(1894.)
Az utóbbi napokban én is azt tartottam, hogy «Begyűröm a süvegem
tetejit, Csak úgy nézem az időt alóla, Még a jég is visszapattan róla».
Azután meg olyan íráscsömör állt a hátamba, hogy a Dárius kincse se birt
volna rá, hogy egy sort leírjak. Nem találtam a szavakat; úgy voltam a
nyelvbőségemmel, mint az a falusi kisasszony, a ki azt kérdezte a
látogatójától: «Látta-e azt az izét ott az izé mellett? Azt én izéltem.»
Értve a thea-rózsát a veranda mellett, a mit ő ojtott. Még most is olyan
buta vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy valaha ki találok gyógyulni
belőle.
De most mégis egy akkora jégdarab koppant a fejemre, hogy ki kell
szállnom a butaismus nirvánájából (de förtelmes rossz élcz!) s egy órára
kibékülési kisérletet kell tennem a kalamárissal. Mert a mi sok, az már
sok!
Egy külföldi hirlap (Kölnische Volkszeitung) előkelő helyen egy
terjedelmes czikket szentel az én 50 éves írói munkásságomnak, melynek
folytán, el kell ismernem, hogy sok dicsérettel halmoztatom el, de azok
között vannak olyanok, melyeket mint meg nem érdemelteket csupán a
históriai igazság kedveért mulhatatlanul el kell hárítanom.
Például ezt a passzust:
«_Magyarországon, a hol őt (Jókait) mint specificus magyar költőt és
írót ismerik, meg kell engedniök, hogy rámutassunk a legelső munkáira,
melyek német nyelven irattak. Ő valósággal azon «tősgyökeres magyarok»
közé tartozik, a kik a németségből a magyarságba átváltozást szép
sikerrel vitték keresztül. Ifjúkorában úgy hítták, hogy Jockl Móricz, s
egy német Beamternek volt a fia. 17 éves korában német novellákat írt, s
azokat különböző bécsi lapoknak küldözte be, s csak későbbi időkben
fordította le azokat magyarra. – Félszázad előtt még nem volt magyar
irodalom, még kevésbbé magyar hírlapok._»
Hát hiszen én nagyrabecsülöm a becsületes polgári Jockl családot, s ha
abból származtam volna, nem tagadnám meg az eredetemet; azonban
kénytelen vagyok ahhoz a tényálláshoz ragaszkodni, a mi ősapámnak
1610-ben nyert nemesi oklevelében királyi pecsét alatt van megörökítve,
hogy családom a «Jókay de Ásva» nemzetséghez tartozott, s magam is, a
keresztlevelem tanúsága szerint, Ásvai Jókay Móricznak vagyok
bematrikulálva. Családi czímerünket valamennyi illusztrált hazai lap
közölte, s nyilván látható, hogy annak a közepén álló dédüköm sarkantyús
csizmát hord és nem kalucsnit; a mit a jobb kezében tart, az nem olló,
hanem szablya; a mit pedig a baljában emel, az nem paraplé, hanem
zászló, és a mi előtte áll, az a kerekes izé, az nem köszörűs talyiga,
hanem ágyú; a mik pedig a lába alatt vannak, azok nem hivatalos akták,
hanem török sátorok. – Mindezeket pedig nem mókázásból mondom; mert én
nagyon tisztelem a paraplét is, a köszörűt is, az aktákat is, de
különösen az ollót; – hanem csak a heraldikai igazság kiderítése
czéljából.
És így azt is rektifikálnom kell, hogy én bizony tíz éves koromig nem
tudtam többet németül, mint azt, a mit minden iskolába járó szittyának
muszáj tudni, hogy t. i. «die Feder der Vögel sind manchmal weisz,
manchmal schwarz, manchmal gelb, manchmal grün, manchmal roth». – Csak
pozsonyi diák-koromban sajátítottam azt el tökéletesen.
És így, daczára annak, hogy senki nálamnál őszintébb tisztelettel nem
viseltetik a német nemzet, irodalom és kultura iránt, mégis el kell
magamról hárítanom azt a magasztalást, mintha valamikor, mint ifjú,
német nyelven irott zsengékkel vezettem volna be magamat az irodalmi
pályába. Inkább vénségemre történt meg az rajtam, hogy németül irtam
valamit és német szónoklatokat tartottam, a miért ki is kaptam az
itthoni Heiszspornoktul, a mi engem nem zavart meg; mert én nekem a
német írók között sok jó barátom van, a német irodalomnak sok tanulmányt
köszönhetek, a német kiadóknak sok elismeréssel tartozom és mint
politikus a Németországgal való szoros szövetség híve vagyok, de a
mellett tiszta piros vérű magyar voltam s munkáim szelleme semmi más,
mint magyar, ellentétben azzal az állításával az érdemes czikkírónak,
hogy azok _a német humor stemplijét viselik magukon_.
Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem én voltam _az első hirlap kiadója
Magyarországon_, a hogy a K. Volkszt. állítja; s jelenleg nem vagyok az
_összes magyar hírlapok vezetője_, a ki iránt – ezen minőségem miatt – a
magyar kormány nagy respektussal viseltetik; _mert ha azt nem tenné, én
az összes hírlapirodalmammal rögtön a nyakára rohannék_. Nem! E felől
legyen a magyar kormány nyugodt.
Azt a rangot sem bitorolhatom, a mit a K. V. nekem szán, hogy a
_főrendiház tagja_ volnék. Én még mindig a «nagyságos parasztok» közé
számíttatom.
Némi kétségem van azon állítása felől is az idézett lapnak, miszerint
_Magyarországon nem is létezett irodalmi nyelv addig, a míg a hesszeni
német tudós, Budenz ide nem jött s a finn-ugor nyelvből a most
használatban levőt kifaragta._ Ez túlhaladja az én tudományosságom
sphæráját; ennek megczáfolását kisértsék meg a szaktudós philologusok.
Végül a legnagyobb háládatlanság vádját vonnám magamra, ha határozottan
meg nem czáfolnám a czikkírónak azt az állítását, hogy Magyarországon
nincsenek könyvkiadók és nincsenek olvasók s annálfogva én, nagy
munkásságom mellett is inséges állapotban vagyok. Igenis van nagy és
buzgó magyar olvasó közönség, mely a nagy nemzetek közönségével egy
színvonalra állítható és vannak magyar kiadók, a kik a külföld kiadóival
versenyeznek. A magyar írók egész phalanxot képeznek s munkáik illendően
jutalmaztatnak; én pedig mindenkor (az első munkám megjelenésétől
kezdve) teljes megelégedésemre voltam díjazva a magyar közönség és a
magyar kiadók által, s azt az anyagi eredményt, a mit munkáim jubiláris
kiadása alkalmával a magyar közönség és kiadók elértek, csak a
legnagyobb világnemzetek írói érték el – holtuk után.
A mit azonban Petőfiről ír a K. V. tudós férfia, hogy az is német
nyelven írta az első versét és költeményeit, ennek folyományául
rekommendálom a tisztelt tudósnak, hogy ha Budapestre jön, el ne
találjon vetődni a Petőfi-térre, mert ha az a réz-szobor meglátja,
bizony leszáll a talapzatáról és a saját rézöklével fogja megadni a
czáfolatot.
Egyébiránt «_nichts für ungut_».