eresztette. Volt a ládának két végén vasból készült két füle,
fogantékja. Mikor már minden pénz lent volt, a két ember megfogta a láda
fülét s megrázta a ládát annálfogva emberül, hogy az ezüst egyenletesen
terüljön szét az egész ládában.
Azután megint pihent a láda félévig, egész évig. Furfangos závárjának
kulcsa ott volt az öreg birónál, az archivumnak kulcsa ott volt az öreg
papnál.
Multak az évek. Folyt a takarékoskodás. Telt a takarékpénztár,
nehezedett a láda.
De hát mennyi pénz van már ott? Csakugyan meg kellene egyszer olvasni,
össze kellene számitani. Már csak illendőség okából is.
Olvassa a manó! Számitsa a manó!
Hiábavaló időpocsékolás lenne az. Belekerülne egész napba. Hadnagyra,
kisbiróra, dékányra, harangozóra nem lehet bizni ezt a munkát. Maguknak
kellene ezt végezni a köztársaság előljáróinak, ők pedig erre fejüket
nem adják. Csakugyan jobb, okosabb dolog ennél a csendes poharazás,
pipázgatás, lélekvidámitó vadászgatás.
Azután mirevaló is az a pénzolvasgatás? Zsidónak, papnak, lelkesorvadt
zsugorinak, vénasszonynak való mesterség az. A mi pénzünk van: az
megvan. Ha százszor megolvassuk is: ez által nem lesz az több egy
fillérrel se. Legfölebb kevesebb lesz.
Ha megolvassuk: megtudjuk ugyan, hogy a köztársaságnak mennyi pénze van,
de akkor azután megtudja az egész világ is. Hátha sok lesz? Ha sok talál
lenni: ebből éppen nagy baj támad.
Ránk szabadul az egész világ. Jön a vármegye s kölcsönt kér a pandúrok
fölszerelésére, hidak épitésére. Soha se látjuk többé pénzünket. Jön a
szent eklézsia, jön a főiskola, jönnek a mindenféle kegyes és jótékony
intézetek és alapitványok. Kérnek, rimánkodnak, istenkednek, nem lehet
nekik ellenállni. S egyszer csak rips-raps, volt – nincs! Mire való
volna ez?
De a köztársaság nyugalma is megzavarodhatik. Most minden nemes ember
megnyugszik abban, hogy a közjövedelem elkölteni való s nem keresi,
mennyi volt, hova lett. De ha megtudja, hogy sok pénzünk van, utóbb még
eszébe juthat valakinek, hogy számon kérje tőlünk.
Számadás? Ez lenne még czifra! Hiszen nem akad akkor jóravaló ember a
köztársaság élére, ha számot is kell adni. Kutyánk legyen vadászbiró
számadási kötelezettséggel. A régi jó erkölcsöket szigoruan fönn kell
tartanunk. Azóta van annyi baj a világon, a mióta minden ember
beleütheti az orrát az előljárók dolgaiba.
Egyszer valakinek a tanácsban eszébe jutott, nem volna-e jó kamatra
kiadni a takarékpénztárt?
De már ez nem volna jó. Hisz akkor ott volnánk, a hol a többi
takarékpénztár. Irka-firka, huzavona, ügyvéd, pénztáros, igazgatók,
perek, birák, végrehajtók! Nyomban ezeké lesz a pénz s nem a mienk.
Hanem hát egyszer mégis csak tudnunk kellene, körülbelül mennyi pénzünk
lehet a takarékpénztárban?
Igaz. Meg is bizták nyomban két jó markos nemes atyjukfiát, hogy uj év
táján az ezüstvivő két előljáróval menjenek az archivumba s emelgessék
meg a takarékpénztárt, mennyit nyom.
Az egyik volt Gombás Lőrincz egykori barátom. Erős volt, mint a párducz,
Feje, szeme, nézése, egész zömök alakja is olyan volt, mint a párducz. A
másik volt Zsebők János, az egész köztársaságnak s a fél vármegyének
keresztapja. Talán másutt is lesz még róluk szó.
Megemelték a ládát, de bizony nem volt könnyü. A szemük is kidülledt az
emelésben. Lehetett a láda vagy hat bécsi mázsa.
Meg is kérdezték a vármegye egykor hires főszámvevőjét, Tamassa Pált:
mennyit érhet sulya után számitva az a takarékpénztár?
