gyalázatosan összesértegetjük, de ebben az esetben van mentségünk.
Megyek azonnal a kormány elnökéhez. Ő is nagy és jó barátja Zámorynak.
Mondd meg neki: ne aggódjék. Micsoda? Zámoryt elitélni? Hiszen nemzeti
kincsünk ő. A középkor utolsó igaz magyarja, a kinek feje fölött hiába
zugott el az utolsó háromszáz esztendő. Én is jól ismerem, nekem is
barátom, valósággal Bakony ura. Nyers, vad ember, de ő még ott volt azok
közt a hadnagyok közt, a kikkel Árpád apánk ezt a földet elfoglalta.
Sohase foglalta volna el, ha ilyen bajtársai nem lettek volna. Igaz,
hogy sulyos vétket követett el, de haragja nemes volt. Ha eleven
mammutot találnánk most, a tizezer év előtti kor utolsó remekét, az
erdők és mezők királyát lombos fürtjeivel, földrengető lépésével, vajjon
elpusztitanók-e azért, mert egy-két bitang tinót, kósza bikát elgázolt?
Nem táplálnók-e szorgalmasan, nem szeretnők-e figyelmesen, hogy mennél
tovább éljen az, a ki dicsőségünk, a ki fajából az utolsó, s a ki után
többé nem lesz a világon hozzá hasonlatos?
Igy beszélt Kozma Sándor.
– Eredj csak próféta, végezd a mi szükséges végezni való, a mi tőlünk
függ, majd én elvégezem.
Tisza Kálmán volt a kormány elnöke. Hatalmas ur. Egyetértett ő is a
főügyészszel. Komáromban rögtön megszelidültek a vélemények a mint ezt
megtudták. A közvádló nem pattogott többé, az ügyvéd nem dicsekedett, a
vizsgálóbiró bizonytalan időre elhalasztotta a határidőket, hogy legyen
időnk intézkedni.
Lett is.
A kormány körében nagy tanácskozások folytak: miként meneküljön Bakony
ura? Sok biztos megoldás mutatkozott. Az egyik az: az ispán magára vesz
mindent. Szereti uraságát s jó pénzért mindenre kész. Lesz száz tanuja.
Ott vannak a cselédek.
Bakony ura azt mondta:
– Nem fogadom el. Én tettem, a mit tettem, ártatlan embernek haja szála
se görbüljön meg miattam.
A másik megoldás is egyszerü volt. Bakony urát ujra és hamarosan
képviselőnek választják, ügye a mentelmi bizottság elé kerül, ez a
bizottság elszuszog az ügygyel évekig, azalatt éhezik az asztalos is,
ügyvédje is s néhány forinttal hazafutnak édes anyjuk mellé, még ők
dicsekszenek szerencséjükkel.
Ez se kellett Bakony urának.
– Nem mesterkedem, nem menekülök. Más módot keressetek.
Volt más mód is. Kimegy Svájczba. Máskor is töltött már hosszu időket
külföldön. A manó se keresi ott. Se ott, se másutt. Az éhség igy is
agyon gyötri az asztalost és embereit s azalatt az ispán rendbehoz
mindent.
Ezt se fogadta el.
– Én hazámat, szülőföldemet el nem hagyom.
A tanácskozásban pihenőt tartottunk. Idő multán azt kérdem tőle:
– Nincs neked házi zsidód?
– Hogyne volna, ott a Jakli.
– Mi az a Jakli?
– Bakonyban ő hordja el a dögbőröket. Jókedvü ficzkó, mindig nevet. Van
annak esze!
Nohát gyere Jakli.
Berendeljük Budapestre. Közöljük vele az ügyet.
– No most mit csinálsz Jakli?
– Megyek Komáromba, a nagyságos ur ád a kezemre a telekért háromszázhusz
forintot. Ennyit igért érte Aztán ád a kezemre az asztalos kára fejében
kétszáz forintot, az ügyvéd számára pedig ezer forintot, a többi az én
dolgom.
Két nap alatt elintézett mindent, az asztalos és ügyvédje letett,
visszavont, megmásitott, eltagadott mindent s a biróság megszüntette az
egész ügyet.
Harmadnap ott volt az asztalos Bakony uránál megköszönni a szivességet s
bocsánatot kérni a történtekért.
