se. Oda se állitotta a biróság elé őket. Minek? Hiszen, ha igazi érték
van a zacskóban, majd keresi valaki a kádinál. Ha pedig senki se keresi:
akkor minek vesződjék a dologgal ő is, más is?
Igaza is volt.
Mert most már Ghebáli se hagyta a maga igazát. A házasságnak vége.
Szenóra boldogtalan. Veszendőben a hozomány is. Sőt a gonoszlelkü
Szaláma kezében irás is van arról, hogy ő a hozományt visszaadta. Most
már sietni kell ügyvédhez, biróhoz.
Föl is jelentették Szalámát csalás, fosztogatás, okirathamisitás, rablás
miatt. Hiszen a mint látszik, mind ezt valósággal elkövette.
De nem nagyon félt ettől a pörtől se Szaláma, se Jusszuf.
A pénz a biró kezében. Az hát most már szent igaz, hogy azt a pénzt ő
soha nem látja. Először is a biró kezén menthetetlenül elkallódik.
Csődvagyont vagy efféle pénzt, birságot vagy talált kincset, elkobzott
aranyat, ha rendőri vagy birói kézre került, sohase látott még ember
fia. Még Európában se, hát még Ázsiában, Afrikában. De ha nem igy volna
is, ha elveszti a pört, azt a pénzt kiadják Ghebálinak s ő ettől igy is
csak örökre elesik.
A fődolog tehát az, hogy neki bántódása ne legyen, a pénzt pedig Ghebáli
ne kapja meg. Inkább legyen iróé, biróé, rendőré, prókátoré, lótófutóé,
csak Ghebálié ne. Ő hát abból a pénzből, melyet ő már végkép elvesztett,
szabadon tehet megvesztegető igéretet mindenkinek.
De másként se félt Szaláma. Akadt az ő kezébe fegyver, kivált
Jusszufnak, az ő romlott lelkü fiának segitségével.
Jusszuf ugyanis álnokul, ravasz szinleléssel hat napig lakott
Szenórával, a minek az lett a következése, hogy a jó asszony méhében
magzat támadott. A sok huzavonával hónapok teltek el s most már szemmel
lehetett látni, hogy isten áldása nem késik soká s Szenóra ujra anyai
örömöknek lesz részesévé.
Elgondolhatná-e valaki, mire használta föl ezt az állapotot Jusszuf?
Az istentől elrugaszkodott ember azt hirdette országnak-világnak, ugy
kiabálta tele a fülét, hogy az ő felesége, a szép és erényes Szenóra,
szerelmi kalandokat csinál, erkölcstelen életet él, össze is adta már
magát valakivel, házasságtörést is követett el, sőt gyermeke is születik
nemsokára. Megérdemli ennélfogva mint házasságtörő asszony a
megkövezést, de semmiképen meg nem érdemli a hozományt. Ime, ő már két
esztendeje mult, nem érintkezik a feleségével, a felesége maga önkényt
hagyta el a közös lakást, honnan lenne tehát Szenóra áldott állapota?
Az ily beszéd, ha nem igaz, még ártalmasabb, még gyilkosabb a szegény
asszonyra nézve, mintha igaz. Hiszen ha igaz volna: a vétkező nő
legalább szerelmében találna enyhülést és vigasztalást. De a mikor nem
igaz! A mikor maga a férj támasztja az irtóztató vádat! Hiszen az istent
tagadja meg, a ki az ártatlan nő ártatlanságát tagadja meg!
De Jusszuf és Szaláma nem maradt meg a puszta beszédnél, hanem olasz
ügyvédet fogadott s házasságtörés miatt nyomban följelentette Szenórát.
Követelték, hogy az asszonyt megbüntessék, bezárják, megkorbácsolják,
hozományától megfosszák, a születendő fattyugyereket tőle örökre
elvegyék s becstelennek örökre kimondják.
Nyomban keritettek bábaasszonyt is, a kinek a neve volt Haga Sattuta, ma
is él még, ha időközben meg nem halt. Ez megvizsgálta Szenóra asszonyt s
mint hiteles szülésznő, meg is bizonyitotta tüstént, hogy Szenóra
várandós s egy-két hét mulva szülni fog.