Tizenkétezer ezüst forintra számitotta az öreg főszámvevő. Szép pénz
akkor.
Nohát most már ne takarékoskodjunk.
Szép bőjtnapi reggelen oda ballag előljáró uraimékhoz a harangozó,
szerencsés jó reggelt kiván s azután azt mondja:
– Az archivum ajtaját hajnalban nyitva találtam. Nem előljáró uraimék
jártak ott? Nem kigyelmetek felejtették nyitva az ajtót?
– Mi bizony nem. Talán a tiszteletes ur.
– Hát hiszen tőle jövök. Ő meg előljáró uraimékra utal.
Bele is üthet a mennydörgő mennykő!
Megnézik az archivumot és ime, a takarékpénztárnak se hire, se hamva.
Elveszett, eltünt, elvitték nyom nélkül.
Nem is jöttek rá s nem is tudja a világ mind e napig, hova lett a
szentgáli takarékpénztár.
Az az esztendő, a melyben ez történt, nagy esztendő volt. A száma: 1848.
A hirlapok emlegették, hogy a mikor az ország kincsét gyüjtögették,
egyik tuladunai falu nemessége maga szép kocsiteher ezüstpénzt
szállitott be Kossuth Lajos pénzügyminiszter pénztárába. Szaporodjék az
ország kincse.
De a szentgáli nemzetőrök is, mikor el-kiszálltak az ország határát
megvédelmezni, jó fegyverrel, jó ruhával voltak ellátva mind. Ők voltak
a legdélczegebb nemzetőrök. Azt rebesgették: ez a fölszerelés is a
takarékpénztár dolga volt.
Ki tudná most már: mi az igazság?
A függetlenségi harcz után szimatolni kezdett az önkény s kutatta a
pénztár nyomait.
Szentgáli uraimék tisztára bebizonyitottak mindent.
A falutól keletre vonul a Tiszaaljai völgy. A mint a Miklóspál- és
Somod-hegyek közé jut: ott találták meg a vasasládát vizmosta árokban
feltörve, öreg fejszével agyonvagdalva. Bizony elvitték azt rossz
emberek.
Ezt bizonyitották be.
A BAKONYI SZÜR.
(Milyen volt a bakonyi szür? – Hol készült? – Juhász, kanász ősi
természete. – Zalavármegye eltiltja viselését. – Viták e fölött. – Ki
visel esernyőt? – Mi van a szürujjban? – Hogy gerjesztettek tüzet
hajdan? – A szür lefüleli, megfogja az ágyugolyót.)
A bakonyi szür.
Ez a szó olyasmit jelent, mintha a Bakonynak valami különös alaku és
természetü szüre lenne. Másféle, mint az ország egyéb vidékén.
Ugy is van. De különösen ugy volt régi időkben, gyerekkoromban is.
A Bakony-vidék közepe Veszprém. A bakonyi szürt veszprémi szürnek is
nevezték. Igy ismeri a népdal is. Egész Veszprém vármegye erdős táján is
viselték a nyájőrző emberek, fiatal cselédek, munkára járó zsöllérek.
Zala, Somogy, Vas vármegyékben ez a szür volt egykor nagy divatban. Ezt
viselték a duhajok, utonállók és szegény legények is le egész
Szlavoniáig. Elterjedt még Tolna, Baranya, Fehér, Komárom vármegyék
szegényebb népe közt is.
Nem volt ebben a felöltőben látszólag semmi különös. Nem volt ez se
köpönyeg, se krispin, se ködmen, se téli kabát. Nem volt ez olyan
hosszu, mint a bunda; nem is olyan rövid, mint a szürdolmány. Alig ért
térden alul. Vállban bőre szabva, derékban és derékon alul mintha
szükebb lett volna, de azért a legény egészen betakarózhatott vele.
Belefeért, ha kellett, nagy szüken, még a babája is.
Szürkötője hasitott szijból. Rendesen rózsára volt kötve, ki lehessen
könnyen oldani. Sobri szürének nyakkötője hosszu, értékes aranyláncz
volt. Ezt találták vérző holttestén Lápafőnél. Megtudták, hogy az öreg
Hunkár őrnagy kincseiből való. Ez is egyik ismertető jel volt arra
nézve, hogy a fiatal szép legény holtteste, mig lélek volt benne, Sobri
Jóska volt.