– Szamár vagy fiam, ha eszeden jártál volna: az az ezer forint is a
tied, a melyet az ügyvéded kapott.
Az asztalos sóbálványnyá változott.
– Ezer forintot kapott?
– Annyit.
– Pedig én tőlem is kicsikart száz forintot. Azt mondta, örüljek, ha
engem nem csuknak be. Hajh, hajh, megölöm azt az ügyvédet!
Elrohant s azóta folyton kereste gyalujával az ügyvédet, hogy legalább
egyik kezét, lábát legyalulja.
Igy állt boszut Bakony ura. Nagy kaczagás lett a rettenetes pörnek
eredménye.
MEGAKAD A VÁRMEGYE.
I.
(A Bohor Yontob Szaláma nemzetség és az Eliáhu Ghebáli nemzetség
rokonsága. – Jusszuf elveszi feleségül Szenórát. – Hogy lett magyarrá az
arab zsidó Szaláma? – Jusszuf testvére Mussza, vagyis Ramira Bohor
Yontob ben Szaláma meghal Damaskusban. – Jusszuf annak özvegyét, a szép
Gamilát is elveszi feleségül. – Ezt utóbb megtudja Szenóra. – Nagy
felfordulás támad a két feleséges állapotból. – Szép sorjában elmondja
ezt e fejezet.)
Szent igaz: a vármegye mindentudó. Kivált ha a vármegyének olyan
főfiskusa van, mint tekintetes Karakó-szörcsöki Szörcsöky Ábrahám ur, a
ki a Corpus Jurison és a Tripartitumon és a Decisiokon kivül a Szent
Atyák irásait is tökéletesen ismeri, a Bibliát könyv nélkül tudja,
héberül és arabul ugy beszél, mint a kerepelő s még a koptok nyelvét is
beszélné, ha volna kopt a világon, a kivel beszélhetne.
De mindenható is, a mióta tekintetes Szalóky Ferencz de Eadem úr az
alispánja. Nem fél az senkitől, rendithetlenül osztja az igazságot s
végrehajtja az itéletet még a püspökön, még a nádorispánon is.
Hanem azért egyszer mégis megakadt a nemes vármegye. Olyan ügy került a
kezébe, olyan ügyet kellett volna elintéznie, a melyhez nem volt elég se
a tudománya, se a karhatalma.
Ezt az ügyet beszélem el. Epüljenek rajta a jogászok és törvénytudók.
Van-e köztük, a ki bölcsebb volna, mint egykor a nemes vármegye?
Élt Alexandriában, Egyiptomnak hires tengerparti városában egykor két
kereskedő. Az egyiknek a neve volt Bohor Yontob Szaláma. A másiknak a
neve volt Eliáhu Ghebáli. Mind a kettő becsületes buzgó zsidó ember.
Bohor Yontob Szalámának volt egy szép leánya s egy derék termetes fia. A
leánynak a neve volt Rákhel, a fiué Jusszuf.
A leányt feleségül vette Eliáhu Ghebáli. Ebből a házasságból is
született egy szép leány: Szenóra Ghebáli. Ezt a szép leányt meg elvette
feleségül Szaláma fia Jusszuf.
Csak nevezzük ugy: Jusszuf.
Igazi neve ugyan Jusszuf Bohor Yontob ben Szaláma. Igy is van az
alexandriai főrabbi jegyzőkönyvébe bevezetve. Ez előtt a főrabbi előtt
történt a házassági egybekelés. De ezeket a teketóriás napkeleti neveket
mégis csak tegyük félre, mert különben soha se értjük meg a dolgot s a
sokféle névben utóbb ugy összezavarodunk, hogy lassanként azt se tudjuk,
melyik a fiu, melyik a leány.
Tehát az egyik apa legyen Szaláma, a másik legyen Ghebáli.
Szaláma fia legyen Jusszuf. Ghebáli leánya Szenóra. Rákhelt hagyjuk meg
a maga nevén, a többi nevet pedig felejtsük el egyelőre.
Most jöjjünk tisztába a rokonsággal, a mi e két házasságból előállott.
Szaláma ipa volt Ghebálinak, Ghebáli pedig veje volt Szalámának.
Jusszuf fia volt Szalámának, veje volt Ghebálinak. De most már Jusszuf
és Szenóra házassága után Szaláma nemcsak ipa volt Ghebálinak, hanem
násza is, valamint Ghebáli is nemcsak veje, hanem szintugy násza is volt
Szalámának.