Az egész világ Jusszufnak és Szalámának adott igazat. Ghebáli és
felesége Rákhel sirt mint a záporeső. Most már szentül hitték, hogy szép
és jó leányuk, Szenóra, örökre elveszett s hogy unokáik homlokán örökre
ott sötétlik a gyalázat, a világnak gyanuja, hogy anyjuk hütlen volt,
házasságtörő asszony volt.
Csak Szenóra maradt erős. Őt is megrenditette az első pillanatban az
irtózatos vád, de azután fölocsudott, magához tért. A tigris is megvédi
az ő kölykét, hát a jó anya, hogy meg ne védné magát is, kicsinyeit is?
Azt is, a kik már a porban játszanak, azt is, a ki még szive alatt van
és csak ezután látja meg a napvilágot.
Megvigasztalta édes apját, édes anyját. Meglesz az ő igazsága, ne
busuljanak. Ott van az ő leánykora óta való mosónéja, Uma Musztafa,
derék, bátor Mohamedhitü nő. Meg nem vesztegeti azt a Khazniár se. Tud
az mindent. Tudja azt, hogy Jusszuf hat napig otthon lakott s egyetlen
éjszaka el nem maradt. S tudják ezt a jó szomszédok is egész sereggel.
No csak nagy baj volt ez mégis!
De hát a hol legnagyobb a baj, ugy szól a példabeszéd, ott legközelebb
az isten. Megint csak előállott a gondviselés, de most már nem kóbor
kutya alakjában, hanem egészen másként.
Szaláma és Jusszuf életében ugyanis volt egy botlás. Mint afféle
kereskedők: idegen országokból is hozattak ékszert, igaz gyöngyöt,
selymet, csipkét, aranyhimzést s egyéb efélét. Kegyetlen nagy vámokat
kell ezekért fizetni. De egyszer egy csempész matróz egy nagy küldeményt
elorozott a vámosok szeme és keze elől s oda csempészett Szalámához. A
fele vámot kérte jutalmul. Meg is kapta. De azután a gyalázatos csempész
maga is beállott vámosnak s a nagy jutalom reményében titokban besugta a
vámsikkasztást a vámhivatalnak.
Nagy eset volt. A büntetés ily vádnál rettenetes. Ötvenszeres
pénzbirság. A besugónak jutalom jár s bűneit elengedik. Szerencse, ha a
vétkesnek le nem vágják egyik kezét s ki nem tolják egyik szemét. Olyan
törvény is van Egyiptomban, a mely igy szól. Nagy pénzzel lehet azt csak
megváltani.
Most már ugy látszott, hogy Szaláma és Jusszuf végkép elesik. Ezt már ki
nem állják. Most már a házasságtörési vád is sulytalanná válik. Ki hinne
olyan embernek, a ki kétnejü, a ki saját igaz, első feleségét, noha
ártatlanságát jól tudja, maga vádolja házasságtöréssel, a ki lopott,
sikkasztott, elrabolta a pénzes zacskót s a kiről most már az is kisült,
hogy csempész?
Szaláma most se esett kétségbe. Nagyot gondolt. Nagy dologra határozta
magát.
Volt egy ó-szekrénye s volt annak rejtett fiókja. Senki se tudta titkát,
csak ő maga. Volt abban a fiókban rejtett kincs is, voltak irások is,
régi, sárgult, penészes, itt-ott rongyos irások.
Kiszedte az irásokat s átnézegette. Megtalálta öregapja igazságait s
magához vette. Nyilvánvaló volt ezekből, hogy ő nem a fölséges török
szultánnak, hanem a fölséges magyar királynak alattvalója Veszprém
vármegyéből, Sur községéből. Vele a török biró, a török rendőr el nem
bánhat, őt össze nem kuszálhatja.
Magához vett száz jó körmöczi aranyat s egy zacskó Mária Terézia-tallért
is. Akkor nálunk is kelendő pénz volt, Egyiptomban ma is kelendő. Ment a
konzulunkhoz, a ki ott rezideált Alexandriában.
Mit csinált ott, mit se: ki tudná azt most már elmondani? Onnan kiment
valamelyik rakodó tengerpartra s egy óra mulva elment a török
birósághoz.
Bejelentette ott, hogy ő magyar ember. Megmutatta igazságait.
Egyetlen szavát se hitték, jól összemordiázták. Akármiféle ember:
vagyonát elveszik s egyik kezét bizonyára levágják. A vám a fölséges
szultáné volt. Ha büntetését kiállotta, mehet Magyarországba s törvényt
állhat a vármegye előtt.
