«Földiekkel játszó égi tünemény.»
Azután:
«Te Tihanynak riadó leánya, szállj ki szent hegyed közül.»
Majd:
«Lámpási a bölcseségnek, előttem hiába égnek.»
Ezekhez hasonlított ismeretlen szerzőktől:
«Távol tőled kedves lélek, szívem egyedül csak érted él!»
S ennek méltó társa:
«E zöld fának árnyékában
Lehajtom bús fejemet.»
Azután az éji őr dala:
«Midőn minden állatsereg
S az emberek nyugosznak.»
Majd meg a legolvasottabb regény, az Erbia közkedvességű dala:
«Ó nagy egek, rátok apellálok»,
melynek melódiáját később egy hazafias szöveg foglalta le; az én
gyermekkoromban már így énekeltük:
«A sok aludt levek és fagylaltak
Sok magyar szívet úgy megfagylaltak,
Hogy az igaz szittya vér helyében
Csupa savó folydogál erében.»
Egészen olaszos barcarole dallam, a mivel a vidéken minden színielőadást
szoktak befejezni:
«Jer vidám csónakos, jer!»
Olasz stílt találunk egy másik csónakos dalunkban, melyet karban
szoktunk énekelni:
«Hajlong sajkám, verdesi a hullám.»
Még a mi valóságos úgynevezett magyar hallgató nóta keletkezett is az
időkorban, az is egészen olasz dal jellegét viseli; mint például:
«Jőjj az ablakodra kedves,
Minden nyugszik már»,
a mi nélkül a harminczas-negyvenes években imádottainknak adott éjjeli
zene meg nem történhetett.
Ekkor jöttek közbe a lengyel dallamok, a miket a harminczas évek
eseményei tettek népszerűvé.
«Nincs még veszve Lengyelország,
Sorsa él bennünk.»
Szintén e korból:
«Búsul a lengyel
Hona állapotján.»
Későbbi, a negyvenes évekből való lengyel dallam (magyar költő
szövegére):
«Áll ulán, a tábor őre.»
Tót ritmusú népdalt is ismerek:
«Már én azt teszem,
Tót lyánt elveszem,
Őtet küldöm a dologra,
Magam lefekszem.»
Sőt oláh dallamút is:
«Fut az oláh hegyoldalon,
Magyar legény a parlagon,
Hegyoldalon, a parlagon,
Leány után ne fuss nagyon.»
Úgyszintén egy oláh dallamú bordalt, a mi minden lakománál dívott:
«Valahányszor az oláh
Mondja: szinetátye,
Mindannyiszor: binye zeu,
Zsupunye fretátye.»
Sőt egy czigányzamatú népdalunk is volt:
«Várad alatt egy kis domb,
Azon ülnek czigányok,
Dorombot csinálnak.
Ihajla, juhajla,
Elbujdosott a vajda.»
Ez még mind nem volt elég; a század harmadik évtizedében teljes
honosságot szerzett magának népszerű dalainkban a _német rithmus_.
Nem említem az eredeti német népdalokból átvett stáncákat, minők a:
«Gyöngyöm Milkám el kell válnom»,
vagy az
«Isten hozzád, te csendes ház»,
a mely nélkül és gitár nélkül magyar dámának nem lehetett udvarolni;
csak azokat idézem fel, a melyek igazi magyar népdalok voltak, német
ütemre és dallamra.
Ilyenek:
«Pesten jártam iskolába, kuk!»
Azután ez:
«Ha zörög malmom, szívesen hallom.»
S úgy látszik, a molnárok szíve gyulladt leginkább mémet lángokra, mert
ez a másik is az, valóságos walczer-nóta:
«Zöld erdőben zúg a malom.»
Szintén igen népszerű volt ez a keringő-dal:
«Ha a nap végső sugárinál.»