No de a bakonyi szürnek nem a kötője volt a fontos dolog. De még az se,
miféle gyapjuból készült. Mindenki tudta: vastag szőrü gyapjuból, régi
magyar juhok szőréből. A veszprémi és palotai csapók évenkint
egyszer-kétszer fölkerekedtek, lementek a tiszai alföldre s onnan
Szeged, Szentes, Hódmező-Vásárhely vidékéről száz meg száz szekér
gyapjut hoztak a Bakony aljára. Ebből készült a bakonyi szűr. Ma már
ilyen nem lehet. Nincs ma már ilyen gyapju a világon. Az ősi magyar
juhot is csak az állatkertben mutogatják, ha ugyan onnan is ki nem
veszett. Az alföldi magyarnak nincs már magyar juha. Másféle se lesz
nemsokára. Más a világ.
Hanem a czifrája volt különös a bakonyi szürnek.
Válla, háta, ujjai, szélei be voltak födve barna-piros posztóval, de
szép kacskaringós virágalakokra kiszabott posztóval s az a posztó ékes
varrással, ékes zsinórozással rá volt erősitve a szürposztóra. Ezért
nevezték a bakonyi szürt egyuttal czifra szürnek is. Sobrinak és
társainak különösen czifra volt a szüre. S a nyalkább, módosabb kanászok
és juhászok is utóbb Sobri szüre után szerezték be a magukét.
Csapók és szürszabók gazdag, tekintélyes czéhe állt fönn Veszprémben is,
Palotán is. De voltak csapók és szürszabók Pápán is. Devecserben is.
Nagy volt minden csapó műhelye. Nagyfenekü kerekes gépeik ott zugtak és
berregtek reggeltől estig. Zajuk kihallatszott az utczára. Az ösküi
patak Öskütől a Kikeri-tóig tele volt kallómalommal. Azokban mosták,
szapulták, dagasztották a gyapjut és a posztót. Kocsik hosszu sora
szállitgatta a portékát Palotától Veszprémig és visszafelé a fehér
országuton. A csapók raktárából átköltözött a szürposztó a szürszabó
műhelyébe s onnan az országos vásárokra. Élet, munka, zsibongás, igazi
jólét mindenben. Csapó, szürszabó csak törzsökös magyar lehetett.
Németet, zsidót, idegent be nem fogadtak a czéhtársaságba.
A mikor a nyalka bojtár végigment a vásáron, bakonyi czifra szürében,
minden szem ránézett. Még a leányok, menyecskék szeme is.
– Ez már helyre legény!
Bűn ez, veszedelem ez, kárhoztatni való dolog ez? A mi mostani eszünk
szerint semmi esetre.
Azonban nemes Zala vármegye nem igy vélekedett ezelőtt nyolczvan
esztendővel.
Bakony erdeje Zalának is volt s Nagy-Vásonykő, Devecser és Sümeg vidékén
összeolvadt Veszprémnek Bakony-erdejével. Száz meg száz juhnyáj és
disznófalka élt az erdőben, csalitokban, vágásokba s juhász, kanász,
számadó és bojtár ezer számra.
Juhásznak, kanásznak lopni kell. Ez már természete, mint a szövetkezeti
és részvénytársasági igazgatónak. Hajdan nem mehettek az emberek
tőzsdékre és pénzintézetekbe elszedni a másét, hát elmentek a Bakony
erdejébe. Az ősember eredeti természetét hajdan is csak ki kellett
elégiteni. Király és rablólovag nem lehetett mindenki, hogy
tűzzel-vassal, fegyverrel és halállal vegye el a szomszéd igaz jószágát:
hát beállott kanásznak, juhásznak, bojtárnak, számadónak. Ha mulatságra
kellett pénz, ha bucsura, vásárra kellett menni, ha kárt vallott: nem
verte fejét a falba, hanem elment a szomszéd határra, vagy a harmadik,
negyedik erdőbe s ügyességgel, jó szerencsével kiszakitott a nyájból
husz-harmincz juhot vagy disznót, elhajtotta, árosa-vásárosa s orgazdája
már készen volt s lett pénze, a mennyi éppen kellett.
Ez már együttjár a Bakonyerdő életével.
De hát már most mit csináljon a számadó, a kinek elhajtották juhát vagy
disznaját?
Bizony ő se veri falba a fejét.