Még furcsább lett az állapot a fiatalok között. Jusszuf például a
feleségének nemcsak férje, hanem nagybátyja is. Szenóra nemcsak felesége
volt férjének, hanem unokahuga is. Ez még nem volna nagy baj. Nálunk is
előfordul ilyen eset akárhány. Hanem már Rákhel odajutott, hogy ő
Szenórának anyja is, napa is, Jusszuf pedig Rákhelnek testvére is, veje
is, Rákhel pedig saját édes testvéröccsének egyuttal anyósa is. Igy van
Ghebáli is, a ki már most a saját édes leányának, Szenórának, apósa is,
minthogy leányának férje az ő valóságos törvényes veje.
Ezt a csigabiga rokonságot még tovább is lehetne folytatni, de hagyjuk
ezt Szörcsöky Ábrahám főfiskus úrra, a kinek lesz ehhez még a nemes
vármegyén sok kemény mondanivalója.
De hát hogy jut ehez a főfiskus úr és a nemes vármegye? Hiszen
Alexandria nem is a mi világrészünkben fekszik, hanem Afrikában s nem is
a mi országunk, hanem Törökország? Mióta lett úrrá a nemes vármegye
Törökország és Afrika fölött?
Várjunk csak sorára.
Az eset akkor történt, a mikor még Viktória asszonynak, Nagy-Britannia
és Irland királyának s India császárjának szörnyeteg pánczélos hajói nem
vetettek horgonyt a Nilus torkolatánál, nem ágyuzták agyon Alexandriát s
vörös kabátos katonák nem foglalták el Egyiptomot és a Nilus völgyét föl
egészen a sivatagokig, a szudáni országokig. Akkor még a török szultán ő
felsége volt annak a világnak uralkodó fejedelme, akár fogadtak neki
szót alattvalói, akár se.
Történt pedig egykor, nagyon régen, hogy az európai keresztyén
császárok, királyok, potentátok szerződésre léptek a szultánnal, ő
felségével, hogy az európai, ázsiai és afrikai országaiban lakozó
emberek fölött, ha azok európai potentátok alattvalói, ne a török
biróságok lássanak törvényt, hanem minden ország polgára fölött saját
országának birósága hozzon itéletet. Ne a kádi legyen az ura, hanem a
szolgabiró, ha az az egyiptomi lakos véletlenül magyar ember.
Ez bizony bölcs szerződés volt, hanem hát mi lett ennek a vége?
A vége az lett, hogy a hány arab, zsidó, görög, talián vagy egyéb
Krisztushitü vagy Mózeshitü csavargó oda jutott a kegyelmes szultán
birodalmába s volt oka félni a biróságoktól: valamennyi idegen,
keresztyén ország polgárának vallotta magát. Nem kellett hozzá egyéb,
csak annak az országnak valamely községbirájától egy bizonyitvány, a mit
az kiadott egy-két huszasért vagy egy Mária Terézia-tallérért. A konzul
ráütötte a hitelesitő pöcsétet két aranyért s készen volt például a
magyar ember, ha soha nem látott is magyart s ha ezer év óta lakott is a
nilusi zuhatagoknál.
Már most tudni kell, hogy Eliáhu Ghebáli arab volt. Az öregapja is arab
volt. De az öregapja, hogy a török kádi valahogy rajt ne üthessen,
váltott magának franczia polgárságot. Lett hát belőle arab nemzetség,
török alattvaló, franczia polgár.
Ugyanigy cselekedett Bohor Yontob Szaláma öregapja is. Csakhogy ő nem
franczia, hanem magyar polgárságot váltott. Meglehet ugyan, hogy Szaláma
valamikor Salamon volt, Yontob Gottlób volt, Bohor Bauer volt s ily
módon Bauer Gottlób Salamon tökéletes magyar név volt, de az is
meglehet, hogy a dolog épen nem igy volt. Csak az a bizonyos, hogy az
öreg Szaláma valami ügynök utján kikeresett a Bakonyban, Veszprém
vármegyében egy tót falut, Sur a falu neve, több tót falu nincs is ott,
s a suri öregbirótól és nótáriustól megszerzett egy honossági
bizonyitványt, aláirta még az urasági ispán is, talán a suri tót pap is.