Még el se végezték vele ott a szóváltást: ime odaérkezik a konzul
levele. Kemény levél. Az volt bele irva, hogy Bohor Yontob Szaláma
magyar ember, maga is az, fia is az, hajuk szála se görbüljön meg, az
irásokat küldjék át a konzulhoz, majd ő gondoskodik a biróságról.
Akkor nagy háboruja volt épen Törökországnak. A muszka seregek már a
Kara-Dagh bérczein jártak. Attól lehetett félni, hogy a magyar király és
osztrák császár seregei is megrohanják a fölséges szultánt. Mit tehetett
a biróság egyebet Alexandriában? Megengedte Szalámának: hadd fusson.
Szaláma és Jusszuf tehát megmenekült?
Dehogy menekült.
A boszuálló végzet megint előjött valahonnan. Most már a haragos Szenóra
alakjában.
Szenórának most már élete, szabadsága, női méltósága, becsülete,
vagyona, kis gyermekeinek jövendője mind azt parancsolta, hogy ne
engedjen. Ha ég-föld összeszakad is: Jusszufon és Szalámán akármilyen
szomoru, de fényes elégtételt nyerjen.
Sietett hát édes atyjával együtt a mi konzulunkhoz s bejelentette sok
keserü panaszát.
Először is Jusszuf ellen hűtlen elhagyás, kétnejüség és házasságtörés
miatt. De azonkivül rágalom, becsületsértés és hamis vád miatt is,
minthogy őt idegen férfiuval való szerelmeskedéssel vádolta. Végezetül
pedig vértagadás miatt, minthogy Jusszuf saját születendő törvényes
gyermekét nyiltan a biróság előtt fattyugyereknek mondani nem
iszonyodott.
Azután édes apjával együtt bepanaszolta Jusszufot és Szalámát csalás,
okirathamisitás, erőszak, rablás miatt, miért ezek titkon összebeszélve
a zacskó aranyat is, pénzt is, az irást is elragadozták. Folyamodott
végül a kádihoz, hogy neki adják ki a zacskó aranyat, mert az az ő
hozománya. Végzetül pedig a főrabbitól átvette a válólevelet, a melyet
Jusszuf az alku szerint oda letett.
A konzul három napig éjjel-nappal irta a sok panaszt, hogy elküldhesse
oda, a hova kell.
Egyszer csak nagy mennykő levél érkezik a nemes vármegyéhez Bécsből, a
Magyar Királyi Udvari Főkorlátnokságtól. A levél boritékán ékes latin
nyelven meg van irva, hogy a levél az Excellentissimi, Illustrissimi,
Magnifici, Reverendissimi, Spectabiles, Nobiles, Generosi, Egregii
egyházi és világi főrendeknek, nemes uraknak és mind az egész vármegye
Karainak és Rendeinek szól, a melyben felhivatik a vármegye, hogy
biróságai utján a sok mindenféle panaszt fölvegye, a feleket és tanuikat
Ázsiából és Afrikából s mindenünnen a hol csak találtatnak, szine elé
idézze, erősségeiket megfontolja s hazai törvényeink szerint
szolgáltasson törvényes igazságot.
Az alispán, tekintetes Szalóky De Eadem Ferencz úr meg se nézte, mi van
a levélben. Hanem akármi van: adjon róla véleményt a főfiskus ur.
Átküldte hát a levelet ehez. Ez volt a szokás is, igy is illett. Mert
habár a vármegyének hatalma az alispán volt, tolla pedig a főjegyző: de
esze mégis csak a főfiskus.
No, most már uram, uram, Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus
uram, mit csinálsz most?
A főfiskus átolvasta az irásokat, a mindenféle panaszokat és
mellékleteket. Volt ezekben olasz irás, német irás, latin irás, tömérdek
arab és héber irás, de ugyan magyar irás egy betü se volt.
De ez a főfiskust nem akadályozta. Hát hiszen ő ismerte ezt a sok
mindenféle nyelvet. Ha ő nem ismerte volna: hiába fordult volna akár a
nemes káptalanhoz, akár a zsidó rabbihoz a vármegye. Ezt a sok nyelvet
egyik se tudta volna.
