége. – Deli táncza. – Miként hajtotta végre az
itéletet?)
Az öregek annál jobban emlékeznek még két fiára: Miklósra és Lajosra. Ma
is öröm fog el mindenkit s ma is könnyeit hullatja mindenki, a ki
ismerte őket s most rájuk gondol. Ugy szerette s ugy siratja őket
mindenki.
Pápay Miklós és Pápay Lajos. Nem történelmi nevek, sohase jutott eszükbe
hivalkodni se nevükkel, se dicső apjukkal, se istenadta elmebeli nagy
tehetségükkel. Pedig nagy tehetségük volt. A Lajos testvér még költő is
volt, dévajkodó verseiből egész kötetet lehetne még Pápa vidékén
gyüjteni. De csak kéziratban őrzik őket.
Tökéletes jó magyar alakok. Kevés volt hozzájuk hasonló még a Bakony
vidékein is. A lassankint eltünő ősi magyar nemességnek utolsó
hullócsillagai. Azért emlékezem meg róluk. A mit följegyzek életükből:
mindaz már csak adomaszámba megy. De alakjukat széppé teszi.
Rakonczátlan fiuk voltak. Örökké jó kedvvel, örök vidámsággal, sohase
törték máson a fejüket, csak pajzánságon. Nem fogadtak szót se istennek,
se embernek, se papnak, még komoly és bölcs édesapjuknak se. Jó énekes,
hires tánczos, csinos fiu mind a kettő. Szüret, névnap, tánczvigalom,
lányos ház, el nem lehetett náluk nélkül. Száz kalandjuk, ezer mókájuk.
Jó apjuk már kétségbe kezdett esni: lesz-e belőlük ember valaha?
A Miklós fiu mégis csak lassankint megigazodott, de a Lajos fiu
javithatatlan maradt.
A gyermeknevelés kérdése nagyon régi kérdés. Ismerték már a hellenek és
latinok is. Sőt még az ő előttük élt népek is. Akkor is szerették a
szülők a gyereket s akkor is akadt aszu agyvelejü tudós, a ki szentül
hitte s hangosan hirdette, hogy neveléssel, oktatással, intéssel, kegyes
szóval, ütleggel, koplalással mindent lehet csinálni a gyerekből. S
miért ne lehetne? Ha tuskóból oltártartót lehet faragni, nyers kőből
faragott képet, tinóból ökröt: miért ne lehetne a kölyök lágy lelkéből
erényes, tudományos, rendtartó, csöndes magaviseletü jámbor
állampolgárt?
Csakhogy a régi vármegyei nemes ember nem igy gondolkodott. Pápay Sámuel
is megkisértett mindent az ő rossz fiával, Lajossal, de a mikor látta,
hogy hiába minden kisérlet, a gyerekkel boldogulni nem tud s az még
akkor is a keritésen mászik be a gyümölcsösbe, a mikor a kapu
tárva-nyitva előtte: elővette jó magyar eszét.
Menjen a kölyök katonának. De ott se pocsétakerülőnek, hanem lovas
katonának. Legyen huszár. Ott aztán vagy elpusztul, vagy emberséges
ember válik belőle. Lehet hős, hires hadvezér is. Lehet még úr is,
főrendü is, ország zászlósura is. Száz példa van rá. Ott van Simonyi
ezredes is, a kit személyesen is ismer.
Igy lett Pápai Lajos huszárrá. Először katonai nevelő intézetbe került,
azután ki az ezredhez. Bécsben, Galicziában töltötte idejét, ifjuságát.
Derék katona lett belőle. Fölvitte végzete a kapitányságig, pedig még
fiatal volt. Megváltozott a természete is. Láng volt az esze, megtanult
németül, francziául még polyákul is.
Katonai szokás ellenére becsülte még a mezei gazda, kézműves,
hivatalnok, dolga után járó, munkában izzadó polgári elemet is s igazán
belátta, hogy kell lenni rendnek, törvénynek, birónak, rendőrnek,
csendőrnek, pénzügyőrnek, ellenőrnek s mindenféle őrnek. Mert ha ezek
nem volnának, ki vigyázna arra, hogy a huszárnak és lovának mindene
meglegyen, a mi kedvére való?
