(1897.)
Munkácsy Mihály baráti jóindulata folytán a művészi ecsetje által
megörökítve régóta szerencsés vagyok, magas paripán ülve, jelen lehetni
a méltsás főrendek üléstermében (mely minden egyébre volt rendeltetve,
mint ülésterem helyettesítésre), de úgy gyalogosan csak e napokban
voltam hivatott e magas gyülekezetben megjelenésre.
Éppen két nappal a budget-tárgyaló ülés előtt kaptam meg felséges
urunknak hozzám intézett kegyes okiratát, melyet érdekesnek tartok szó
szerint közölni. Az okirat diploma-alakban van megszerkesztve,
Magyarország nagy czímerével ellátva, a következő szöveggel:
Mi, I. Ferencz József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország
királya, stb. és Magyarország apostoli királya. Nemes és vitézlő kedvelt
hívünk! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország törvényeinek hű és
pontos végrehajtása fölött őrködni: miután az 1848. évi IV. t.-cz. 1-ső
§-a az országgyűlést évenkint a fővárosba egybehívatni rendelte s miután
az országgyűlés minisztertanácsunk előterjesztése folytán Budapest
fővárosába összehíva van, ezt ezennel a végből tudatjuk veled, hogy mint
a főrendiháznak az 1885. évi VII. t.-cz. értelmében tagja, úgy ezen,
valamint a törvények értelmében jövőben összehívandó országgyűléseken a
most idézett törvény rendelkezéseinek megfelelőleg megjelenni tartozzál.
Hozzád egyébiránt császári és királyi kegyelmünkkel kegyesen hajlandók
maradunk. Aláírva (szép férfias vonásokkal) _Ferencz József. B. Bánffy._
Ez a királyi meghívó nyitá meg előttem a törvényhozás felsőházának
termét. Hajh, emlékezetes nekem ez a terem, még azon időkből, a mikor a
népakarat küldött oda. S még nem volt az ország fővárosának más terme
országos tanácskozásra, mint a nemzeti muzeum csarnoka.
Megint a régi ismerősökkel találkozom össze.
– Talán rám sem ismersz?
– Bizony nem!
– Hisz melletted ültem! Tudod, 1861-ben, mikor Deák Ferencz felirati
javaslatát egyhangúlag elfogadtuk.
– Tudom már. De hisz akkor neked fekete hajad volt és semmi szakállad,
most pedig semmi hajad és fehér szakállad.
S ez így megy változatokban.
Negyven, ötven, hatvan régi jó pajtás anno kurucz világból; most már
velem együtt megkopaszodva, megránczosodva, némelyik saját tengelye
körül megfordulva; az előcsarnokban, az elnöki szobában még jó pajtás,
benn a teremben már ellenség; rám ismer, üdvözöl; némelyik kárörömmel
(«Te is itt vagy?!»). Az egykorúak (nem a születés, hanem a kimúlás
évétől számítva) némi kölcsönbe eső részvét savanyú mosolyával néznek
reám; köztük van egy jó barátom, a ki 1861-től mostanig semmit sem
változott, hajzata most is oly sűrű, gesztenyeszínű (festetlen!), arcza
oly piros és kedvre derült, termete oly ruganyos, mintha az 1861-iki
felirathatározat feletti kritikus szavazás óta mai napig semmi sem
történt volna, mintha a miniszteri nyergek s azok között az elnök a nagy
steeplechaseben meg nem rázták volna. Az utána következett
miniszterelnököt már bizony kezdi verdesni a dér; az is «nostras» már!
A teremben a purgatoriumhoz illő hőmérsék van. Ventilláczió lehetetlen.
Több a hívott és a jogosított, mint a hány hely van a padokban. S ma
nagy gyűlés lesz! A padok mind tömve.
Nekem Gyulai Pál barátom szívességéből jutott hely. Ő sajátított ki a
számomra egy ülést a leghátulsó padban (a honnan könnyű a melléklépcsőn
elosonni), saját tőszomszédságában. Itt azután egészen keze ügyébe esem,
oktat regulára, illemre, jó magaviseletre, a mik én nálam mind nagyon
elkelnek. Különösen óvja az erkölcseimet. Elszavalja előttem, hogy «rút
a vén szerelmes!» – ismételten. (Csak megtudhatnám, hogy ki az a hölgy,
a ki miatt féltékeny rám?) Valamint én is informáltatom vele magamat:
kicsoda ez, kicsoda amaz a tisztelt kollégánk? De ha a terem túlsó végén
levők iránt kérdezősködöm, azt mondja: «Odáig én nem látok!» Aztán a
harmadik szomszédomat: az sem lát odáig; az egész padban senki sem lát a
terem túlsó végéig. No de hiszen ismerek a jelenlevők közül is eleget.