Panaszt nem tesz se az uraságnál, se a vármegyénél. Panaszkodni
hitványság, árulkodni gyalázatos dolog. Azután kárát a vármegye ugy se
tériti meg. Sőt még ujabb bajba, költségbe keveredik a sok pandúr és
járás-kelés miatt.
A mit tőle éjjel orvul elhajtottak: azt visszaszerzi hasonló módon.
Éjjel, orvul. Kákabélü, gézenguz, nyám-nyám ember volna az, a ki ezt meg
nem cselekedné. Megsértené még a szentirás parancsát is. Szemet szemért,
fogat fogért. Ezt tanitja a szentirás. Ez pedig bakonyi nyelven azt
teszi: juhot juhért, emsét emséért.
Nemes Zala vármegye váltig törte a fejét a fölött: honnan, miként
származik a nyájőrzők tolvaj természete? Arra jött rá, hogy azt nem
okozza semmi más, csupán csak a bakonyi czifra szür.
Hogy is szól csak a dal?
Czifra szüröm Beszperémben vettem. Érte harmincz forintot fizettem.
Hogyha azt a nyakamba teritem, Még az angyalát is elkeritem.
Ime: egészen világos.
Az a czifra szür idézi elő az istenkáromlást. Mihelyt nyakában van:
rögtön az angyalokat szedi le az égről a bojtár. Maga danolja, maga
vallja.
Azután harmincz forint: nagy pénz az. Igaz, hogy váltóban kell érteni,
de igy is borzasztó fényüzés. Dolmányt lehet venni öt forintért, ködment
tizért s az a bojtár mégis harmincz forinton vesz bakonyi szürt. Pedig
nem telik tőle. Csak ugy telik, ha lop. Nyilvánvaló, hogy ezért lop.
Derék, nagy emberei s igaz bölcsei voltak Zala vármegyének. Még Deák
Antal és Csányi László is ott voltak a vármegye gyülésén. De mégis
elhatározták 1824. évi deczember 13-án, hogy ezentul nyájőrző erdei
embernek veszprémi szürt, bakonyi szürt, czifra szürt viselni nem
szabad. E szürnek használata örökre eltiltatik s a szolgabirák
utasittatnak, hogy járásuk területén jövőre a szür viselését meg ne
engedjék s a tilalom ellen vétők testi fenyitéssel illettessenek.
De még ez se elég.
Atyafiságos átirattal meg kell keresni a szomszéd vármegyéket, Vast,
Veszprémet, Somogyot, Varasdot, hogy ők is tiltsák el a bakonyi szürt s
ezzel vessenek ők is gátat az erkölcsök elvadulásának s a köznép közt is
mindinkább terjedő fényüzésre való hajlandóság kicsapongásainak.
Veszprém vármegye nemesi közönsége Zala átiratát 1840-ben, jó későn,
tárgyalta egyik közgyülésén. De már ekkor előtte voltak a veszprémi,
palotai és pápai csapók és szürszabók alázatos folyamodásai is. Nehogy
valamiképen a nemes vármegye elfogadja Zala tilalmát.
Mi lesz akkor? Mi lesz ő belőlük? Miből élnek ők? Hisz ő nekik a
szürposztó és szürkészités tanult mesterségük. Az alkotmányos jog és a
királyi szabadalom biztosítja az ő mesterségüket. De mit ér mind, ha
tilalmas lesz a bakonyi szür viselése?
Azután ő előttük nem is egészen világos Zala vármegye igazsága.
Igaz, hogy a káromkodás utálatos erkölcsi fogyatkozás, de azt nem a
bakonyi szür okozza. Hiszen az urak is káromkodnak, ők pedig nem bakonyi
szürt, hanem birkabéléses bekecset viselnek. A huszárok, a mint mindenki
tudja, épen nagyon káromkodósak, pedig ők mentét hordanak s szép fehér
köpönyeget. Kivánatos ugyan, hogy a szelid erkölcsök terjedjenek s a
káromkodás valahára szünjék meg, de ezt a bakonyi szür tilalmassá
tételével elérni nem lehet.
Másrészről igaz ugyan, hogy a szür ára harmincz forint, igen szép pénz,
de az igazi czifra szürt ezen alól késziteni és árusitani épen nem
lehet. De minden szürnek nem is harmincz forint az ára, van bizony elég
szür tiz forintos is.
