(1902.)
Hát biz én rajtam megesett ma, a mi még soha sem: hogy elcsaptak a
szolgálatból, tüstüllést, felmondás nélkül, márul holnapra.
Megesik biz ez máson is. Leánycselédet, a kit ledérségen kapnak, inast,
a ki a gazdája pinczéjét önző módon kezeli, rögtönösen el szoktak csapni
a szolgálatból. Miután pedig mi mindnyájan demokraták vagyunk, az
egyenlőség hívei, így a társadalmi bevett szokásokba is bele kell
nyugodnunk s ha a gazdánknak nem tetszünk, annak a következményeit
viseljük.
Mi még azt sem mondhatjuk, a mit a délamerikai rabszolgatartónak mondott
a vén néger, a kit a gazdája felszabadítás czímén el akart bocsátani:
«De édes gazdám, ha már megetted a húsomat, hát most csak edd meg még a
csontomat is.»
Csontot még talán, de szellemet nem.
Magam vagyok a hibás.
Mi történt?
A trónörökös útra készül Szent-Pétervárra.
Kísérőül egy magyar főurat választ ki.
Az a magyar főúr egy ellenzéki pártnak a vezére.
Ezt megtudja a király oldala melletti miniszter s tudatja a
kormányelnökkel.
A kormányelnök előterjesztést tesz a királynak e személyválasztás miatt.
Én, a ki megírtam a «Jövő század regényé»-t s abban a minket fenyegető
minden lehetséges veszedelmeket, azt az egyet nem értem utól a
fantáziámmal, hogy engemet magamat fog elgázolni a muszka kolosszus.
A király erre itthon marasztja a magyar főurat.
Ez az eset, hogy, hogy nem, nyilvánosságra kerül.
Az ellenzéki lapok e miatt a kormányelnököt hevesen megtámadják.
De még érzékenyebben támadja meg egy szabadelvű párti lap, mely őt
minisztertársa elleni perfidiával gyanusítja.
E gyanúsítást erélyesen visszautasítja a kormánynyal belső viszonyban
álló hirlap, melynek homlokán az én nevem olvasható, mint egyik
főszerkesztőé.
Erre az a szabadelvű párti lap engemet, mint regényírót, rögtön kidob a
szerkesztőségből.
Tehát nekem, mint költőnek, mint regényírónak nem szabad véleményemnek
lenni! Írhatok akármilyen regényt, ha a kiadóm politikájával nem vagyok
egy színvonalon, a szépirodalmi műveimre kötött szerződésemet a lábamhoz
dobják.
Ezt az én esetemet megtudták hirlapíró társaim, kik ez ügyet egész
lelkesedéssel magukévá tették: illetékes választmányukat sürgősen
összehívták gyülésre, melyben oly erélyes és magasztos határozatot
hoztak, mely nekem teljes elégtételt szolgáltat s minden keserűségemet
elenyészteti.
Aztán eljöttek hozzám valamennyien. Szűk volt a szobám a befogadásukra.
Elhalmoztak szeretetük minden tanújeleivel. Magam körül láttam a fiakat,
a kik megsértett apjuk védelmére összesereglettek; a kik egy igaz ügyért
indulatba tudnak jönni; a kiknek szeretete oly felbecsülhetlen drágaság,
a mit megszerezni milliókkal sem lehet. S ez a drágaság nekem van adva.
Hogy én ebben a dicsfényben, a mit pályatársaim szeretete támasztott
körülem, minő szavakat ejtettem, magam sem tudom, mert én csak arra a
megdicsőítő érzésre emlékszem, mely egész lelkemet elfogta ennyi
önzetlen buzgalom, tiszta rokonszenv tanúságaira. Ez eltörülte minden
keserűségemet.
És így megelégedéssel kell üdvözölnöm azon eseményt, mely nekem e drága
elégtételt szerezte.
Fogadják összes tisztelt pályatársaim, kiknek nevében küldöttségük
üdvözölt, szívem legmélyebb rétegéből származó szeretetem üdvözletét,
viszonzásul tanúsított szeretetükért. Ez volt életemnek legféltettebb
kincse. Most megtudtam, hogy soha sem vesztettem azt el.
Áldott legyen nehéz életpályánk!