– Hogy van önnek a kedves neje?
Ez szikra volt, mely végig futott az idegeimen.
– Fenséges asszonyom, ez a szó engem túlboldoggá tesz. Fényes czáfolatát
találom benne annak a bizonyos körökből terjesztett híresztelésnek, hogy
engemet a házasságom miatt a fenséges körökből kizártak.
– Képtelenség! S akadt ember, a ki ezt elhitte? Mi most is úgy szeretjük
önt, mint azelőtt.
– De hát ilyen a világ. Vétkezhetünk, a mennyit akarunk a szerelemben,
azért a világ előtt derék, gavallér emberek maradunk, de ha azt a
kötelességet teljesítjük, a mit a szívünk szab elénk, ha a szerelmünket
a becsületünkkel szentesítjük, akkor meg vagyunk bélyegezve.
– Oh, milyen igazat mond ön! – szólt a királyi herczegnő lelkesülten. –
Egész a lelkemből beszélt. De hát mondja, boldog ön?
– Most kezdek újra élni. Mi egy kis világot alkottunk magunk körül, mely
bennünket kárpótol az egész világért.
– Éppen így vagyok én. Nekem is az én kis világom az egész világ. S mit
szól ön Ferencznek a dolgához?
Nem értettem meg a kérdést egy suttogó szóra.
– Én önnek a véleményét akarnám erről meghallani.
Rájöttem, hogy Ferencz Ferdinánd házasságának a magyar parlamentben
lefolyt tárgyalására vonatkozik a kérdés.
– Igen sok szép és tanulságos beszédet tartottak e tárgy fölött nagy
tehetségű szónokok, a kik e kérdést teljes világításba állították.
– De mit szól ön hozzá?
– Azt, hogy a szív törvénye fölötte áll minden pergamenre írt és kőbe
vésett törvényeknek s a ki azt cselekszi, a mit a szeretete diktál, azé
az igazság, azé az istenáldás.
– Én is így gondolom.
Azután még sokat kérdezősködött a királyi herczegnő a párisi
fogadtatásomról, munkáim kiállításáról is.
Én végül üdvözletemet kértem átadni szeretett férjének.
Midőn a fenséges asszony a búcsúzáskor ismét kézcsókra nyujtá jobbját,
így szólt hozzám:
– Aztán mikor legközelebbi idejövetelünk alkalmával ismét meglátogat ön
bennünket, hozza el magával a feleségét is. Igazán szeretném megismerni
azt a nőt, ki önt boldoggá teszi.