Azután egy szürnek el kell tartani, ha tüzi veszedelem nem éri, harmincz
esztendeig, a ki pedig vigyáz rá, még örökség gyanánt hagyhatja
maradékaira is. Az ő szürük halhatatlan és elnyühetetlen. Hát ilyen
örökös szerdékért sok az a harmincz váltóforint?
Az se baj, hogy czifra. Czifrasága kenyeret ád a posztónyirónak,
gombkötőnek és paszomántosnak. Ezek is czéhbeli mesterek, ezek is
megérdemlik a kenyeret, ha becsületes emberek. Miért kelljen kivenni
szájukból a falatot?
Hát a nemzeti művészet mit vétett? Hiszen minden igazi czifra szür
remekes munka. Hát csak a tulipántos ládákon s a bundák övén legyen
nemzeti művészet? A szürszabók se alábbvalók, mint az asztalosok és
szücsök. Ők is mind jó magyar kézművesek. Ha nemes Zala vármegye épen
agyon akar ütni egy csomó kézműiparost: ám üsse agyon a kapczásokat és
suszterokat. Ez ugy is mind német Pápán is, Veszprémben is. De hagyja
békén a magyarokat.
Hejh, minő viták folytak a bakonyi szür kérdésében, a mi vármegyénk
közgyülésén!
Hogy a többi vármegye mit határozott: nem tudom. Nálunk a szürtilalom
sohase lépett életbe.
A bakonyi szür természetrajzát meg kell irnom végig. Érdekesebb jelenség
ez, mint az, hogy a Bakony-erdő fája »sok-makku«, pedig a néhai Kis
Tükör még ezt is méltónak találta arra, hogy megénekelje, megörökitse.
Az a szür talán nem is a hideg ellen volt jó menedék, mint inkább a szél
ellen és eső ellen. Nincs olyan szél és hóvihar a Bakonyban, melytől a
bojtárlegény testét az a szür meg ne tudta volna védelmezni. Igaz, hogy
a bojtárlegény teste nem fázékony.
Hát az eső?
Magyar ember mezei népség, túl a Dunán nem visel esernyőt. Ha ázik:
ázik. Mindennek vége lesz egyszer, az esőnek is. Sváb ember használja
csak az esernyőt. S akkorát használ, hogy alája fér asszony, gyerek, az
egész családi sokaság. Vastag a nyele, kék a szövete, piros a szegélye.
A sváb ember büszke is rá. Ha városba megy, mindig magával hordja.
Megmutatja, hogy neki olyan is van. Ki is neveti a magyar ember, kivált
mikor szeles időben a szél kiforditja az esernyőt.
A szür ellenáll az esőnek. A mennyi viz belefér, annyit ugyan magába
vesz, de azon tul belül nem ereszti, kivül pedig lecsurog róla, mint a
kemény fakéregről.
Hát hiszen kemény is. Ha jól megázott, egyenesen megáll a lábán, mint a
faköpönyeg s nem nyaklik össze, mint a posztóruha.
Van ujja is, kettő. De nem felölteni való. Ujjas szüre csak a tót
embernek van. Subát, gubát, szürt, mentét csak a nyakába kerit a magyar
ember, hogy a mikor virtusra kerül a sor: szempillantás alatt lelökhesse
magáról. A huszárnak sem szabad felölteni a mentét, ha csatában van.
Csak ugy leng a vállán, mintha szárnya volna.
De a bakonyi szür ereje és ellenállása csoda. Se nem törik, se nem
szakad, se rozsda nem birja. Nem esik bele a moly se, annak a foga is
kitörik benne.
Hanem sok esztendő mulva, tiz-tizenöt évi viselés után mégis puhábbá
válik, hajlékonyabb lesz, czifrája foszlik, szine sárgul, barnul,
fakóbbá lesz. Ilyenkor már nem a nyalka bojtárnak való, hanem idősebb
embernek, kisbéresnek, tehenesnek való. Ezek kezére jut. Ujabb
tiz-tizenöt évi hűséges szolgálat után a gádorba, ólba, akolba kerül a
nyoszolyára. Derekaljnak, ha meleg van; takarónak, ha hideg van.
Mig virágjában van: a két ujja raktár. A zsebet és az erszényt pótolja.
A két ujja be van kötve, de nem kivülről, hanem belül. Kivül ugy
látszik, mintha csak be volna türve. Hogy is szól csak a dal?
Be van az én szüröm ujja kötve,
Barna kis lány, ne kotorássz benne.