Ott ül a jegyzői karban egy jó pajtásom, a ki 1848-ban a «forradalmi
bizottság» jegyzője volt; a baloldali első szakaszban csupa érsekek,
püspökök, főapátok, a kik közül hattal-héttel _per tu_ vagyunk (még
abból az időből, a mikor szegény legények voltunk), átellenben a
kálvinista és luteránus püspökök, felváltva főkurátorokkal, liberális
mágnásokkal és olyan konzervativ főurakkal, a kik a kormány ellen nem
szavaznak. A többinek csak a feje hátulját látom, de erről is ráismerek.
Az én körülöttem levő regióban csupa tudósok és emeritált kuriai birák
laknak. A túlsó pásztásban tömörül a hitbuzgó ellenzék erős kápláralja.
Azokat mind ismerem. Igen derék jó emberek. Közbe-közbe esik egy-egy
fekete hajú fej. Fiatal, nagybirtokú mágnás-család ivadéka, a kit a
cynosura szerinti egyenes állami adó képesít a magasabb törvényhozásra.
Végre megkezdődik a nagyszabású vita. Felállnak egymásután érsekek,
kegyelmes urak, aranygyapjas rend lovagjai s előadják nagy gonddal
készített szónoklataikat.
Hát hiszen ilyen hatalmas beszédeket hallottam én már eleget a
képviselőházban; eléggé megszokhattam. De az mégis egészen más, ha
ugyanazokat az invektivákat a Sándor-utczai palotában fiskálisok,
plébánusok és más egyéb fenecsőszök és kan-barátok verik az embernek a
fejéhez, mintha ugyanazokat érsekek és grófok, bárók forralják
torkunkra.
Megdobban a szívem, mikor Samassa érsek vádol Isten és ember előtt, hogy
én és a pártom soha semmit nem tettünk a nép felszabadítására, a
szolgaság jármának könnyítésére, hogy elnyomjuk a munkásosztályt s
kiszívjuk a nép zsírját. Mikor pedig éppen arról beszél, hogy a
szavazati jogot ki kell terjeszteni minden húsz éves férfira s azt
látom, hogy háta mögött ülő érsek-társa (a balázsfalvi) hogy szívja a
keblébe e gyöngyszavakat, még a tenyerét is füle elé tartja, hogy jobban
hallhassa: a lelkiismeretem bánt, hogy magyarnak születtem.
Aztán mikor feláll az a derék, kedves modorú, tiszta hazafias jellemű
Dessewffy Aurél, a ki a legrokonszenvesebb főúri alakok közé tartozik s
szememre hányja, hogy én nem részesítem a földemet művelő munkásosztályt
dús jövedelmemben: majd a podium alá sűlyedek szégyenletemben. Mennyivel
magasabb eszmejárása van egy alföldi nagybirtokosnak a nép jóléte
emelésének tekintetében.
De az meg aztán éppen a földig sújt, a mikor az én hajdani kedves
barátom és írótársam, gróf Zichy Nándor azért fedd meg, hogy nincs
bennem elég _vallás-erkölcs_. Ezt legalább nem hányták a szememre a
Sándor-utczai palotában.
Megfelel neki a miniszter. A minek azonban nincs egyéb haszna, mint hogy
a buzgó Abraham a Santa Clara még egyszer elmondja az előbb
elmondottakat, úgy, hogy nekem önkénytelenül eszembe jutott Domahidy
Pistának az adomája, a ki fiatal szolgabiró korában a nagyanyját vitte
négylovas hintóján Szatmárra; maga hajtotta a lovakat s mint afféle úri
kocsis, nem igen válogatta az útat, hanem «a hol fényes, ott egyenes» s
belezökkentette aztán a hintót egy nagy kátyúba, hogy a derék matrona
majd kirepült belőle.
– Ugyan, édes fiam, – mondá neki, – nem tudnál még egyszer belehajtani
abba a kátyúba?
– Dehogy nem, mamuskám, ha kívánod!
S ezzel megfordította a lovakat s még egyszer behajtott a mély
zökkentőbe.