De még meg is örült a főfiskus ennek az alkalomnak. Ime, a tanulásban
átvirrasztott sok álmatlan éjszakáért meglesz az illő jutalma, mivel
bebizonyosodik a világ előtt, minő magasztos dolog a tudomány általában
s az ő tudománya különösen.
Bizonyos, hogy az ügyet tárgyalásra ki kell tüzni és a feleket s tanukat
Egyiptomból meg kell idézni. Igaz, hogy a Corpus Juris s a Tripartitum
egy szót se szólnak arról, miként intézze a nemes vármegye Egyiptom
ügyeit, de azért az idézést mégis el kell rendelni, mert a császári
potentátok szerződései igy rendelik, a Főkorlátnokság pedig igy
parancsolja. De azonkivül is a kétnejüség nemcsak sulyos, de utálatos
bűn is. Annak az elvetemedett Jusszufnak meg kell lakolnia. Más
becsületes embernek egy asszony is elég, néha még egy is sok: neki pedig
kettő is kell? El nem nézheti ezt a keresztyén köztársaság s a nemes
vármegye. Lakoljon tehát.
Akkor még nem voltak vasutak, de még a hajók is lassan jártak. Azután
nem is köteles a megidézett ember se gőzösön, se hajón, se kocsin, se
lovon járni. Oly hosszu időre kell a tárgyalás napját tenni, hogy az
alatt az ember Egyiptomból gyalogszerrel is kényelmesen elérhessen
Veszprémbe. Természetesen azon az uton kell jönni, a melyen Mózes
vezérelte a zsidókat. A vörös-tengeren át, a Sinai-hegy alatt, a
sivatagon, Szirián és Zsidóországon keresztül, Kis-Ázsia országait és
tartományait átszelve, végre Macedónián, Bulgárián, Rámán, Szerbián át,
a mi országunkba.
Mózesnek és népének negyven esztendeig tartott ez az ut, noha az utnak
felét se tette meg, minthogy Veszprémig el nem jutott. Csakhogy neki még
nagyon hézagos volt a Baedeckerje s olyan jó tanácsadói az utirányra
nézve sem voltak, mint a főfiskus urnak. Ő ugyanis szegény kéregető
török zarándokoktól megtudta, hogy fél év alatt, ha az ember nagyon
siet, de egy év alatt kényelmesen el lehet jutni Egyiptomból a
Bakonyhoz, ha ugyan az embert utközben a druzok, maroniták, kurdok s
oláh czigányok agyon nem ütik. Kitüzte hát a tárgyalás napját egy
esztendőre.
Egy esztendő nagy idő. Ez alatt a felek ki is békülhetnek, meg is
halhatnak, pestis is támadhat, háboru is. Ki tudja, mi történik az
alatt?
Semmi se történt. Csak az történt, hogy a felek és tanuk megjelentek
mind. Mind, mind, a kiket csak a vármegye megidézett. El nem maradt
volna istenadta népe egy se. S hozott magával még egy csomó ügyvédet is.
Uton-utfélen szedték az ügyvédeket össze. Természetesen olyanokat, a kik
a napkeleti tudományokban járatosak.
III.
(A vármegye tárgyalja a bűnügyet. – A suri riadás. – A tót asszonyok. –
A tárgyalás folyamata. – Mit beszél Jusszuf? – Mit felel Szenóra? –
Gamila mindent elront. – Jusszuf felülkerekedik. – Mit tanit Mózes? –
Mit tudott Jézus Krisztus? – A rettenetes nagy kérdések. – Jusszuf
hatalmasan védi magát. – Gamila szép sárga papucsa. – Kik legyenek a
tanuk és szakértők? – A főfiskus agyonüti az egész bűnpert.)
A tárgyalást meg kellett tartani. Ha Szörcsöky Ábrahám főfiskus nincs:
ma is folyna még a tárgyalás.
Először is meg kellett bizonyosodni a felől, vajjon a nemes vármegye mi
jogon keveredik e más világrészbeli idegen jött-ment népség dolgába?
Vajjon minden ország nem mosogathatná-e a maga szennyesét otthon? Mióta
lett Herkulessé a nemes vármegye, hogy Augiás király juh- és ököraklát ő
tisztogassa ki? A táblabiró urak sehogy se akartak az ügybe
belebonyolódni addig, mig e kérdéssel tisztába nem jönnek.
Hát hiszen a főfiskus úr is igy akarta.