Az egyikben aczél, kova, tapló;
A másikban százforintos bankó.
Ez a dal akkor kelt, a mikor még a gyufát nem ismerte a világ, a mikor
még aczéllal és kovával csináltak tüzet, nemcsak a mezőn, hanem a
konyhában is.
Aczélja, kovája, taplója annak is volt, a ki nem volt pipás ember. A
pipás ember aczélja ott volt dohányzacskója fityegőjén; kovája, taplója,
dohánya bent a zacskóban. De az erdőn járó bojtárnak is időnként tüzet
kellett éleszteni. Ha vagy fázott, vagy szárogatni akart, vagy meleg
ennivalója készült, vagy ott volt a szeretője, vagy lakomára jöttek
vendégei, bojtárpajtásai. Ilyenkor, ha juhász, levágott egy bárányt, ha
kanász, elejtett egy malaczot. Pörkölt, nyársonsült volt az illatos,
meleg étel.
De hát hogy csináltak tüzet?
Régi ember tudja, uj ember nem tudja, vagy csak Robinsonból tudja, tehát
nem jól tudja. Száraz avarból, száraz rőzséből, vékony galyból kis
máglyát rakott a kanász-bojtár. Azután jó maroknyi száraz avart
megdörzsölt, megmorzsolt a két tenyere között s egy kis csóvát csinált
belőle. Azután taplóba ütött s a pislogó taplót beletette a csóva
fejébe. Akkor a csóvát elkezdte forgatni, jobb kezével karikában
csóválni, mire a csóva percz mulva lobbot vetett, lánggal égett.
A láng a máglya alá került s készen volt a rakás tűz. A pásztortűz, a
mezők éjjeli csillaga, a melyről annyit irnak, annyit álmodoznak a
költők, mig a fiatal életkorból ki nem nőnek.
Három percz elég volt rendesen a tűzélesztéshez.
Nos hát a barna kis lány, ha ott kotorászott a bakonyi szür ujjában,
csakugyan talált ott tűzszerszámot.
De százforintos bankót bizony nem talált ott. Kanászbojtárnál nagy szeme
volt akkor a százforintos bankónak. Még ma is nagy szeme van. Igaz, hogy
ma már nincs is százforintos bankó.
Hanem talált mást, sok mindenfélét. Szőlőzsirt, a melylyel piros ajkát
fényessé s még pirosabbá tehette. – Bajuszpedrőt, a mely nélkül el nem
lehetett a bojtár. – Apró tükröt, akkorát, mint az alma. – A bojtár is
beletekint néha ugy borotválkozás közben. – Borotvát. – Sós-paprikás
gurgulyát, a mely nélkül soha sincs az erdőn-mezőn lakó ember. –
Zsineget, czérnát, varrótűt. Ha szakad, feslik valami, ne kelljen a
faluba vagy csárdába futni. Megvarrja a bojtár maga. – Azután olvasó,
szent képecske valamely bucsuról. De ez inkább a juhászbojtárnál. A
kanász nem áhitatos, legalább nem mutatja szivesen. A kocza szilajabb
állat, mint a juh. Szilajabb ember is kell a kocza mellé.
Még süvegük, kezebelijük, tarisznyájuk is más.
A kanász bakonyi süveget visel egész tul a Dunán. Kemény, magas tetejü,
diszes, karimája fölfelé áll. A juhász lapos, gömbölyü, széles karimáju
kalapot, a mely mindig laskamódra áll a fején.
A kanász kezebelije a hosszunyelü, kisebb vasu fejsze. Baltának nevezi.
Az ő süvege még egy-két fejszeütést is elbir. A juhász kalapja ilyen
ütéstől meg nem védelmezné a koponyát. A juhász kezebelije a kampós bot.
De nem olyan czifra ám, mint a püspökök és érsekek pásztorbotja. A
juhász ugy fogja meg a birkát, hogy kampós botját a birka hátulsó lábába
akasztja. A kanász ötven lépés távolságból baltájával vágja le a koczát.
A juhásznak rendszerint nincs ostora, de a kanász meg nem lehet karikás
nélkül. Szijjból font karikás, rövid nyéllel. Nyele finoman metszett,
kigyója finoman font. Kanász metszi, kanász fonja. Nos hát a karikáshoz
való apróbb eszközök is ott vannak a szürujjban.