Ettől kezdve minden török kádi tudta Alexandriától Kairóig és
Filé-szigetéig a Nilus mentén, hogy a Bohor Yontob Szaláma nemzetség
héber ugyan, török alattvaló is, de azért mégis magyar nemzetség.
Azaz, hogy akkor tudta ezt meg a török kádi, a mikor erre Szalámának
szüksége lett.
Pedig lett.
Az öreg Szaláma, Ghebáli apósa, se volt valami jámbor életü jó ember.
Ravasz is volt, erőszakos is volt, nem is szerették, nem is volt épen jó
hire, sokat marakodott a szomszédokkal is, sok rövidséget okozott
azoknak, a kik vele valamikor kötést csináltak, de azért olyan ember,
mint ő, más is volt Alexandriában elég. Jómódu volt, sok pénze volt, hát
csak eltürték a nagy városban.
Hanem a fia, a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma, a szép Szenóra Ghebáli
férje, az már igazán rossz ember volt.
Kapott ugyanis feleségével huszezer franknyi hozományt. Volt az arany
egy tele zacskóval. Ő is kötelezett a feleségének huszonháromezer és
száz frank ellenhozományt, a mit mi magyarok móringnak nevezünk.
Minderről az alexandriai főrabbi szép irást készitett. Volt az irás egy
tenyérnyi, bele került öt aranyba.
Az uj házasok Alexandria mellett Okella El-Leimun nevü faluban vagy
külvárosban telepedtek le, ott nyitottak üzletet, ott éltek boldogul
négy esztendeig, született is a négy esztendő alatt három gyermekük. Egy
fiu és két leányka. A fiu meghalt, a két leányka megmaradt. Boldogságuk
egén a kis csecsemő halálán kivül egyetlen felhő sem mutatkozott.
Mindenki boldognak tartotta a házasságot. Még a szomszédok is.
Maszszaud, Boabó, Hénina asszony, Abu Szakker özvegye, Izakkó Hasszán,
Manté asszony voltak a szomszédok. Nem győzték eléggé dicsérni Jusszufot
és Szenórát s magasztalni boldogságukat.
Hajh, de a mostoha sors ugy akarta, hogy ez a boldogság csak négy
esztendeig tartson. Pedig a férj oly erős volt, mint a himteve, az
asszony pedig oly szép, mint a hajnali csillag. S jól ment az üzlet is.
De hát féregnek kellett támadni a szép almában.
Volt az öreg Szalámának másik fia is, a kinek a neve volt Mussza Bohor
Yontob Ben Szaláma. Ez a fia átköltözött Afrikából Ázsiába és
Damaskusban ütött tanyát. Ott meg is házasodott; feleségül vett egy
nagyon szép leányt s élt boldogul.
Élt, a mig élt. Nagyon rövid ideig élt. Valami kigyó vagy skorpió, vagy
valami utálatos féreg megcsipte s ebbe belehalt. Ott maradt a gyönyörü
feleség özvegyen és gyerek nélkül. Nem volt ugyan a menyecske meddő, de
a rövid házasélet alatt gyerek csakugyan nem született.
A bánatos özvegy hirt adott ipának a szomoru halálesetről. Damaskus
ugyan jó messze van Okella El-Leimuntól és Alexandriától, de azért
valakinek a családból mégis el kell utaznia. Vagyoni, örökségi kérdések
támadhatnak. Nem lehet egészen az özvegyre hagyni a dolgot.
De ki mehetne már el Damaskusba, ha nem Jusszuf?
Nohát menjen el Jusszuf.
El is ment, oda is ért, el is töltött ott néhány hónapot.
Vajjon mit csinálhatott annyi ideig Damaskusban? Holott otthon,
Okellában, szép feleség és két szép kis gyermek naponta esengve várta.
Sohase mondta azt meg Jusszuf, mit csinált ő Damaskusban. De azért utóbb
mégis minden kitudódott.
Az özvegy nagyon fiatal volt és nagyon szép. Jusszuf mikor meglátta, nem
is akart hinni szemeinek.
Hosszas kérdezősködés után akadt rá a nagy városban. A minek az volt az
oka, hogy testvérét nem Mussza Ben Szaláma, hanem Ramira Ben Szaláma
néven ismerték a damaskusiak.
De végre rátalált. A szép özvegy még a gyászházban lakott. Maga nyitott
ajtót a jövevénynek. Jusszuf csak jövevény volt előtte. Addig nem
ismerték egymást.