Egyszer aztán hazajött Pápára. Csak ugy látogatóba rucczant haza, nem
akarta örökre elhagyni a katonaságot. Csak körül akart nézni Pápán. Kik
élnek még a jópajtások közül? Kik haltak el időközben? Mig odajárt, az
alatt végigsuhogott a világon a kolera, az epemirigy s bizony az a
gyalázatos jövevény sok ajtón besurrant a nélkül, hogy engedelmet kapott
volna rá. Az igaz, hogy nem is kopogtatott s nem is rimánkodott.
Édes apja már nem élt akkor. Miklós testvérje virágjában volt, uradalmi
fiskus és vármegye ura. Régi pajtásai közül alig hiányzott valaki. A
jókedvü fiuk majd mind együtt voltak. Életkoruk nagyobbra nőtt, de
jókedvük is nagyobbra nőtt. Sőt még meg is szaporodtak. Ő utána
nemsokára hazajött hires Csúzy Jankó is, a ki betyáréletet élt,
csikósbojtárságot viselt s ismeretlen világot járt tizenöt-husz
esztendőn keresztül Történetét elmeséltem már ott, a hol Sobri Jóskáról
emlékeztem. Sőt a mulatozásaikról hires családi körök is megszaporodtak.
A nagy kedvességben állt öreg úrnő, Rábáné, magához vette két
unokaöccsét, két serdülő lányrokonát, két ragyogó szépségü, jókedvü
lányt, a milyen nincs hét vármegyében. Hetenkint nagy mulatság s úri
tánczvigalom a háznál a két tündérlány kedvéért. Megjöttek arra az
előkelő fiatalok mind Győrből, Sopron vármegyéből, Kemenesaljáról,
Zalából, Somlyó vidékéről, Marczal mellékéről.
Ilyen világot talált otthon Pápay Lajos, a mikor hazajött, mint nyalka
huszárkapitány.
Öreg huszárt hozott magával századából, a kit már három soros hosszu
szolgálat után aztán el is bocsátottak. Kemény legény volt az öreg
huszár, a neve Ferkó. Azért hozta magával, hogy neki és hátas lovának
gondját viselje.
Hazajöttük után három napig le se vetkőzött a kapitány úr. Egyik háztól
a másikhoz, egyik mulatság a másik után. Három nap után azt mondja neki
az öreg huszár:
– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, hogy leszünk mi ezután?
Mámoros jókedvvel azt feleli a kapitány:
– Hát ugy leszünk, hogy ezentul iszunk és mulatunk. Hanem rendet kell
tartanunk. Hol én iszom, hol kend iszik. Együtt, egyszerre nem lehet. A
becsületet meg kell tartani. Most rajtam a sor, de azután kendre kerül.
Megértette kend?
– Megértettem, vitéz kapitány uram!
S összecsapta nagy vigan a sarkantyuját. Hiszen csak ennyit akart tudni.
Az pedig épen rendén való dolog, hogy a kapitány kezdje a sort.
Igy kezdődött az otthon való uj élet és igy is folytatódott.
Hegyen-völgyön lakodalom, szünet nélkül való dinom-dánom.
Hanem ugy félesztendő mulva megint szól az öreg huszár.
– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, baj van.
– Mi baj van?
– Kezd a gyomrom már begyöpösödni. Mikor kerül én rám a sor?
Nagyot nevet a kapitány. Eszébe jut a kötés, a melyet hazatértükkor
csináltak.
– Igaza van kendnek. Holnap kenden a sor!
Ettől kezdve félesztendeig az öreg huszár ivott s a kapitány
gubbasztott.
Elbámultak ezen. Mi történhetett Pápay Lajossal, a vidámság és szellemes
társalgás hősével? Talán halni készül?
Dehogy készül. Megmondta a józan élet okát. Elbeszélte az öreg huszárral
csinált kötésének történetét. Most már az egész nemes vármegye nevetett.
S elismeréséről azzal tett tanuságot, hogy az öreg huszárt huzták-vonták
ezentul iddogáló mulatságra, szüretre, vadászatra.
De azért a kapitány se henyélt.
Istenadta hatalmas költői tehetsége fölébredt, hires tudós apjának
irodalmi kedvtelése benne is kisarjadzott s elkezdett irni. Verseket
irt. Megénekelte a vidám társaság köréből a távollevőket és
jelenvoltakat, a holtakat és eleveneket, Somlyó és Kemenesalja
mulatozásait, a férfiakat és nőket s minden titkos és csintalan esetet,
a mely közel és távol megtörtént. A versek kéziratban elterjedtek négy
vármegyében. Kinyomatni őket nem lehetett. Nem engedte volna a
sajtóhatóság se, de az akkori izlés se. Kegyetlen busvidámsággal, vaskos
enyelgésekkel, szerelmi kalandok művészi, de nyers leirásával vannak
tele. Elbeszélései szerkezet és elmésség, de még nyelv dolgában is
versenyeznek Csokonai Dorottyájával. Álneveket használ, de a környéken
mindenki jól tudja, ki rejlik az álnév alatt.
