(1886.)
A napokban olvastam nagy hazánkfiának egy vezérczikkében ezt a szót: «_a
Jókai tágabb hazája._» – Szeget ütött a fejembe! – Vajjon mi lehetett
ez? – Csak nem az «_összbirodalmat_» értette alatta? Mert hogy abba bele
«ne» menjünk, azért én _annak idejében a legszűkebb hazámba_ is
bejutottam, a minek becsületes neve «tömlöcz». E korszak neve
«Schmerling».
Harmincz év alatti fiataloktól nem lehet azt követelni, hogy huszonkét
év előtti állapotokról világos emlékezettel birjanak; azért nem
csodálom, ha gyakran megujuló hangokat hallok a fiatal növésű erdőből:
«bár csak visszatérnének azok az idők, a mostani, minden szabadságot
megsemmisítő korszak helyébe!» – Az igaz, hogy akkor nagy volt a
szabadság: a többség nem szavazta le a kisebbséget, – az elnök nem vonta
meg senkitől a szót; – a virilisségét nem vesztette el senki; – a
sajtótörvény pedig épen nem volt: minden ujságíró azt írhatta, s azt
nyomathatta ki lapjába, a mi neki tetszett; – csakhogy aztán, mikor fel
akarta adni a lapot a postára, akkor megfogta a gallérját – nem ám a
censor, mert olyan nem volt, hanem a rendőrbiztos, s azt mondta: «lassan
a szellemmel!» Azzal a lapot, nyomdát lepecsételték: az ujságírót vitték
a legalkotmányosabban kormányzó rendőrmandarinhoz. A rendőrmandarin úr
tökéletes ellentéte volt a mostani keményszívű, haragos tekintetű,
kegyetlen belügyminiszternek; végtelenül nyájas, mosolygó, alacsony öreg
uracska, a ki mindig olyan vékony, siránkozó hangon beszélt, mintha
emlékbeszédet olvasna fel megholt tudós felett: «Aber mein lieber Jókai!
Mit cselekedett ön?» Asztalán volt kiterítve az ujságom. Azt persze ő
excellentiája nem tudta, hogy mit cselekedtem; mert magyarul egy szót
sem értett: csak azt látta, hogy a lapomban columnaszámra vannak
aláhúzva sorok majd veres, majd kék plajbászszal, némelyik duplán. A
veres a lázítás, a kék a felségárulás. El volt érzékenyülve; ő maga
szívesen megbocsátana, s megengedné, hogy a rettenetes czikket kivegyem
a lapból; de már ő excellentiájának, a főmandarinnak ott fenn Budán
tudomása van a dologról s az kegyetlen uraság: azért bármilyen nagyon
sajnál is, kénytelen átadni a törvény szigorának; azzal megölelt,
megrázta a kezemet, megtörülte a szemüvegeit s küldött a
Károly-kaszárnyába magamat jelenteni.
Holmi sajtóbiróság, esküdtszék s más efféle mai korbeli zsarnoki
tribunál akkor nem létezett; hanem azok helyett dívott az igazi
demokrata intézmény: a katonai biróság. A hosszú asztalnál ült egy
ezredes, egy őrnagy, egy kapitány, egy hadnagy, egy őrmester, egy
káplár, meg egy közkatona, a három utóbbi nem értett más nyelven, csak
_polyákul_. És ezek előtt kellett nekem elmondanom nagyszerű
védbeszédemet s bebizonyítanom, hogy Erdély jog szerint Magyarországhoz
tartozik, s hogy Magyarországnak külön felelős miniszteriummal kell
birni. Háromnegyed óráig tartott a védbeszédem: természetesen németül.
Senki sem replikázott a beszédemre semmit.
Kiküldtek a törvényteremből s öt percz mulva visszahívtak.
Az auditor major fölolvasta az ítéletet, hogy mind a szerkesztő, mind a
czikk írója, a magyar főúri családok egyik legfényesebb nevű, tehetségű
és vagyoni állású tagja, elitéltettünk a _megkrétázott czikkért_ három
hónapra, ellenben a _védelemért_ kilenczre, összesen egy egész
esztendőre – nehéz vasban – no meg a nemesség, grófság elvesztésére.
Azonfelül egy kurta ezer forint pénzbirságra. – De nem ám holmi
_sajtóvétség_ miatt; oh nem, a sajtó szabad! hanem
_közcsend-háborításért_. És így az, a ki Magyarhon és Erdély uniójáról,
meg a magyar alkotmány helyreállításáról czikket írt és nyomtatott, az
_közcsendet háborított_, mintha ablakokat vert volna be s éjjel
kurjongatott volna utczahosszant, s _ezért_ lett a legszűkebb hazába, a
börtönbe bedugva.
Hanem hát nem kell ám ezt a börtönt olyan tragice venni. Csupa mulatság
volt az. A katonák iparkodtak a legkellemesebbé tenni Buda várában
mulatásunkat: a nehéz vasat meg sem mutatták, soha én egész életemben
annyi látogatást nem kaptam, mint az alatt az egy hónap alatt, a mit ott
töltöttem (a többit elengedte a legmagasabb kegyelem) s utoljára annyira
vittem a kedélyes impertinentiát, hogy egy délután elszöktettem velünk
együtt a porkolábot ki a Svábhegyre: ott a feleségem jó vacsorát főzött,
volt jó borom hozzá, elmulatgattunk, anekdotáztunk, késő éjjel kerültünk
haza Budára, a tömlöczbe, alig akartak bennünket beereszteni.
