Szalámával? Be van-e ez bizonyitva? Vannak-e erre tanuk? Kéznél van-e a
kétuba vagyis a házassági szerződés? Ki előtt és mikor történt a
házassági egybekelés? Meghalt-e igazán Ramira vagy csak elbujdosott a
pusztába? Valóságos özvegy lett-e Gamila?
Mert ha nem: akkor annak a gézenguz Jusszufnak a mentsége semmit se ér.
Akkor isten törvénye és Mózes parancsa mögé nem bujhat, akkor a
házasságtörést legalább elkövette.
De ez még nem lett volna baj. A házasságtörés miatt csak Szenóra
tehetett panaszt, de ime, ő a panasztól elállott, ahhoz hát most már
senkinek semmi köze. Abba most már a nemes vármegye se szólhat bele. A
nemes vármegye most már csak a kétnejüséget üldözheti.
De épen ebből ered most már a további kérdések sokasága.
Vajjon ugy élt-e egymással Jusszuf és Gamila, mint valóságos férj és
feleség?
Vajjon nem született-e már gyerek s meg van e mentve Izráel nemzetsége
számára Ramira testvér neve?
De még ezt a kérdést is megelőzi az, vajjon törvényesen lépett-e
házasságra Jusszuf Gamilával? Készült-e a házasságról kétuba? Vajjon
Toleduo Jakab, a damaskuszi szent és tudós rabbi igazán összeadta-e a
feleket? Beirta-e könyvébe az esküvőt? Házassági egybekelésnek
tekintette-e a szertartást? Kijelentette-e ezt nyiltan a szentegyházban?
Kik a hiteles tanuk erre nézve?
Azonban Mózes törvénye azt rendeli, hogy a szentegyház kapujában kell az
eféle dolgot először elvégezni a vének előtt. Vajjon Jusszuf és Gamila
odamentek-e a kapuba? Ott voltak-e a vének? Hány vén ember volt ott? Az
igazi vének voltak-e ott? Kik voltak azok? Élnek-e még vagy már mind
elmentek Ábrahám kebelébe?
A jó táblabiró urak, mire mind e kérdés tisztába jött, annyira tele
lettek mindenféle napkeleti arab és zsidó tudománynyal, hogy majd
leszédültek a birói székről. Váltig figyelmeztették is a főfiskust, hogy
mai napra elég lesz már a sok bölcseség, nem akarnak ők rabbik lenni, se
most, se jövendőre.
– De domini spectabiles, türelemmel kell lennünk. Ezentul jön még a
java!
Az igaz, hogy ez a Gamila tüneményes szép asszony volt. Nagy
szerencsétlensége volt ez a vádlott Jusszufnak. El nem hitte neki a
nemes vármegye, hogy csupán azért esett a kétnejüség bűnébe, hogy Mózes
parancsolatját s isten törvényét akarta tisztelni. Tisztelte bizony a
szép asszonyt.
Ez lett az általános vélemény.
De a szép asszony igazán és őszintén is beszélt. Az az olasz ügyvéd, a
kit Alexandriából magukkal hoztak, őt nem tudta egészen kitanitani. Vagy
elfeledte a tanitást. Nem ugy, mint furfangos férje: Jusszuf Yontob.
A szép asszony elmondta himezetlenül, hogy ők bizony törvényesen keltek
össze s azóta ugy élnek, mint férj és feleség. Egy házban, egy lakásban,
közös asztal és közös ágy, született is már egy szép kis leánykájuk.
Most még kicsiny, de azért hasonlatos a rózsavirághoz, adjon neki Izrael
istene egészséget és boldogságot.
A mig beszélt, Jusszuf folyton suttogott ügyvédjével. A táblabiró urak
észre se vették. Szemük, szájuk, fülük csak a szép asszonyra irányult.
Arabul beszélt. Nem is értette más a beszédet, csak a nagy tudományu
főfiskus. Az arab beszéd bizony nem szépen hangzik a mi fülünkbe.
Torkából, melle fenekéről, lassu hangon beszél az arab, de szava mégis
csak ugy reszeli a magyar ember fülét. Hanem a szép asszonytól, ha
arabul beszél is, jól esik a szó. Igaz, hogy az ember belebódulhat
ajkainak édes mozgásába s abba a fénybe, melyet hófehér fogainak s tüzes
szemeinek villogása áraszt.
