(1896.)
Nem kell rajta szörnyűködni.
Még nincs meg, de meglesz. Már készül.
Mindenből kikoptam már. Ha a színpadra lépek, a darabom megbukik; ha a
választási tribünre lépek, magam bukom; a legújabb regényemre a kritika
annyit mondott, hogy a czímét ismételte: «De kár megvénülni!» t. i. nem
a regény hősének, hanem a regényírónak volt kár «szép asszonynak, jónak,
a jól járó lónak» sorsára kerülni. Van még egy dugaszban tartott
regényem, a melynek a kinyomatására nem bírom a kiadómat rábeszélni egy
év óta. Pipára gyujtanék vele, ha pipálni tudnék.
Még a millennáris kiállításon is elvesztem szem elől. Azt sem mondták a
termékeimre, hogy «fuit». No, nem azt a száz kötet munkámat értem, nem
vagyok olyan követelő; azokkal megkapta az elismerést Gottermayer – a
bekötésért; hanem a kiállított gyümölcseimért. A korábbi kiállításon
legalább kaptam egy bronzmedáliát. Mint kertész is megbuktam.
Pedig valamihez hát csak kell kezdeni. Még «trottlinak» csak nem hagyom
magam neveztetni?
Mim maradt még? A szép énekhangom. Aztán meg a régi nótáim, a melyeket
mint diák szedtem a begyembe.
Énekelni fogok.
*
Hanem már most félre a tréfával.
Én egy nagyobb értekezésen dolgozom már régóta, a melynek tárgya: az
idegen dallamok behatolása a magyar népdalokba.
A míg Káldy barátom nagy szakértelemmel s dicséretre méltó buzgalommal
gyűjti a kurucz nótákat, a szabadságdalokat, nemzeti indulókat, az igazi
magyar rithmust, én addig azokat gyűjtöttem össze, a miket soha sem fog
senki kiadni, a mikre nem is fog már, nem is akar már senki
visszaemlékezni. S ennek az én gyűjtésemnek az a komoly czélja, hogy egy
kiegészítő vonást illeszszen azon kornak a rajzába, mely e század tizes
éveitől a negyvenesig tartott, s a melyet az elnemzetietlenedés korának
lehet – nem _bátran_, de félve – nevezni. (Ugy-e gyermekeim, nem féltek
a kisértetektől?)
Legelőször is a mi legelterjedtebb hatású, a kálvinista zsoltárok
melódiáinak franczia és zsidó jellege. S ezek a melódiák fölségesek,
néhol titokzatosan mélabúsak, máskor égre és szívre hivatkozók, majd az
öröm túlcsapongásaival kérkedők, a Sion hegyére, a babyloni fogságra, az
amalekiták harczaira emlékeztetők.
«A Sionnak hegyén, Uristen,
Tiéd a dicséret.»
Meg:
«A babyloni vizeknél ültünk,
Ott mély nagy siralomban kesergettünk.»
Hajdanában (tán még most is) ezek a zsoltárok képezték a kálvinista
magyar kézműves munkaközbeni éneklését:
«Uram, én velem azt cselekedjed!»
s a közben csattogott a nehéz messzing-musta a fejelésen.
A kurucz dalok elhangzása után még egy ideig érvényesítette magát az
eredeti magyar dallam a verbungos nótákban.
«Piros bársony süvegem,
Most élem víg életem!»
Azután:
«Azt mondják, hogy nem illik
A táncz a magyarnak.»
s a század elején kelt toborzó:
«Sárga csizmás Miska sárban jár»,
mely az 1809-iki inzurgensek indulója is volt, eléggé ismerősek a magyar
közönség előtt.
De ugyanaz időben kezdődött az olasz melódiák behatolása a magyar
népzenébe, melyek nemsokára édes, lágy, szerelemvalló dallamaikkal úgy
bevették magukat a közszeretetbe, hogy egészen honossá váltak.