A fővádlott Jusszuf.
Állj elő csak Jusszuf! Hogy kerültél te ide? Miért, mióta s mikép vagy
te magyar ember?
Jusszuf mutatja igazságait. A suriak befogadták az öregapját suri
honosnak.
Az irás tótul, a pöcsét latinul, az aláirók nevét nincs, a ki elolvasná.
A főfiskus mindent tud ugyan, de tótul még se tud. Nosza üljön lóra a
vármegye egyik huszárja, vigye a stafétát Surra. Biró, jegyző,
előljárók, holnap itt legyenek, hozzák el a pöcsétet is, a nagy könyvet
is.
Baj lett ebből.
A huszárt kikérdezték a suriak. Odaért még alkonyodás előtt. Miféle ügy
lehet az, a miért nekik oly lóhalálban kell a szedriára menni? Mi közük
ő nekik Egyiptomhoz?
A huszár nagyon okos ember volt, de az egyiptomi ügyet még se látta
tisztán. Annyit azonban mégis megtudott a vármegyén, hogy a suri
előljáróság olyan irást tud adni, adott is egy egyiptomi embernek, a
melynél fogva ezentul két felesége is lehet egy embernek egyszerre. Épen
e fölött határoznak most a vármegye urai.
A hir hamar elterjedt a faluban. Megtudták az esetet az asszonyok is,
még előljáró uraimék asszonyai is.
Micsoda? Két feleség egyszerre?
A jó tót asszony már csak szelid jámbor asszony, ha van ilyen asszony a
világon. Olyan égiháboru ütött ki menten előljáró uraimék házánál, hogy
csak ugy pattogott, dörgött, villámlott az egész falu.
Szerencsére előljáró uraiméknak kocsira kellett ülni hamarosan, egész
éjjel utazni, hogy reggelre ott legyenek a törvényszéken.
De kocsira kaptak ám az asszonyok is. S vágtattak előljáró uraimék után
ők is. Csakhogy az ő kezükben sodrófa, fazékszedő bot, pemétnyél, mosófa
is volt. Majd megtanitják ők a világot arra, lehet-e egy embernek két
felesége egyszerre?
Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur reggeli kilencz óra tájban nagytekintélyü
lépésekkel ballagott föl a vármegyeházához. Még akkor a régi
vármegyeháza állott. Másfél öl vastag kőfalakkal a török ellen. Az
ágyugolyót meg se érezte. De a főfiskus ur lépéseit megérezte.
De most még azt se érezte meg. Mert olyan zenebona volt a nagykapu
előtt, a milyen ott se azelőtt, se azóta soha nem volt. Egy csomó
asszony meg akarta ostromolni a vármegyeházát s be akart rohanni a
kapun. Ha Mátyás, a várnagy ott nincs egy ólmos buzogánynyal s tizenkét
vármegye-huszár nehéz fringiákkal, be is rohan. A sodrófák, pemétnyelek,
fazékszedő botok villogtak a levegőben.
– Miféle asszonyszemélyek ezek?
– A suri tót asszonyok, tekintetes főfiskus ur!
– Mit akarnak?
– Be akarják verni a suri előljárók fejét.
– No azt itt a vármegye szemeláttára nem tehetik. Hanem otthon
megtehetik.
Bement a főfiskus úr a nagykapun. Vigyázóra álltak a kapuőrző huszárok.
Egy pillanatra elhallgattak az asszonyok is. Mátyás, a várnagy akkor
szólt hozzájuk.
– Na, asszonyok, hallottátok, mit mondott a főfiskus úr? Itt a vármegye
szeme előtt nem szabad senkit bántanotok. Otthon végezzétek el, a mit
akartok!
Ebben mintha megnyugodtak volna az asszonyok.
Odabent a nagy palotában kezdődött és folytatódott a tárgyalás.
A suri előljárók megnézték Jusszuf levelét. Bizony az tótul van. A
pöcsét is az igazi rajta. Ki irta alá a levelet: azt most már nem lehet
tudni. Bizonyos, hogy nem élnek már, a kik aláirták. Ők, a mostani
előljárók, olyan ártatlanok ebben, mint a ma született gyerek. Kérnek is
erről a nemes vármegyétől igazságot, mert különben ők falujokba haza nem
mehetnek, asszonyaik előtt a lábukon meg nem állhatnak, kénytelenek vén
fejjel elszéledni Bakony erdejében.