Legalább egy Pápáról való gazdag zsidó ifju egészen belebódult. Eljött a
szedriára hallgató közönségnek s a mint meglátta Gamilát, le nem tudta
róla venni szemét ezentul.
Végre is Jusszuf Yontob ellen legveszedelmesebb tanu lett édes felesége,
Gamila, pedig hát a miatt hagyta el Szenórát. Nem akart Gamila semmi
rosszat, de őszinte beszéde után most már semmi kétség se maradt a birák
lelkében. Bizony csak két feleségü gonosztevőnek bizonyult Jusszuf. Nem
használt ő neki most már Mózes törvénye se.
Nem-e? No majd meglássuk.
Nem hiába volt az a suttogás az alexandriai olasz ügyvéddel. De ugy
megvédte magát Jusszuf, mint a lybiai oroszlán.
– Ennek az asszonynak ostoba fecsegéseire ne hallgassanak a hatalmas
birák urak. Majd elmondom hát én az igazságot egészen! – Igy kezdte
Jusszuf a szót. Azután pedig igy folytatta:
– Istennek törvénye és Mózesnek parancsolatja ugy szól, a hogy mondtam.
Csakhogy van a dolognak egy kis bibéje. A törvény csak akkor rendeli és
csak akkor engedi meg az ily testvératyafiságból eredő házasságot, ha a
testvératyafiak együtt laknak. Egy födél alatt, egy sátorban vagy egy
barlangban. Igy volt ez Ábrahám óta s nem lehet ez másként ma se,
ezentúl se. Tessék csak a szentirást figyelmesen elolvasni. Már pedig
bizonyos, hogy én Afrikában laktam Szenórával, ez a fecsegő asszony
pedig Ázsiában lakott Damaskus városában az én Ramira testvéremmel,
olyan ház és olyan sátor pedig nincs a világon, a mely alá Afrika is,
Ázsia is odaférne. Nem laktunk mi együtt soha, tehát nem is kelhettünk
össze törvényes házasságra. Ez a Gamila asszony igen is hozzám
csatlakozott, el is vittem Alexandriába szerelmes barátnőmnek, de
házastársamnak nem.
S azután odafordult Gamilához.
– No erre felelj hát asszonyi állat!
Felelt is.
Egy szempillantás nem nagy idő, de annyi se kellett hozzá, szép, kék,
szironynyal kifigurázott, sárga papucsa már ott volt úrnője kezében,
odaugrott Jusszufhoz, mint a nősténypárducz és csitt-csatt, ugy
elagyabugyálta azzal a papucscsal azt az erős embert, hogy annak haja,
bajusza, szakálla teljesen összegubanczolódott. Nem ismerte volna meg
még édes anyja se. Ha pedig Mátyás, a várnagy oda nem ugrik s a szép
asszony kezeit el nem kapkodja: azok a kezek még a szemeit is kikaparták
volna Jusszufnak.
Nagy jelenet volt. A táblabiró urak szájában a pipa is kialudt. Nem is
lehetett ezt szigoru büntetés nélkül hagyni. Meg is dorgálta az elnöklő
viczeispán úr keményen a haragos menyecskét.
– Máskor, lányom, az ilyen családi háboruságot otthon végezzétek el.
– Nem én, hatalmas urak! Ezzel az emberrel nekem többé sehol se lesz
otthonom.
Senki se volt a nemes vármegyén, a ki nem a szép asszonynak adott volna
igazat.
De a főfiskusnak meg kellett őriznie hidegvérét. Ő nyomban belátta, hogy
Jusszuf védekezése nem alap nélkül való. Mózes parancsolatja csakugyan
ugy szól, a hogy Jusszuf idézi. Most hát az ügy uj fordulat előtt áll.
Mert ámbár Jusszuf cselekedete törvénytelen is, utálatos is, de a puszta
szerelmi viszony még se házasság. Ha pedig Gamilával nem volt házasság:
akkor kétnejüség sincs, tehát elesik a vád is.
Vajjon hát együtt laktak-e Jusszuf és Gamila?
Bizonyos, hogy Jusszuf az egész február hónapot és márczius hónap husz
napját Damaskusban töltötte, Gamila házánál. De az is bizonyos, hogy
Ramira halála miatt ment oda, mert lakása Alexandriában volt.
Damaskusban léte hát csak látogatás, nem együttlakás.