– Isten áldása legyen e házon. Én Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma
vagyok Egyiptomból, Okella El-Leimunból, keresem az én testvér
atyámfiának szerencsétlen özvegyét.
A szép asszony szomoruan felelt:
– Én Gamila Baruch vagyok, Ramira Ben Szaláma szomoru özvegye. Lépj be
hajlékomba.
Jusszuf belépett és ott is maradt.
Erős, fiatal férfi, koromfekete bajusszal és szakállal, szemei mély
tűzzel világoltak.
Az asszony is szép, élettel, ifjusággal teljes, csillagos szemein és
piros ajkain alig látszik a vigasztalan özvegység. Pedig mégis rászorult
a gyöngéd vigasztalásra.
Január végén volt az idő. Jusszuf ott töltötte a február hónapot.
Márczius 21-én házasságra lépett Gamilával. A vigasztalás tökéletessé
vált.
De hát hogy lehetett ez?
Hiszen Jusszufnak most már két felesége lett. Az egyik ott busul érte
Okellában, a másikkal itt éli világát Damaskusban. Igaz, hogy amaz
Afrika, emez pedig Ázsia, de mégis csak két feleség az. Az pedig nagy
bűn isten előtt, ember előtt. Mit szól majd ehhez a törvény?
Vajjon megmondta-e Gamilának, hogy otthon már feleség és két kis gyerek
várja? Vajjon Gamila elfogadta volna-e őt hites társának, ha ezt
biztosan tudja?
Mindez hiábavaló kérdés most már. Hiszen a házassági egybekelés
megtörtént.
De még hogy történt! Nagyobb törvényességgel és fényesebb, áhitatosabb
ünneppel egybekelés még soha se történt.
Jusszuf és Gamila együtt odajárult a vénekhez. Ott ültek a vének a
zsinagóga előcsarnokában. Mind ott voltak, a kiknek legnagyobb hirük,
tekintélyük és szakálluk volt. Meg is nevezhetjük őket. Lassziado
Eliáhu, Salamo Juda, Hamo Salamo – valóságos szent emberek. Még rabbi is
volt köztük kettő, ugymint Toleduo Jakab és Haim Assalim. Bölcs, tudós,
szentéletü férfiak. És ott voltak még a vének ezeken kivül heten.
Jusszuf és Gamila előadták esetüket és szándékukat. Meghalt Mussza Ben
Szaláma, a bánatos özvegy férje. El is temették tisztességesen, ott
nyugszik immár Ábrahám kebelében. Magzat nem származott, nincs hát a ki
fentartsa a megboldogultnak a nevét, Izrael nemzetségét. De ime Jusszuf,
az elhalt férjnek testvér atyafia eljött messze földről, Egyiptom
földjéről, hogy az ő ángyát megvigasztalja s meghalt testvér atyafiának
magot támasszon. Ők hát házasságra akarnak lépni. Mit szólnak hozzá a
vének?
A vének örvendetes szivvel hallgatták a férfi és asszony egyetértő
kivánságát. Ime, nem gyöngült még az igaz hit; ime, ezek is buzgón
megtartják a törvényt. Megnézték Gamila papucsait. Kicsiny és szép lábai
voltak Gamilának. A papucsok sárga, finom szattyánbőrből. Erős férfinak
nincs oka attól félni, ha gyönge női kéz ily papucscsal pofon üti. Tehát
Jusszufot nem a félelem hajtja erre a házasságra. Hanem Mózes
törvényének tisztelete. Istenes cselekedet.
Másnap, márczius 21-én, volt a templomi esküvő. Valami szent rabbi
halálának is emlékünnepe volt e napon, zsufolásig megtelt tehát áhitatos
hivekkel a nagy damaskusi zsinagóga. Ezer meg ezer ember tehet arról
tanubizonyságot, hogy a bölcs és szent életü rabbi, Toleduo Jakab,
törvényesen isten színe előtt adta össze az ifju házasokat. Ugyancsak ő
hitelesitette a házassági szerződést is.
De hát épen igy esett Jusszuf a két feleségüség sulyos bűnébe. A
törvénynek ennélfogva fejére kell szállani!