A vármegye belátta siralmas voltuk nehézségét. Alkalmas huszárfedezet
mellett beeresztette az asszonyokat a tárgyaló palotába. De a fazékszedő
botot és sodrófát kint kellett hagyniok a kapu alatt. Bent azután
megértették, hogy a mostani előljárók ártatlanok. Nem akarnak ők
maguknak két feleséget egyszerre. Azt az egyet is nehéz elviselniök, a
ki van. A kik ma élnek, nem azok a vétkesek, hanem azok a vétkesek, a
kik már régen meghaltak. De még azok se vétkesek, hanem ime, ez a
Jusszuf, nézzék meg jól, mert suri ember létére egy szót se tud tótul.
De még az se bizonyos, hogy ez is vétkes-e? Ez csak akkor lesz bizonyos,
ha a nemes vármegye ugy találja. De a nemes vármegye meg nem
vizsgálhatja az ügyet addig, mig a suriak itt őgyelegnek. Menjenek hát
haza békességgel, isten hirével. A mit ha nem cselekednének, a vármegye
bezárja őket a legmélyebb pinczébe.
Erre a bölcs szóra a suriak csakugyan elszéledtek.
Most már meg lehet kezdeni az ügy tárgyalását. Kitünt, hogy a nemes
vármegye az illetékes biró s a suri tót asszonyok se zavarják a
biróságot.
Először a főpanasztévőt kellett meghallgatni, Szenórát. Az alispán
intésére Mátyás, a várnagy kikiáltott:
– Jusszuf Bohor Yontob Ben Szalámáné asszonyság álljon elő panaszával.
Nem állt elő senki. Nem mozdult meg senki.
Mi ez? Mi történt? Hiszen mindenki megjelent, ott van a folyosón egész
Ázsia és Afrika, miért nem jelentkezik senki? Hiába kiált a várnagy
háromszor is.
A főfiskus urnak, Szörcsöky Ábrahám úrnak kellett kinézni s valamit
törökül, arabul és héberül mondani, mig utóbb előállt az asszonyság.
Csakhogy most meg két asszonyság állt elő egyszerre. Szenóra is, Gamila
is.
A szedria elnöke, Szalóky viczispán uram sehogy se akarta megérteni a
dolgot. A főfiskus úr alig tudta neki megmagyarázni, hogy most nem
Veszprém vármegyében vagyunk, hanem Afrikában s hogy épen az a baj, hogy
ugyanazon a néven két asszonyfeleség van a világon egyszerre. Mátyás
várnagy kiáltása az oka a tévedésnek.
Ez azonban semmi baj. A tévedés csakhamar kiderült. Gamila félreállt, ő
nem panaszos fél. Szenóra a panaszos fél, őt tessék kikiáltani.
– Mi a neve?
– Szenóra Ghebáli.
– Hol és mikor született?
– Nem tudhatom én azt. Csak a rabbi tudhatja azt.
A birák összenéztek. Ez az asszony okos asszony. S bizony igazat beszél.
Ki is tudhatná azt egész bizonyossággal, hogy ő hol született s mikor
született? Hát a madárfióka tudja-e, hát a kis macskakölyök tudja-e? S
bölcsebb-e a csecsemő, a ki ma jött a világra, mint a madárfióka?
Menjünk tovább.
– Mi az ön állapota?
– Ezt a kérdést nem értem.
– Hajadon vagy özvegy vagy férjes nő?
– Nem vagyok se hajadon, se özvegy, hanem férjes nő vagyok.
– Hogy hivják a férjét?
– Az én férjem a becsületes Jusszuf Págiel Ben Makhli Alexandriában.
Ez a felelet különösen felköltötte a főfiskus ur figyelmét.
– Hát ön nem a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma felesége?
– Annak a rossz embernek azelőtt voltam a felesége, de az isten
megszabaditott tőle, most a Págielnek vagyok hűséges hitestársa.
Ugy volt biz az. A mig az első férje Gamilával élte világát s a mióta a
nemes vármegye szine elé való idéztetést megkapta, ezelőtt kerek egy
esztendővel: azóta az alexandriai rabbitól átvette a válólevelet, a
káditól is kipörölte a zacskó aranyat, az ő hozományát, Pagiel Ben
Makhli édes szavait is meghallgatta, feleségül is ment hozzá, született
is már egy kis gyerekük, két hónapos lesz négy nap mulva.
