(1897.)
Hetvenkét esztendős vagyok; (a többletet letagadom). Egytől-egyig mind
unokáim lehetnétek. Én már kimaradtam a világból: ti pedig most
keresitek benne az utat. Nekem már az emlékezet is hamu; ti nektek még a
reménység is láng.
Hja bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember.
A kortársak egymás után múlnak el mellőlem. Soha annyi kondoleáló
nekrologot nem írtam, mint az idén. Hány erős oszlopa dűlt ki közéletünk
palmyrai templomcsarnokának ez évben! Ez igazán «nagy emberek temetője»
volt.
A lakóház is egyre fiatalodik fölöttem. Minden újabb, jobb, mint volt
régen: – csak a gazdája nem az. Az asszonyom elment előre: helyette egy
kis unokám maradt. Az is uralkodott: ez is uralkodik; hozzá szoktam az
engedelmességhez.
A politikai életből is kimaradtam. Hála nemzetem gyöngéd figyelmének,
mely a Sándor-utczai dicsőségőrlő malomból felszabadított. A főrendiház
nem folytatás, Apolló nem a nap quadrigájának a kocsisa többé: hanem
gyertyagyári firma.
S így van ez jól mind!
Az öregség, a sok esztendei szolgálat jutalma a solitudo.
Higyjétek el nekem, hogy a magányosságnak a gyönyörei
elszámlálhatatlanok.
Maga az a hely, a hol lakom, egy olyan az istenség kegyéből
engedélyezett sziget, a honnan én élő szemmel lelátok a világra s a
világ nem lát én rám vissza.
Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet, (olyan évben, a
mikor jó volt elbújva lenni) nem is én: a gondviselés hozta elém;
elhagyott kőbánya volt, rókának, kigyónak, tüskés borznak bozóttal
benőtt tanyája. És most egy paradicsom, a mit el nem cserélnék Semiramis
függő kertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a
saját ójtásom: maga a termő föld, Isten segélyével, az én saját
alkotásom. Az egész egy czivilizált vadon, a föld alatt vízlevezető,
vízfelhozó, villanyközlő csövekkel árkolva, a mit nem lát senki. Házam
nem czifra; de tiszta, kényelmes és egészséges. Mindenütt ügyes
karbon-natron kályhák, a miknek nem kell kémény: kánikulánk
rendkivüliségeinek regulatorai.
S a lonkám rózsafáin túl a fölséges kilátás, melyhez fogható alig van.
Alant a tündöklő Dunától kettészelt Budapest, a kit én 44 év óta látok
megszületni, felvirulni, óriássá lenni! És még most is minden nap látom
újra megszületni. Kora napfelköltekor most is ugyanazt a képet, a min
félszázad előtt elmerengtem: egy nagy fehér tengert, mely hullámokat
dagaszt, a mikből csak itt-ott látszik elő egy torony keresztje. S aztán
a mint feljön a nap, egyszerre fölemelkedik a földet nyomó ködtenger, s
előtünik a dicsőséges Budapest, a mostani pompájában, a milyennek azt
csak álmodtam valaha – s túl rajta a boldogságos róna, a szép, a szabad
Magyarország, a kit én innen látok egyre nagyobbá, dicsőbbé lenni! Ha ti
azt láttátok volna, hogy mi feküdt e ködtenger alatt ezelőtt
félszázaddal!
Hát mi panaszom akkor a magányosság ellen?
Aztán nem jön az a magányosság olyan egyszerre.
A nyár elején még vannak félbeszakítások.
Van fiatal családi sarjadék. Szombat délután a vőm, a művész abbahagyja
a heti munkáját, mint minden rendes mesterember, eljön örülni a kis
családja örömeinek: együtt elanekdotázunk, saját termésü borunk mellett:
mienk a vasárnap, nem dolgozunk semmit. Szerdán délután kijönnek a
klubból a jó pajtások, kergetjük a pagátot, fölmelegítjük a magyaros
vacsoránál a régi jó és rossz időket; – aztán hétköznap itt vannak a
szőlőmunkások (mind régi betanított híveim) lehet velök okos dolgokról
beszélni.
A verandánk eresze alatt egy fülemilepár rakott fészket, négy kis fiókja
csipog már benne: az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk,
kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím azalatt a
májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tartoznak.
Korán reggel vagy én kelek elébb, vagy a kis unokám: a melyik elébb kel,
megvárja a másikat a reggelizésnél s a tejmaradékot együtt odavisszük a
kis tengeri malaczoknak, a kik már ugyan ojojóznak érte. Aztán elmegyünk
érett fügét meg szőlőt keresni. Az alatt megjönnek a lapok. Azokat végig
olvasom. Aztán leülök az iróasztalomhoz. Ezen a kis asztalon írtam én
meg, a Magyar Nábobtól elkezdve, a regényeimet. Itt is ketten vagyunk:
én meg az íróasztal. Élő lény ez már, a ki beszél velem.
Hanem aztán, a mint a nap-planéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni
a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk-kompániának vége.
Fiamuram, a művész tanulmányútra megy Biharba, asszonyleányom, kis
unokám balatoni fürdőre költöznek s egy nap a szőlőmunkások is
bejelentik, hogy vége a kötözésnek, kezdődik az aratási munka: ők is itt
hagynak.
Akkor aztán beáll az absolut egyedüllét.
Egy ajtócsukás nem hallik a háznál.