Dehogy kell. Hiábavaló beszéd ez! Hiszen napkeleten vagyunk, Ázsiában, a
fölséges török szultán mérhetetlen birodalmában, a hol Allah a
mindenható s Mohamed az ő prófétája; Allah pedig elnézi s Mohamed
egyenesen megengedi a többnejüséget, a fölséges török szultán pedig meg
nem türné, hogy e miatt valakinek a hajaszála is meggörbüljön.
Nem is aggódott e miatt Jusszuf pillanatig se. Hiszen Mózes parancsolja
ily esetben a szent házasságot, ha mindjárt két vagy három feleség támad
is ily módon egy időben egyszerre. Mi lehetne hát az ő bűne?
De sőt nem is maradt Damaskusban, hanem uj feleségét hazavitte
Egyiptomba, fogadott neki külön lakást, rendezett be számára külön
háztartást s élt vele boldogan.
Szenórával is boldogan élt. Annak ugyan nem szólt semmit, hogy másik
felesége is van. El-elmaradt ugyan a háztól gyakran napokon, éjszakákon
át, hanem hát nagy a világ, kereskedő embernek sok dolga, sok utazása
van. Jó ideig egyik asszony se vett észre semmi gyanusat.
De hát igy nem tarthatott örökké. Mindenkinek vannak irigyei,
ellenségei, rossz emberei. Egyszer csak valaki besugta Szenórának az
állapotot.
Szenóra hű asszony volt, derék asszony és jó anya volt. És bizony még
nagyon szép asszony. Szempillantásig se türte férje kétnejüségét. Rögtön
szaladt édes apjához, Ghebálihoz s követelte, legyen igazság! Jusszuf
kergesse el a másik asszonyt, éljen hüségesen igaz feleségével, mert ha
ezt nem cselekszi, ő elválik s boszut áll, ha ég-föld összedül is.
Hogy pedig senki ez iránt kétségbe ne legyen: fogta gyerekeit, nagy
kendőbe bekötözgette s ugy otthagyta férje házát, mint Szent Pál az
oláhokat. Magával vitte gyermekeit s öreg mosónéját s haza költözött
édes apja, édes anyja házához. Egy órát sem töltött bűnös férjével egy
födél alatt.
Azonban férje is közeli rokona volt, hiszen édes anyjának édes testvére
volt, neki meg első izigleni nagybátyja. A családi érdek hát azt
parancsolta volna, hogy simán intézzék el a veszedelmet, mert különben
baj hárul nemcsak férjére s a kis gyerekekre, hanem ipára, napára, édes
apjára, édes anyjára.
A szülők el is követtek mindent, hogy a megsértett asszonyt, Szenórát
csillapitsák.
Semmi se használt. Szenóra nem engedett.
– Az én életem az uramé, nem osztom meg senkivel. Az uram élete is az
enyém legyen, ő se ossza meg senkivel. El kell válnunk.
Hanem hát Jusszuf rossz ember volt. Olyan rossz, mint édes apja,
Szaláma. Tervet csináltak, cselt szőttek, borzasztót.
Ha válás lesz: vissza kell adni a hozományt, azonkivül el kell tartani
Szenórát és a gyerekeket. Ebbe belepusztul a Szaláma-család. Pedig még
Gamilát is el kell tartani, hiszen ő is csak feleség. Ugy kell hát a
dolgokat intézni, hogy válás is legyen, a hozományt is megmentsék,
Szenórát se kelljen tartani. Ő legyen vétkes. Ő legyen a válás oka.
Hogy lehet ez?
Lehet. Arra való a törvény, az ügyvéd, a biró és a ravaszság.
Jusszuf visszament Szenórához. Kért, könyörgött, rimánkodott. Istenre és
mindenre esküdött, hogy Gamilát elkergeti s Szenórának hű férje lesz
halálig és örökkévalóságig. Egyszer vétett Szenóra ellen, ha Szenóra jó
asszony és jó anya: egyszer megbocsát.
Szenóra megbocsátott.
Hiába beszélt most már neki apja, anyja: megbocsátott. Mégis szerette
férjét, szerette gyerekeit, megakarta magát és gyerekeit menteni a világ
nyelvétől. Megbocsátott. Pedig nagyon szép asszony volt, körül is
rajongták, szerencsésen mehetett volna férjhez ujra, mégis megbocsátott.