Nagy álmélkodással értették ezt meg a táblabiró urak. De természetesnek
és helyénvalónak is találták. Mert Szenóra asszony olyan szép és üde
asszony volt, csak ugy ragyogott. Az ily ragyogó, szép asszony pedig
csakugyan nem arra való, hogy otthon üljön, süssön-főzzön, mosogasson s
örökké pereskedjék, ugy hullassa el lassankint virágait, mint a bodzafa,
hanem arra való, hogy szeressen, mosolyogjon, csókot adjon, férjet
boldogitson, gyereket szüljön s maga is élje világát.
Csak az volt most már a kérdés: fentartja-e panaszát korábbi férje
ellen, házasságtörés, vértagadás, rablás, fosztogatás és kétnejüség
miatt? A viczeispán egyenesen föl is szólitotta: nyilatkozzék!
– Én bizony, hatalmas urak, semmi panaszomat fönn nem tartom az ellen a
rossz ember ellen, mert én most már boldog vagyok, nem is gondolok arra
az emberre ezentul. Legyen vége minden pörnek.
Hajh, te együgyü napkeleti zsidó asszony! Te azt hiszed, most már minden
pörnek vége szakad. Dehogy szakad. Hiszen annak a boldogtalan Jusszuf
Ben Szalámának mégis csak két felesége volt egyszerre. Megbocsáthat neki
az isten, megbocsáthat mind a két felesége, de a törvény meg nem
bocsáthat. A nemes vármegyének pedig az a kötelessége, hogy a törvényt
hajtsa végre. Állj elő hát csak Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma s
védelmezd magad, a hogy csak tudod.
Előállt a vádlott.
Derék, szemrevaló, erős, fiatal férfi. Haja, szemöldöke, bajusza,
szakálla sürü, tömött, kusza, bozontos, mint az erdő. Meg is jegyezte az
egyik táblabiró, hogy az ily férfiunak messze napkeleten bizony lehet
két felesége is egyszerre. Rá is hunyoritott a dévaj szó miatt a
viczispán ur.
– Törvényes házasságban éltél-e Szenórával?
– Abban éltem.
– Törvényes házasságban éltél-e ugyanakkor a damaskusbéli Gamilával?
– Nem éltem.
– Pedig a vád ugy nehezedik rád. Érzed-e bűnös voltodat?
– Nem érzem.
– Hát mi a mentséged?
– Az én édes testvérem, Ramira Yontob Ben Szaláma meghalt, mag nélkül
hagyta az én ángyomat, Gamilát, én gondját viseltem, hogy ha fiat szülne
a világra, annak neve az én elhalt édes testvérem neve legyen, hogy az
én édes testvérem neve el ne töröltessék az Izrael nemzetségéből.
Istennek törvénye ez és Mózesnek parancsolatja. Ennek engedelmeskedtem.
Ebből áll a mentségem.
Nesze, főfiskus! Most állj hát elő már Karakószörcsöki Szörcsöky
Ábrahám, erre felelj!
De a mindentudó főfiskus meg nem ijedt. Jól ismerte ő a szentirást.
Tudta ő azt, mi van megirva az ó-testámentomban Mózes ötödik könyvében,
ötödik könyvének huszonötödik részében és pedig e résznek ötödik és
következő verseiben. Sőt az uj testámentomot is jól ismerte, a holott is
Szent Máté evangyélista evangyéliumának huszonkettedik részében a
huszonnegyedik versben meg van irva, hogy Mózes parancsolatját a mi
Urunk Üdvözitőnk Jézus Krisztus maga is jól tudta s az ellen még ő maga
se tett kifogást. Szinte kérdezhetné hát az ember, hogy a nemes vármegye
miként lehetne jobb és bölcsebb, mint Mózes próféta vagy épen a mi Urunk
Üdvözitőnk?
De hát akármi van megirva a szentirásban, bizonyos, hogy suri embernek,
Veszprém-vármegyei embernek egyszerre két felesége nem lehet, ha
mindjárt Afrikában lakik is.
Menjünk csak sorba. Deritsük csak ki egymásután, mi történt valósággal?
Jusszuf után kihallgatták nagy gondosan Gamilát is. Sok volt a kérdés.