Más hang nem hat fel hozzám, mint a főváros harangjainak zúgása s
reggelenkint az a moraj, a mit a munkára induló ezernyi társzekér
robogása támaszt a város utczáin, hasonló a távoli mennydörgéshez. Ha
kinn járok, hallom a fogaskerekü gépzakatolást, czigányzenét,
katonazenét; mind nagy távolból: a szobámban nem hallom.
Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül.
Nem jönnek elém Maupassant morphiummámoros viziói, nem üldöz a «hurla».
Végre a fülemilék is elhagynak: a fiókák szárnya kinőtt, anyjuk elvitte
őket világot megszokni.
Mindennap háromszor-négyszer körüljárom a kertet, a szőlőt s nézem, hogy
nő, hogy érik a gyümölcs, a szőlő. Keresem a fákon a fafúró férget s jaj
a fejének, ha rátalálok. A szőlő zsendül már, a csemegefajok érnek:
kezdődik a nagy hadjárat köztem, az Ádámivadék s a lég lakói közt, az
évenkint megújuló revanche campagne. «Ők» csinálják az inváziót: a
rigók, verebek, darazsak és dongók: én fortifikálok. A madár-ellenséget
spárgára fűzött hirlapjaim riasztják világgá: darazsat, dongót ezrével
pusztítanak el üvegharangjaim. Dsingiszkáni gyönyörűségeket élvezek.
S mikor a gyümölcsfák, a szőlők között járok, akkor megtudom, hogy mi a
háládatosság?
Egyedül étkezem reggel, délben, este. A konyha más épületben van. Mikor
jó napot akarok csinálni magamnak, akkor: bableves disznókörömmel! Áldom
az Istent, hogy nem kell orvosságot ennem! Hogy is hívják csak?
«Codein!» De jó, hogy az idén nem termett.
Nem kivánkozom a városba, nem epekedem a gyógyfürdők után: nem vágyom a
távolba, nem kell az utazás.
Nem vádol a multam, nem kápráztat a jövőm.
Nincsenek halluczináczióim.
Szép asszonyok, tündéralakok álomképe sem kisért. Alusznak már,
tengeralatti kristály grottáikban.
De még sem vagyok egyedül. Itt van még a muzsám.
Az utolsó munkámon dolgozom. Utolsó kedvencz thémámon. Mi volt a magyar
ezer év előtt?
A fügefáim a másodtermésüket növelik. Azokkal versenyzek. Valjon
melyikünk előzi meg a másikat?
Én előztem meg őket.
Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé.
Ugy tetszik, mikor a bevégzett munkát fiókomba bezárom, mintha
kriptaajtót csuknék be.
Most azután a muzsám is búcsút vesz tőlem.
Valamit gondolok ki, hogy még itt marasztaljam.
Ujra előveszem a munkámat, hogy sajátkezüleg letisztázzam. Ez sem
történt még meg velem soha.
S a letisztázott munka tizenhat oldallal többre üt ki, mint volt az
eredeti. Annyi új eszme támadt közben.
Egyszer aztán ennek is vége szakad.
Semmi dolgom többé.
Ez aztán a teljes tökéletes magányosság.
Nappal még csak vannak zöld fák, ragyogó virágok, nevető szőlők: van
haragos szél, van nyájas napvilág; de este, a lámpafénynél, a zárt
redőnyöknél nincs semmi, – csak a pasziánsz! Két játszma összekevert
kártya négy tizes sorba kirakva: hogy jön ki? Ezen végződik a nap.
Szinházak, opera, orfeum, czirkusz, Ős-Buda, klubbok! Mind nem léteznek
rám nézve. Csak a pasziánsz járja.
«De hát hogy lehet lelkes embernek pasziánszt játszani?» hallom az
intést.
Hiszen csakis lelkes embernek való az! Az ember megszünik gondolkozni
azalatt.
Mikor alszom, a test pihen, a lélek ébren van. A pasziánsznál a lélek
alszik, a test van ébren.
De hogy mégse legyek olyan egész magányosan, az íróasztalom alá elhányt
levélborítékok alól elősettenkedik estenden egy nagy fejü bogár: félénk
mászással, egyet szökve a falmentében. Rám ismer. Tudja, hogy
természetbúvár vagyok: nem taposom el a fajtáját s a mély csendességben
elkezd csendesen czirpelni. Egy prücsök (cicada sonora). S így mulatunk
együtt esténkint: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök, nap-nap után.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Azt kérdezhetné valaki, hogy miért nem irtam én meg ezeket
a dolgokat elébb? Hiszen megirtam én az emlékeimet még 1851-ben; ki is
nyomtatott belőlük Heckenast tizenöt ivet, de Prottman úr lefoglaltatta
az egészet s betapostatta papirmachének. Gyerekjátékokat öntöttek
belőle. _J. M._]
[Footnote 2: Ez pedig nem általam gyártott banális frázis; nekem mondta
ezt nem régiben egy falusi polgártárs, ki valami ügyében nálam járt:
«nagy jó uram, még most sem ijedne meg két svalizsértól.» Ez nekem jól
esett. (J. M.)]
[Footnote 3: Egy helyütt már megjegyeztem, hogy a Görgey által halálra
itélt Zichy gróf neve hibásan lett Eugenből Ödönre fordítva, mert az
Jenő. Ödön gróf derék, jó hazafi volt, apja a tudós utazó és képviselő
Jenőnek s nem rég halt meg. (J. M.)]
[Footnote 4: Hasonló kisértetlátást jegyeztek fel a krónikák a
török-orosz háborúból, a hol az orosz paripák futottak el ezer számra
világgá; a jelen korban pedig szintén ilyesmi történt az angol hadi
öszvérekkel. _(J. M.)_]