Hat napig tartott a boldogság. Igazi boldogság. Legalább a szegény
asszony azt hitte. A hetedik napon ott hagyta Jusszuf a faképnél, végkép
odaköltözött Gamilához. Szenórának azt se mondta: beföllegzett. Sőt most
már dicsekedett Gamilával fűnek-fának s nyilvánosan őt vallotta igaz
feleségének.
Mi volt ez? Miért tette ezt?
A hozományért.
Szenóra most már végleg határozott. Most már el akart válni minden áron.
Most már bocsánatról szó se lehet.
De most az öreg Szaláma kezdett ravaszkodni. Oda ment Ghebálihoz s
egyezséget ajánlott. Ám legyen meg az elválás. Visszaadja a hozományt,
de Szenóra mondjon le az ellenhozományról. Ő elmegy Jusszuffal a
rabbihoz s kiállittatja a válólevelet. Boldoguljon Szenóra, a hogy tud.
Ghebáli és Rákhel és Szenóra rámentek a lépre. Kijelentették, hogy ily
módon hajlandók az egyezségre.
Jusszuf kiállitotta a válólevelet s otthagyta a rabbinál. Szenóra majd
akkor veszi át, ha majd a hozomány is kezében lesz.
Szaláma el is hozta Ghebálihoz a hozományt. Maga és fia ugy déli fél
tizenkettőkor megjelent Ghebálinál az irodában. Az iroda ott volt a régi
tőzsde épülete mögött a Mort-Gage-palotában. Az irodában jelen volt
Ghebálin kivül fia Vita és az irodaszolga, névszerint Mohamed Here,
jámbor muzulmán ember.
Szaláma letesz az asztalra egy zacskót.
– Itt a hozomány, a huszezer frank. Adj róla irást.
Ghebáli elkésziti az irást s átadja Szalámának, de egyuttal nyul a
zacskóhoz a pénzt megszámlálni.
Ebben a pillanatban Szaláma mint a párducz odaugrik, odakap, elkapja a
zacskót s fut ki az irodából az irással és zacskóval együtt.
Megvan tehát a nyugtatója, hogy a hozományt visszafizette. De azért
pénze is megvan, nincs egy fillér hijja sem.
– Utána! Utána! Fogjátok el! Zsivány! Rabló, haramia!
Ghebáli is, fia is, a szolga is futnak Szaláma után. De az öreg Szaláma
ugy nyargal, mint a tüzes ló, el nem érné az agár se.
Hanem hát mégis van gondviselés. Végzetnek, sorsnak, véletlennek is
nevezik a gondviselést. S a gondviselés százféle módon, százféle alakban
jelenik meg előttünk. Most épen kóbor kutya alakjában jelent meg.
II.
(A zacskó arany. – A kádi biró elé kerül a dolog. – Jusszuf ravasz. –
Gyanut támaszt Szenóra ellen. – Szaláma és Jusszuf megcsalják a
vámosokat. – Nagy veszedelem támad ebből. – Most már Szenóra is lábra
áll. – Nagy levél érkezik a nemes vármegyéhez. – Mit csinál most
Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur?)
Kóbor kutyát megriasztottak egy boltajtóban s a mint kiugrott, vakon,
esetlenül egyenesen Szaláma lábai közé keveredett. Az lett a vége, hogy
Szaláma bukfenczet vetett, csak ugy koppant a feje.
Most már elérték, elnyomták.
– Ide a zacskóval!
Csakhogy a zacskót még akkor is erősen tartotta. Sehogy se tudták
kezeiből kicsavarni, noha el se eresztették.
Alexandria már kissé európai város volt akkor, volt benne szájtátó,
napon sütkérező, utczán henyélő elég. Csoport képződött a dulakodók
körül. Senki se szólt bele a viaskodásba, csak bámult a sokaság
kényelmesen.
A zajra, csoportosulásra, bámészkodásra oda vetődött valami kavasz vagy
rendőrféle. Sehogy se tudta, miről van szó, csak annyit hallott
világosan:
– Enyém a zacskó!
– De bizony az enyém, nem a tied.
A rendőr nem kutatta, melyiknek van igaza. Ő már ki tudta Szaláma
kezéből venni a zacskót, meg se nézte, mi van benne, sulyáról, fogásáról
érezte, hogy arany van benne, nem tökmag. Fogta a zacskót, beletette az
övébe, megfordult és odább ment. Ment a kádihoz, a birósághoz, vitte oda
a zacskót.