A »Mi magunk« czimü adomája sokáig élt, én is teljes üdeségében
hallottam, Bakony aljának öregjei ma is ismerik, ma is emlékeznek rá.
A pápai nemzeti kaszinóban volt nagy mulatság. Névnap, vagy alkalmi
dolog, huzta a czigány, daloltak az urak, daluk harsogó hangját
visszaverte a nagy templom fala. Éjfél felé járt már az idő. Utczák,
terek csöndesek.
Pápay Lajos is ott volt a mulatók közt. Éjfél felé az erős somlyai
bortól kissé elnehezedett, félre ült kis sarokasztalhoz s fejét
könyökére támasztva némán nézte a mulatókat. Nem régen jött haza,
osztrákok közt élt századával, a vármegye alkotmányáról nem tudott még
ugyszólván semmit.
Odamennek hozzá pajtásai, Vermes Illés, később 1848-ban pápai követ,
megszólitja:
– Min busulsz, héjh?
– Nem busulok pajtás, de talán már mennénk haza, nagy zajt ütünk,
fölverjük az éjjeli csendet.
Nagyot nevetnek rá.
– Kinek mi köze ahhoz?
– Ránk tör a policzáj s nekem, mint katonatisztnek, az kellemetlen
volna.
Még nagyobbat nevetnek.
– Policzáj? Miféle policzáj? Mi az a policzáj?
– Hát ti még azt se tudjátok, mi a policzáj? Hát nincs ebben az
országban policzáj?
– Itt ugyan nincs!
– Hát aztán ki tartja itt fenn a rendet, békességet, éjjeli nyugalmat,
tisztességet?
– Mi magunk.
– Látom. De hát ki biráskodik köztetek, ha valaki mégis zavarja a
csendet?
– Mi magunk. Nem látod, hogy itt van köztünk a főbiró, esküdt, fiskus,
perceptor s a többi megyei tisztviselő?
– Hát ti nektek nem parancsol senki?
– Hogyne parancsolna? Ott a nemes vármegye!
– Kik alkotják azt a nemes vármegyét?
– Mi magunk.
– De hát a vármegyének ki parancsol?
– Az országgyülés!
– Hát az országgyülésnek kik a tagjai s azokat kik választják?
– Mi magunk választjuk s mi magunk vagyunk a tagjai.
Bizony ilyen volt a nemesség világa s a vármegye szabadsága 1848-ig.
Égen, földön, örökös mindenségben más volt az az élet, mint a mai. A mai
kor emberének sejtelme sincs agyonzaklatott élete folyamán arról, milyen
volt hajdan a nemes ember világa. Ma ezer keserü és nehéz kérdés
zaklatja a művelt nemzetek agyát, szivét és egész életét s nincs felelet
a kérdésekre s az emberiségnek nincs nyugalma a kérdések miatt. Ma is
egy élete és egy halála van mindenkinek, de senkinek se ér a halála
többet, mint hajdan és mindenkinek kevesebbet ér az élete, mint hajdan.
Igaz, hogy ma megvan az egyenlőség, vas törvény nem ismer különbséget
osztályok közt. De nem olyan egyenlőségről álmodtak őseink. Nem a
jogtalan emelkedett a magasba, hanem a nemes szállt alá. Görnyedj a
törvény igája alatt, de egyféle módon: ez a mai egyenlőség. Nem igy
akartuk.
Ezek a megmérhetetlen sulyu gondolatok gomolyogtak Pápay Lajos agyában,
a mint abból a »Mi magunk« szóból megértette, miből áll a magyar
nemesség joga és szabadsága. Két kezét összekulcsolta feje fölött.
– Barátaim, véreim, most értem már az állapotot. Sir a lelkem. Európa
közepén ekkora szabadságot meg nem türnek sokáig a császárok, királyok,
potentátok. Meglássátok, nem sokáig élünk.
Hiábavalóságnak tartotta ezt a jövendölést mindenki. De néhány esztendő
mulva csakugyan vérbefulladt a magyar szabadság. Ott járt köztünk
kézről-kézre Pápay Lajos leghiresebb verse. Ez volt a czime:
_Mi magunk._