Mi a látogatás? Mi az együttlakás?
Hogy mi ez Veszprém vármegyében: jól tudjuk. De hogy mi ez Sziriában,
Palesztinában, Ázsia pusztáin: ezt épen nem tudjuk. Verbőczy
Hármaskönyve erről épen nem beszél. Ezt csak a damaskusi vének, bölcsek
és rabbik tudnák megmondani. Lasziadó Éliáhu, Hamo Salamo, Toleduo Jakab
és Haim Assalim és a többiek. Ezeket hát okvetlenül meg kell idézni
tanuknak, mert e nélkül a valóságos igazságot kideriteni nem lehet.
De még ez se elég.
A nemes vármegye holmi idegen, ázsiai emberek szaván el nem indulhat.
Hazai tudósokat is meg kell hát hallgatni. A pozsonyi, ó-budai és
abauj-szántói tudós rabbik mulhatlanul nyilatkozzanak a kérdésben. Még
pedig a kérdés minden ágazatában.
Még ez se lesz elég.
Mert minden bölcseség, a mi ezektől származik, mégis csak zsidó
bölcseség. Már pedig a nemes vármegye csak a hazai törvények szerint
itélhet. Meg kell tehát még kérdezni a pesti univerzitás tudósait is,
vajjon ők tudnak-e valamit és mit tudnak ebben a szövevényes ügyben.
Igaz ugyan, hogy Szörcsöky Ábrahám főfiskus úr többet tud, mint minden
rabbi és univerzitás a világon, de a felső biróságokra tekintettel kell
lenni, a kik pedig szakértők nélkül el nem lehetnek.
Birói határozatot pedig kell hozni késedelem nélkül.
A tárgyalást el kell halasztani.
Mához egy esztendőre uj tárgyalásra kell megidézni a feleket, tanukat és
szakértőket Európából, Ázsiából és Afrikából.
Jusszufot és Gamilát ágytól és asztaltól el kell választani tüstént.
Mert vagy kettős házasság a házasságuk vagy bűnös együttélés, a miként
Jusszuf maga bevallotta. Mind a két esetben törvénybe ütköző utálatos
cselekedet, botránkozásul szolgál mindenkinek s a keresztyén köztársaság
ezt nem türheti.
Erre ugyan nem volt nagy szükség. Gamila ugy se ment vissza többé
Afrikába. Az a Pápáról való zsidó ifju pártját is fogta azonnal s
elvitte szülőinek hajlékába. Utóbb boldog pár is lett belőlük.
Hanem a gonosz Jusszuf ugyan meglakolt. Végképen elvesztette mind a két
feleségét, mind a két szép asszonyt. Meg is érdemelte.
De mi legyen most már a pörrel egy esztendő mulva?
A táblabiró urak a főfiskus előtt kijelentették, hogy ők vénségükre már
semmiféle ázsiai, afrikai zsidó tudományt nem tanulnak, a világ csufjává
lenni nem akarnak, valahogy intézze el a dolgot náluk nélkül.
– Elintézem.
Tárgyalás után az összes zsidókat, arabokat és olaszokat elvitte a
várba, a hol vége van a világnak a nagytemplom és a szeminárium mellett.
Ott kőfallal végződik az utcza, hogy az ember le ne hulljon a vár
szikláiról a semmiségbe. Onnan már csak a Bakony bozontos óriását lehet
látni, a Papodtetőt. Ott hozzájuk fordult:
– Hallottátok-e már hirét a Bakonyerdőnek? Nézzétek, itt van. Tudjátok-e
mi van a Bakonyerdőben?
Jusszuf felelt, ő már világjártas ember volt.
– Én tudom. Ott terem a Sobri.
– A Sobri is ott terem, de a mogyorófa is. A vármegye most megidézett
benneteket ujra egy esztendőre. De ha közületek egy teremtett lélek is
megjelenik a terminusra, a Bakonyerdő minden mogyorófáját a hátatokon
töretem össze.
De nem is jelent ám meg senki. Pandúrt pedig Ázsiába, Afrikába csakugyan
nem küldhetett a vármegye. Ki fizette volna a költségeket?
Igy tudta csak a nemes vármegye ezt az ügyet elintézni.
A TAKARÉKPÉNZTÁR.
