(1882.)
Szeretett barátim ott a klubban!
Nagy rémületemre olvasom a lapban, hogy az írók és művészek társasága
1884-ben az én ötven esztendős jubileumomat szándékozik megülni: azon
alkalomból, hogy 1834-ben egy vers meg egy charada jelent meg tőlem
nyomtatásban és így ez az év vehető fel az én írói pályafutásom
kezdetének. – Kérlek szépen benneteket, ne vénítsetek agyon! Így is elég
öreg legény vagyok: negyvenet bevallok, de az ötven ellen kifogást
teszek. A mi egy kilencz esztendős gyerektől nyomtatásban megjelent, az
még nem az ő bűne, hanem azé, a ki kiadta. A gyerekkori verset éppen úgy
nem lehet beszámítani valakinek, mint a hogy nem lehet a katonának attól
számítani a pályafutását, a mikor fakarddal, papiros csákóval
kommandérozta a gyerekármádiát. – Hiszen hol van az a gyerek, a ki
verset nem ír. A kis keresztfiam, Hegedüs Loránd, már nyolcz esztendős
korában élczlapot szerkesztett s igazán mondom, talpraesettebb ötletek
és jobb rímek voltak benne, mint – majd megmondtam, hol. Azért még sem
lesz belőle poéta, mint a keresztapja, hanem lesz belőle, Isten
segítségével, derék, okos ember, mint az apja. Én sem jártam többet, a
koraszülött poémák megjelenése után a muzsák ablaka alá, hanem készültem
valami nyolcz esztendeig festőnek vagy építésznek (ma is megvan még egy
egész göngyöleg architectonikai rajzom a padláson) és mindenesetre
készültem fiskálisnak. Ezek az évek tehát az irodalmi pályán nem
számítanak semmit. Megmondom én őszintén, hogy hol kezdődik az irodalmi
pálya egész komoly értelemben. Ott, a hol egy írónak valami alkotása egy
komoly kritika által figyelemreméltónak itéltetett, a kiskorúság enyhítő
körülményének tekintetbevétele nélkül. Azért még azt a művemet sem
tartom irodalmi ültetvényeim első dugványának, a mi a «Tavasz»
almanachban megjelent s egy arany pályadíjat nyert; mert arról is
tudhatták a pályabirák, hogy diákgyerek írta s hasonlók között
versenyzett; hanem tartom a legelső komoly irodalmi művemnek a «Zsidó
fiú» czímű versekben írott drámámat, mely a magyar tudós társaság által
mint pályamű, dicsérettel a második helyen említtetett, sőt Bajza és
Vörösmarty által első helyre ajánltatott. Akkor voltam tizenhét éves,
kecskeméti diák: a drámámat Petőfi másolta le s ő is hozta fel Pestre –
gyalog. Ettől fogva aztán minden esztendőben írtam egy nagyobb munkát:
drámát, vígjátékot mindig. Némelyiknek a nevére sem emlékezem már.
Valamennyi mind ott van az akadémia lomtárában valahol. Rosszak
lehetnek, de van bennük nagyratörekvés. Az egyikben tudom, hogy az
akkori pánszláv agitátorok vannak kifigurázva, egy másikban a vidéki
műkedvelők. Ugyanakkor kezdtem el Kecskeméten az első regényemet írni: a
«Hétköznapok»-at, a mire már kiadó is akadt s a mi legkomolyabb dolog:
jó honorarium.
És ettől az évtől kezdve már tudtam, hogy nem lesz énbelőlem se festő,
se építész, se fiskális, hanem ott ragadok írónak. – Ez az idő volt
1842. Ennek tehát negyven esztendeje. Az is szép idő, egyhuzamban,
felváltás nélkül. – Ugyan szepegtem ebben az esztendőben, hogy valaki rá
talál jönni a _titkomra_ s megnegyvenévesjubileumoz, mert a mennyire jól
esik azt tudnom, hogy barátaim, pályatársaim szeretnek, érdemeimen túl,
annyira nem tudok hozzászokni az orczapiruláshoz, mikor ezt nagy
közönség előtt fenhangon mondják. Azért csendes megelégedéssel
konstatálom, hogy a negyvenévest már _elugrottuk_. Már most kérlek
benneteket, hogy várjatok tíz évig. Akkor aztán majd nagyot ünnepeljünk!
(Én is azt gondolom, a mit a szultán halálra itélt nagyvezére, a ki tíz
évi haladékot kért, fogadva, hogy azalatt megtanítja a szultán kedvencz
elefántját beszélni: «azalatt vagy én halok meg, vagy a szultán, vagy az
elefánt.»)