A következő walczer-nóta (zweischrittes) pedig még színpadi jogot is
szerzett magának nálunk:
«A férfi, a férfi ma ritka madár,
Csak pénzre tekint, ah, be kár,
Engemet – úgy hiszem,
Gazdag el – nem veszen,
Menyasszony-koszorúm
Majd a sírba viszem.»
De legcsodálatosabb az a melódia, melyet Kölcseynek ezen gyönyörű
ódájára énekeltünk nagy lelkesedéssel:
«Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemmel csorga szent földére?»
Ez az ária a legtökéletesebb Langaus. S milyen hazafiúi elkeseredéssel
énekeltük mi azt végig. Ha idegen hallotta volna, milyen hosszút
csoszogott volna rajta. Azt hitte volna, galoppot fujunk.
Végre aztán jött egy igazi dreischrittes stájer hopsza, de már ennek az
egész szövegét közlöm:
«Már Isten néki
Szokjunk rá,
Járjunk rá
A német tánczra,
A német tánczra!
Úgy is már régen
Rá szedtek
Rá vertek
A szolgatánczra. (bis.)
A muzsikus nem
Kedveli,
Nem veri
A mi dalunkat,
A mi dalunkat.
Ha stájert húznak
Hiába pengetjük,
Jobb lesz, ha elvetjük
A sarkantyúnkat. (bis.)
Isten, úgy látszik,
Levette,
Elvette
Szent kezét rólunk,
Szent kezét rólunk.
Fohászkodnánk, de
Mind írva,
Mind sírva
Hiába szólunk. (bis.)
Mert gyávaságunk
Büntette,
Jól tette,
Igaz biróra,
Igaz biróra
Találtunk benne.
Méltó lett
E nemzet
Ilyen ostorra.» (bis.)
A végét azonban a lelkes fiatalság megtoldotta ezzel az allegrettoval:
«De dicső Árpád
Védd unokádat!
Tartsd meg e vérrel
Szerzett hazádat.»
Hanem ezért a _stájer_ nótáért erősen megaprehendáltak odafenn Bécsben,
s miután a szerzőjét sikerült kipuhatolni egy előkelő magyar tudós
személyében, az felidéztetett ad audiendum verbum regium, s csak úgy
menekülhetett meg, hogy elmeháborodást színlelt: különben majd furcsa
muzsikáló szerszámot kapott volna a _bokáira_. Nekünk diákoknak pedig
helytartósági rendelettel megtiltották ennek a nótának a danolását. Mi
azonban azért csak daloltuk azt, ha a professzor úr nem volt ott. Ha
pedig ott volt, akkor vele együtt daloltuk.
Most már mindez elmult. A kisértetek mehetnek megint aludni. A kisütött
napfény elseperte őket.
A mint a nemzeti felébredés korszaka megkezdődött, vele együtt támadt
életre, hatalomra a magyar dallamok egész világa.
Dicsőség legyen érte azoknak a lángelméknek, a kik a zenei ujraébredést
előidézték, egy Bihari, Lavotta, egy Rózsavölgyi, egy Egressy Béni; de
legnagyobb magasztalás érje magát a magyar népet, mely évről-évre
gazdagítja, saját szívéből született népdalaival a magyar dalok világát.
Hát körülbelül ezt az értekezést szándékozom én egy baráti társaság
előtt bemutatni.
Minthogy pedig ilyenfajta értekezést maguk a dalok nélkül bemutatni
annyi volna, mint ebédre hívott vendégek előtt tálalás helyett a
szakácskönyvet olvasni fel;
s minthogy ezeket a rég idejét multa nótákat széles e hazában rajtam
kívül aligha tudná már valaki előadni;
annálfogva kénytelen leszek azokat magam elénekelni.
Azt gondolom, leglehetőbb módja lenne ezen (egyszer és soha többet)
előadásnak, ha az ujságírók klubja engedné át e czélra a helyiségét,
meghivott társasággal, melyet írók és művészek, zenészek, énekesek és
egyéb szakértők képeznének.
Így lenne belőlem népdalénekes.