(A nemzet ébredése. – Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok? –
Fáy András javaslatát elfogadják. – De nem ugy, a hogy Áron zsidó jónak
látja. – A szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. – Mi van a régi
archivumban? – Gyül a pénz. – Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni.
– Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. – Hova lett a
takarékpénztár?)
Innen-onnan hetven esztendeje, a mikor az az eset történt, a melyet most
elbeszélek. Szent-Gálon már nem is emlékszik más rá, talán csak az én
öreg barátom, Szalay János. Ő is gyerkőcz, ő is surján legény volt még
akkor, a mikor kezdődött a történet.
Fölébredt a nemzet. Felső-bükki Nagy Pál és a nagy gróf Széchenyi két
kézzel markolt bele az alvó nemzedék üstökébe s megrázta istenesen.
– Ébredj, magyar!
Szent-gáli uramék is érezték a rázást, ők is hallották az intő szót.
Elkezdtek fölötte tanakodni. A községházánál, vadászaton, a herendi
kocsmában, a gombási csárdában, a veszprémi Angyal-vendéglőben s
mindenütt, a hol seregesen összejöttek. Hol egyik, hol másik szóba
hozta. A rektor úr mindig szóba hozta. Diákjárás idején a pápai diákok
mindig emlegették. S azután egyik szó jött a másik után. Tanakodtak.
De hát mit csináljanak?
Töröljük el az ősiséget. Legyen hitele is a magyar embernek!
Ez az ébresztő szó nem találkozott köztetszéssel. Ősi örökségét ne
bitangolhassa el könnyelmüen senki. Adósságot derüre-borura ne
csinálhasson senki. Az adósságcsinálók nagy része ugy is csak gézenguz.
Ne szaporitsuk őket.
Állitsunk kaszinót, rendezzünk lófuttatásokat, utazzunk külső
országokba, tanuljunk angoltól, némettől, francziától.
Ezekben már van valami. Csakhogy mindez nagy úrnak, tudós embernek,
országjárónak, bálizsnak, kucsébernek, vándorló legénynek való mulatság.
Cselekedjék ők, ha unatkoznak. Ezekhez semmi közünk.
Lelenczház. Börtönjavitás. Vakok, siketek, némák, őrültek háza.
Perrendtartás. Halálos büntetés eltörlése.
Bolondság az egész. Ilyesmire nem adja fejét királyi vadász. Ugy is tele
van duhajjal, utonállóval, szegény legénynyel a Bakony. Sobriékkal most
se birunk. Csak az kellene még, hogy javitsuk a börtönt s töröljük el a
halálos büntetést. Hát sarkantyus csizma, darutollas süveg nem kellene
még a duhajoknak?
Jobbágyság felszabaditása. Törvény előtti egyenlőség. Közteherviselés. A
nemes ember is fizessen adót, ő is csinálja az utat, vámon-réven ő se
legyen mentes.
No ez már sok! Az se becsületes ember, a ki ezt kitalálta. Legalább is
rossz magyar, rossz hazafi. Lemondani az ősi jusról! Nemes ember szüz
vállaira terheket rakni! Hogy olyan ember, a ki erre törekszik, még
szabadon járhat isten ege alatt – ezt is szégyenlenünk kell. De be se
tegye a lábát, ha van istene, a mi határunkba.
A nagy Széchenyi váltig biztat: ne henyéljünk, ne hagyjuk haszon nélkül
mulni a drága időt, hanem dolgozzunk éjjel-nappal mint az angol.
Ez se épen bölcs tanács. Szegény angolt sajnáljuk ugyan, de bizony mi
nem követjük. Igás jószágnak való a munka, meg cselédnek, napszámosnak,
nem pedig nemes embernek.
Hanem hát egyszer csak az történt, hogy nemes Pest-Pilis és Solt
törvényesen egyesült vármegyéken valami Fáy András nevü birtokos nemes
ur, egyébként jeles mesemondó és táblabiró azt javallotta, hogy
állitsunk takarékpénztárakat. Ne szórjuk el az aprópénzt, hanem gyüjtsük
össze a filléreket, hatosokat, huszasokat. Adjuk oda ahhoz értő okos
emberek kezébe, azok majd kamatoztatják s egy-két év mulva, talán észre
se vesszük, csak szép summa pénz, csak derék tőke gyülik a számunkra. Ha
épitkezni kell, ha lányt adunk férjhez, ha kárt vallunk, ha elemi
csapást kell pótolni: legalább lesz pénzünk, nem kell adósságot
csinálni, nem kell kölcsön után futkosni, nem kell egyik-másik birtokot
zálogba adni s a módosabb atyafiaknál nem kell segitségért kunyorálni.