Még a tarisznya is különböző. A juhász tarisznyájának takarója meg nem
született bárány bőrével van diszitve, a kanászé boglárral, csigahéjjal,
szines szironyból varrt virággal van himezve.
Azonban térjünk vissza a bakonyi szürre.
Nagy pör folyt le egykor előttem, a melyben bebizonyult, hogy a bakonyi
szür erősebb az ágyugolyónál is.
Porván vagy Bánkon, valamelyik Győr vármegyére dülő falunkban történt a
csodálatos eset, a melyben nekem is biráskodnom kellett.
Parasztgazda előtt szántás közben ágyugolyót vet föl az ekevas. A golyót
feldobja a kocsira, hazaviszi s minthogy szombat este van, ugy is be
kell nézni a kocsmába, elviszi a kocsmába is, megmutatni a zsidónak. A
zsidó sok mindent tud, talán ehhez is ért.
Ért is. Megnézi a golyót, megforgatja s kimondja, hogy ez bizony
franczia golyó, még nagy Napoleon lőtte ki az inzurgensek ellen
1809-ben. Hatvan esztendőn át pihent a szántóföldben.
Ez már különös eset. Többen ülnek a nagy asztalnál borozgató atyafiak,
ők is látni akarják a franczia ágyugolyót. Kézről-kézre gurul a golyó az
asztalon, jól megnézi mindenki. Sőt a falu kovácsa előveszi bicskáját s
pengéjével meg is vakargatja a rozsdás készséget. Vajjon igazán vasból
van-e?
Bizony igazán. De egy helyen mégis puhább a kérge. Kaparja-kaparja s ime
ott kerekszáju lyukat talál s a lyukban valami omló porfélét. Föld-e,
homok-e, puskapor-e ez az omló porféle, de bizonyos, hogy valami. Nem is
lehet másként, puskapor volt az valamikor. Bizonyosan robbanó golyó volt
az a nehéz készség. Miért volna lyukas s az ürege miért lett volna tele
puskaporral?
De hát puskapor-e?
Meg lehet azt tudni. Gyujtsuk meg. Ha meggyulad: bizonyos, hogy
puskapor. De hátha fellobban és szétveti a világot? Manóba veti. Hiszen
hatvan esztendő alatt már minden virtusát elvesztette.
Meggyujtották. Addig incselkedtek vele, mig meg nem gyuladt. Egyszer
csak elkezdett serczegni s füstölögni. Még szaga is támadt.
– Nini, él ám még ez a förtelmes jószág!
Él-e? De erre a szóra nagyot is ugrott az asztalon, s mikor visszaesett,
majd beszakasztotta az asztalt.
– Hüh, az áldóját, nem jó ezt közelről nézni.
Fölugráltak az emberek s csak ugy messziről akartak a vadállatban
gyönyörködni.
Hajh, de a vadállat megveszett, megbolondult. Leugrott az asztalról a
szoba közepére az emberek közé s ott elkezdett sebesen futkosni, mintha
elment volna az esze.
Az ágyugolyó pedig gonosz jószág, a mikor utban van. A mi eléje akad:
annak törni, zuzni kell, akár székláb, akár asztalláb, akár az ember
lába.
Sistergett, füstölt s nyargalt a golyó előre, hátra s a hány székkel,
asztallal találkozott, összetörte mind. A mikor a falhoz ütődött, onnan
ugyan visszafordult, de mindig rettentő zuhanás támadt. Nyilvánvaló
lett, utóbb a házat is összedönti. Iszonyu sivalkodás támadt.
Kutya-macska orditva menekült ajtón-ablakon. Az emberek is menekültek,
de az ajtóban megtorlódtak. Alig tudták lábukat fölkapkodni a fenevad
utjában.
Szegény, jámbor zsidó is menekült egyenesen be a söntésbe s behuzta maga
után a söntés ajtaját. De mit ért ez? A golyó észrevette, hova menekült
a zsidó. Utána iramodott, összetörte a söntés falát s azt a padot, a hol
a kannák állnak tele italokkal. Összetörte utóbb a kannákat is, üvegeket
is, hordókat is. Kereste a zsidót vérszomjas lélekkel.
Jámbor zsidó gazda, se holt nem volt már, se eleven. Orditott, mint a
kit nyuznak. Vége a világnak!
Szerencsére az egyik ember észretért. Kikiáltott a nyitott ablakon, a
hogy torkán kifért:
– Szürt! Hozzatok szürt jó emberek!