(1879.)
A lapokból olvasom, hogy énnekem macskazenét akarnak adni.
Ugyan miért?
Azért, mert egy toasztban azt mondtam, hogy az osztrák és magyar
monarchia népeinek azt a két országot, a melyeket fegyverrel védelmezni
kötelességük, egymás iránti kölcsönös szeretetükkel fenntartani is
kötelességük?
Ennél egyebet szavaimból csak a rosszakarat és kollegiális torzsalkodás
csavarhat ki. _Összmonarchiáról nem beszéltem._ Magyar hazám iránti
szeretetemből egy hajszálnyit le nem alkudtam.
Ez ellen lehet kifogása mind annak, a ki Magyarországot Ausztriától
különválva akarja látni, azt kinyilatkoztathatja a legerősebb hangon
sajtóban, országgyűlésen fényes nappal. Hisz két nagy párt van, a mely
erről folyvást szemtől-szembe okokkal és érzelmekkel vitázik.
Mit keresnek hát itt az «állati hangok?» Kutya-, macska-, békahang az
argumentumok helyében?
És éppen én ellenemben, a ki nem vagyok se fellegvárakban lakó
generális, se hozzájárulhatlan kormányzó, se sérthetetlen főpap, a kiket
nem lehet más úton elérni; hanem vagyok jámbor ujságíró, polgár, a kit,
ha tetszik valakinek, a sajtó útján megtámadhat; ha személyesen akarja
velem tudatni a véleményét, rám találhat; egész délután s reggel tíz
óráig itthon vagyok bogárhátú kis házamban, kinn a város végén, nem
strázsál senki, még csak egy férficselédem sincsen; egy ollónál egyéb
fegyver nincs az asztalomon, jöhet bátran, akár egyedül, akár
huszadmagával, megmondhatja a véleményét őszintén, világosan; s ha
tisztességesen beszél, leültetem, meghallgatom, ha gorombáskodni akar,
elkérem a névjegyét s végzünk egymással becsületes, lovagias módon.
De hát kik azok, a kikről azt írják a lapok, hogy már tíz nap óta (!)
éjről-éjre mindig macskazenét akarnak nekem adni s ebben a rendőrség
által mindig megakadályoztatnak? Azt írják, hogy az egyetemi tanuló
fiatalság tagjai? Én ezt tagadom. Én a magyar egyetemi fiatalság tagjait
bátor, nyilt arczú férfiaknak ismerem, a kik, ha a meggyőződésüket meg
akarják mondani, teszik azt fényes nappal, szemtől-szembe, ha kell, a
szuronyerdővel is szembe: a kik nem keresik a sötétség óráit s a futásra
alkalmas tért, még akkor sem, ha a hazának egy esküdt ellenségét kell
megtámadni, nemhogy engem, a kit nem bánthatnak meg a nélkül, hogy saját
nemzetüket meg ne bántsák. Én a magyar ifjúságot inkább olyannak akarom
ismerni, hogy még akkor is büszke legyek rá, a mikor engem bánt és nem
olyannak, hogy ő maga is szégyenlje magát, a mikor azt tette.
Különben az egész utczai lármával nem törődöm. Hozzászoktam én már
ahhoz. A legközelebbi választási mozgalmak alatt a tisztelt ellenpárt
túlbuzgó tagjai három éjjel egymásután a városnegyed legaljasabb
qualitású osztályát odacsődítve ablakom alá, ébresztettek fel álmomból
macskazenével. Tovább aludtam csendesen. – Ezt odasorozom _negyediknek_,
ha meglesz. – S maradok, a ki voltam.