Állitsunk takarékpénztárt!
Ez már beszéd.
Szent-gáli nemes uraimék azt mondták: e fölött már érdemes gondolkodni.
Sőt, a mikor megbizonyosodtak, hogy Veszprémben is állitanak
takarékpénztárt, sőt ebben még a vármegye urai is, de még a káptalanbeli
urak is ugyancsak buzgólkodnak: nagy hirtelenséggel elhatározták, hogy
Szent-Gálon is legyen a köztársaságnak takarékpénztára. Még pedig előbb
legyen mint akár Veszprémben, akár Pápán. Szent-Gál legyen az első. Meg
ne előzhesse őket senki.
De hát miféle csoda az a takarékpénztár? Ezt kellene tudni.
Egyik kocsmárosuk zsidó ember volt. Megkérdezték a dolog felől. Ő se
tudta. Lelkére kötötték, járjon utána. A kocsmáros szót fogadott. Nem is
lett volna tanácsos szót nem fogadnia. Utána járt s megtudott mindent.
Részvényt kell aláirni. Minden részvény legyen ötven forint. Kétszáz
részvény tizezer forint. Ez legyen az alaptőke. Ezt kell kiadni kamatra
s a jövedelemből az esztendő végén osztályt kell adni minden
részvényesnek. E nélkül nincs takarékpénztár.
Igy beszélt a zsidó ember. De ki is nevették nyomban. Megbolondult a
zsidó ember. Kár érte, mert kocsmárosnak jóravaló ember.
Már hogy szent-gáli királyi vadász aláirjon valamit, akár részvényt,
akár mást! Micsoda gondolat ez? És azután ő irjon alá s mégis ő fizessen
ötven forintot minden részvény után? Akkor fizessen, a mikor nem köteles
vele, holott akkor se fizet örömest, a mikor köteles vele?
No, Áron, ilyen bolondsággal elő ne állj ezentúl.
De ha befizetné is az ötven forintot: vajjon ki lesz azért felelős?
Mikor fizetik vissza? Mennyi lesz a kamat? Azután miért turkáljon idegen
az ember pénzében? Mindenki maga viseli legjobb gondját a maga pénzének.
Okos ember nem áll önként gyámság alá.
Az Áron kocsmáros azt is elmondta, hogy a takarékpénztárnak lesz elnöke,
ügyvédje, két-három igazgatója, pénztárosa, könyvirója, mindent fölirnak
nagy könyvekbe. A ki beteszi a pénzét, adnak róla irást. A kinek
kölcsönt adnak: attól irást vesznek. Az adóst, ha nem fizet: pörbe
idézik, megbirósitják, ökrét-lovát összeirják, mindenét elkótyavetyélik,
de a pénzt rajta behajtják. Igy szaporodik a takarékpénztár jövedelme.
Ebből aztán először fizetik az ügyvédet, azután az elnököt és az
igazgatókat, de a pénztárost és a könyvirót is. Ha még ezentúl is marad
valami a jövedelemből: abból csinálnak tartaléktőkét s abból juttatnak a
részvényesek számára is.
Sehogy se ment ez a dolog szent-gáli uraimék fejébe.
Hogy ők könyveket irjanak, irásokat szerkeszszenek, adósokkal,
ügyvédekkel viaskodjanak, szegény adós feje alól elszedjék a párnát: ezt
már ők semmi szin alatt nem cselekszik.
Ilyen takarékpénztár nekik nem kell.
De valamilyen mégis csak kell. A kor intő szózata elől nem dughatják be
füleiket. Fáy András uram szava ne legyen a pusztába kiáltó szó.
Szent-Gál is együtt akar haladni az ébredő nemzettel. De csak
okkal-móddal.
Hiszen ismerik ők a takarékpénztárt. Van ő náluk, csakhogy más a neve.
Házi persely a neve. Helybéli gelencsér csinálja: Figuli uram. Apró
malacz az alakja, nyilás van a hátán, egy krajczár az ára s a mi
pénzecskét a gyermekek ajándékba kapnak, azon a nyiláson belehányják a
malaczba s a mikor már tele van: földhöz vágják a malaczot. Kihull
belőle gyakran két-három váltó forint is. Ez az igazi takarékpénztár.
