(1900.)
Tegnap délben kaptam egy kegyteljes levelet, Stefánia aláírással, mely a
jól ismert karakteres írásjegyekkel tudtomra adja, hogy ma délben 12¾
órakor szívesen fog látni a régi védnököm magánál. A megelőző napon én
is beírtam a nevemet a tisztelgők könyvébe.
Pontosan a kijelölt időben megjelentem a Hungáriában, a hol már a
bejáratnál várt reám a grófné főudvarmestere, tudatva velem, hogy a gróf
ma reggel elutazott s azzal fölvezetett a grófné lakosztályába.
A grófné, Stefánia királyi herczegasszony, rózsaszínű otthoni
toaletteben fogadta tisztelgésemet, szokás szerint kézcsókra nyujtva
kezét, miként máskor. Sajnálkozását fejezte ki, hogy férjének éppen el
kellett utazni, nem ismerkedhetik meg velem; majd később találkozunk.
Elmondta, hogy ők Magyarországon akarnak várkastélyt szerezni, a hol
állandóul letelepedjenek, a mennyire lehet, leánya, Erzsébet
főherczegnőhöz közel. Ő magát magyar nőnek tartja, nemcsak házassága
következtében, de mint József nádor unokája is. A magyar nemzetet szíve
szerint szereti, melynél lovagiasabb, hűségesebb és okosabb nemzet nincs
a kerek földön s köztünk kíván élni.
Én nem tagadhattam meg magamtól, hogy szívem szerint ne gratuláljak a
fenséges asszonynak ahhoz, hogy a boldogság és megelégedés sugárzik le
az arczáról.
– Oh, én igazán nagyon boldog és megelégedett vagyok s nagy hálával
tartozom a magyaroknak, kik mind boldogságom, mind szerencsétlenségem
napjaiban a legőszintébb részvétet tanusították irántam. Remélem, hogy
ön is boldog?