Ilyet kell csinálni, csakhogy nagyban.
De nem részvények alapján, de nem is mások pénzéből, de nem is a
magukéból.
A maguk pénzét épen nem adják oda. Ott van az jó helyen, a hol van.
Mihelyt más kezében volna: nem volna olyan jó helyen. Nem biznak ők
elnökben, ügyvédben, pénztárosban, igazgatókban. Sok ember ez. Sok
embernek sok keze van. Baj lesz abból utóbb is, ha sok kéz között
tilódik az ember pénze.
De nem kell ám a mások pénze se. Nekik ne irjon alá részvényt senki, de
takarékpénztári betétet se vigyen hozzájuk senki. Okos ember ne
vesződjék más pénzével, ha elkerülheti.
Elveszhet könnyen vagy a pénz, vagy a becsület.
Más pénzével több gond jár, mint a szopós gyerekkel. S minek a gond, ha
a nélkül is el lehetünk?
Hanem hát ha se a magunk pénzét, se a mások pénzét nem takargatjuk:
miből lesz akkor a takarékpénztár?
Bizony a köztársaság pénzéből.
Van a szent-gáli közbirtokosságnak három-négy malma, három-négy
kocsmája, mészárszéke, italmérése s huszonötezer holdnyi Bakonyerdeje,
királyi vadászváltsága s egyéb százféle czimen való kisebb-nagyobb
bevétele. Egyik csurran, másik csöppen. Ha nem csurran: legalább
csöppen. Gyüjtsük össze a csurgást is, a csöppenést is, ne költsünk
nyakló nélkül, rakjuk össze a huszasokat, rakjuk be nagy perselybe, a
melyet nem Figuli uram készit töredékeny cserépből. S a mikor majd sok
pénz gyül össze, vagy valami nagy szükség zuhan a nyakunkba vagy a haza
szorul jó fiainak áldozatára: ám akkor csináljunk belőle istenes dolgot.
Ebben történt megállapodás.
Csináltassunk jókora ládát tölgyfadeszkából. Fiókok, szekrények nem
kellenek bele. Bankót nem gyüjtünk. Isten tudja, mi lesz a bankóból.
Aranyat se gyüjtünk. Nem jár kézen-közön. Kongópénzt se gyüjtünk.
Annyiféle van már, sokszor csak a kofa tud rajta eligazodni. Hanem
ezüstpénzt gyüjtsünk. Huszast, márjást, tallért, lázsiást.
A ládát megcsinálja valamelyik molnárgazda. Szerezzünk hozzá furfangos
závárt és czifra kulcsot Kis uramnál, a veszprémi lakatosnál. Egyik
kovácslegény ugyis a napokban akar remekelni, az meg figurázza be azt a
ládát ékes vaslemezekkel. A ládának felülről legyen kis nyilása. Nem
nagy nyilás; egér be ne férjen fészket rakni, kölykeit nevelni. Csak
akkora nyilás, mint a perselynél szokás; kényelmesen belecsuszszon még a
Mária Terézia-tallér is.
Ez legyen a takarékpénztár.
De hol álljon ez? Ki adjon róla számot? Ki kezelje? Ki őrizze?
Őrizze a jó isten. Ő az őriző pásztora mindenkinek. Nekünk is. Ha minket
meg tud őrizni: megőrzi a takarékpénztárt is.
A mi igaz is.
Azt gondolták ki hát, hogy a takarékpénztár szép vasas uj ládáját
beteszik a régi archivumba. Ott nem foglal el járt helyet, ott nem lesz
utjában senkinek, ott nem kódorog senki, ott nincs keresni valója
senkinek. Mivelhogy csak ott van a pénz biztos helyen, a hol ember meg
nem fordul.
Mi volt az a régi archivum? Mit őriztek abban? Tudni kell ezt, ha az
ember tisztán akarja érteni a dolgot.
Az öreg kálvinista templom oldalához volt toldva kis féltetejü gunyhó,
de kőből, szilárdan épitve, ajtaja hatalmasan megvasalva. Hasonlit a
katholikus templomok kis sekrestyéjéhez. Csakhogy a templom belsejéből
nem volt bejárója, hanem csakis kivülről, a templom udvarából. Ajtajának
kulcsa hol a papnál, hol a birónál, többnyire a papnál.
Ez a kis toldalék-épület ma is megvan. Ma is olyan, mint századok előtt.
De hát mit őriztek ebben?
Nagy dolgokat.
Holmi irásokat királyoktól, vármegyéktől, szabadságharczaink hőseitől.
Szent-Gál hajdan is a hires Szent-Gál volt. A mikor a nemzet története
nagyokat lépett: lába dobbanását mindig megérezte a szentgáli
köztársaság. Volt bizony ott a Bocskay, Bethlen, Rákócziak korszakából
elég tisztes emlék. Fegyverdarabok, lobogófoszlányok, diadalmas csaták
hirmondói, régi tárogatók, rongyossá nyütt dobok, tilalmas szerszámok. A
melyeket, ha meglátott a szent-gáli királyi vadász: nyomban leszedte az
égről minden csillagát minden németnek, a ki csak van ezen a kerek
világon. Mert ámbár a királyi vadász a királynak volna az embere vagy
mi, de azért különös andalodás vett erőt a lelkeken. A szent-gáli nemes
ember azt hitte, hogy ő csak olyan királynak tartozik hűséggel szive
szerint, lelke szerint, a melyik Árpád apánk egyenes véréből származott.
A többi királynak is tartozik ugyan, de csak ugy szokás szerint, törvény
szerint. Hiába: más a törés, más a vágás. Tudja ezt a bakonyi nemes. Sőt
annyira tudja, hogy tatárra, törökre sohase haragudott annyira, mint a
németre.
Ebből azután az következett, hogy a német se szerette valami nagyon a
szent-gáliakat. Valahányszor hát fölülkerekedett a német, pedig a pokol
fajzatja azt igen sokszor megcselekedte: mindig tanácsos volt a
rejtegetett tilalmas szerszámokat kiszedni a régi archivumból s valahol
másutt a föld alá rejteni vagy az öreg Bakonyban valami fa odvába
elsülyeszteni. Baj lett volna, ha a német keresi és megtalálja.
Nem is igen volt már az én gyermekkoromban a régi szent emlékekből
valami számbavehető gyüjtemény.
De volt még ezeknél is becsesebb gyüjtemény, a melyet magam is láttam
ezelőtt ötven évvel.
Ez volt Szent-Gál szabadságainak s adományleveleinek gyüjteménye.
Kezdődött abból az időből, a mikor Jeruzsálemi Endre királyunk még el se
ment Jeruzsálembe. Az ősapák meghallották, hogy oda készül hadat járni
pogányok ellen. Hejh-hajh, Jeruzsálem tovább van, mint a kertek alja, a
pogány se adja oda a bőrét puszta szóra, hátha a királyt a hosszu utban
valami baj éri, mégis jobb lesz, ha indulás előtt szép kemény
kutyabőr-irással elismeri Szent-Gál szabadságait.
El is ismerte jó szivvel. S utána minden király azt cselekedte V-ik
Ferdinándig. Ott vannak a kutyabőrök s a sok száz esztendős vastag
papirosok, nagy pecsétekkel, királyok aláirásával. Nem volt szabad
hiányozni egyiknek se.
Nohát ezt a gyüjteményt őrizte a régi archivum. Meg is őrizte emberül, a
mig halandó emberre nem bizták kezelését. Ki bántotta volna a sok száz
év előtti kor becses emlékeit, minden szent-gáli nemes ember
szabadságának halhatatlan tanubizonyságát?
Bizony szent-gáli uraimék nem csinálhattak okosabb dolgot, minthogy
takarékpénztáruk gyüjtő vasasládáját ide helyezték. Ki merne itt lopni,
hűtlenül sáfárkodni az Árpád-kor emlékeinek kegyeletes helyén, isten
szentegyházának födele alatt? Isten szeme vigyáz oda egyenesen.
Azután elkezdték a takarékoskodást. Malmok, kocsmák, mészárszékek, erdők
jövedelmeiből csak annyit költöttek, a mennyit költeni szükséges volt. A
fényüzést, a dinom-dánomot a vármegye urainak költséges fogadtatását
abbahagyták. S minden esztendő végén a maradék pénzt szép márjás
huszasokban s fényes Mária Terézia-tallérokban a takarékpénztárba
vitték.