Szerencsénk, hogy velünk volt a porkoláb, különben künn rekedtünk volna
az utczán.
S a katonák igazságos emberek voltak, azt meg kell nekik adni, nemcsak
minket dugtak a hűvösre, a kik Magyarország állami önállóságát vitattuk,
hanem azt is, a ki a mi czikkünk megczáfolására vállalkozott, magát az
_officiozus lap szerkesztőjét_ is. Hiába allegált, hogy hisz ő a magas
_kormányt védelmezi!_ «nutzt nix!» az _is közcsend-háborítás!_ Én
kijöttem a börtönből, ő beült, egymásnak adtuk a kilincset.
Hát bizonyosan ezt a mulatságos életet irigyeltétek meg ti kedves ifjú
barátim, hogy nagyon kivánkoztok bele vissza.
Eszembe jut az az adoma, mikor a szegény favágó meg a felesége együtt
ültek este a sovány vacsoránál – egy tál vereshagyma volt az egész.
«Hej, csak az Úr Isten megadná azt, a mit én kivánok.» Erre a szóra
nyilt egyszerre mind a kettőnek az ajka. S a mit két ember egyszerre
mond ki, az az óhajtás teljesülni szokott. «No hát legyen meg!» hangzott
egy szó a magasból, «három kivánságtok teljesüljön be legottan!» – «De
jó volna most izibe egy szál fokhagymás kolbász» – mondá legelőbb a
favágó. «Sutty!» egyszerre alákarikázott a kürtőből a kivánt csemege a
tálba. De felfortyant ezen a feleség: «Hogy tudta már kend a drága
kivánságot ilyen potom valamire vesztegetni? Oh, bár ragadna kendnek az
orrához ez a kolbász!» – «Zsupsz!» – ott volt a második beteljesült
kivánság, a férj orrához hozzánőtt a kolbász, hosszú ormánynyá
kiegyenesülve. Akkor aztán egyesült erővel arra fordították a harmadik
kivánságot, hogy vajha tünnék el az a kolbász megint a merről jött! S
akkor aztán ott ültek, a beteljesült három kivánság után, megint a tál
vereshagyma előtt. – Mi is úgy járhatunk. – «Bárcsak visszatérne az a
másik jobb idő!» – mondjátok ti. – Egyszer csak ott terem a
tányérotokon. – «Bárcsak az orrotokhoz ragadna!» – mondom én akkor. –
Végre aztán egyesült erővel látunk hozzá, hogy eltünjék onnan ismét.
No de hát arra ne gondoljon senki, az a «tágasabb haza», a mit
«összbirodalomnak» neveznek, nem kerül a tányérunkra soha, _s hogy én
azt valaha, valahol, akár józan fővel, akár mámorosan ajánlottam, vagy
dicsértem, vagy emlegettem volna, azt határozottan tagadom;_ annak
idején meg is czáfoltam. Ilyen «tágabb hazájára Jókainak» tehát nagy
hazánkfia nem példálózhatott, mert ilyen sem a valóságban, sem az én
fantáziámban nincs és nem is lesz.
Tehát minden valószínűség szerint azt az osztrák-magyar monarkhiát
érthette alatta, a mit írásban és képben együtt szerkesztünk az
osztrákokkal. Ezt pedig, minden belőle levonható következményekkel
együtt, elfogadom.
Az eszme a trónörökösé volt: ő nála fogamzott a gondolat, megismerni és
megismertetni egymással és a világgal az osztrák-magyar monarkhiát (vagy
egészen magyarul mondva: Osztrák- és Magyarországot) írásban és képben.
E tervet jóváhagyta az uralkodó, s akkor a trónörökös maga köré gyüjté a
monarkhia mindkét részének szakavatott tudósait, hogy azoknak
közreműködésével alkossa meg e művet.
Ez eszme megvalósulásánál első sorban érdeklő körülmény az, hogy a
monarkhia egykor leendő uralkodója minden népeit megismerni kivánja,
történetükben, jellemükben, szokásaikban, úgy a hogy azokat saját
keblükből támadt írók ecsetelni fogják, s a míg e mű elkészül, tehát
évek hosszú során át, oly férfiakkal veszi körül magát, kik minden
tekintetben függetlenek, kik a hatalomtól, a kormánytól semmit sem
várnak, kik nem szolgálnak mást, mint a tudományt, s kik a szellemi
munka világában olyan nevet vívtak ki egyenkint maguknak, a mit semmi
titulus nem tesz fényesebbé. Mert meg kell állapítanom azt, hogy az
osztrák felügyelő bizottságok épen olyan, udvaronczi zamattól ment,
szabadelvű tudós férfiakból vannak összeállítva, a kik saját tudományos
állásuk tekintélyére büszkébbek, mint a rendjeleikre, – miként nálunk a
magyar rész felügyelő bizottságai.
De különösen maga az én tisztelt kollegám, az osztrák rész szerkesztője,
Weilen azon alak, a kit közelebbről kell az én ifjú barátaimmal
megismertetnem. Fiatal korában ő is fegyvert viselt a szabadságért s a
miért küzdött akkor karddal, azért küzd ma is a szellemmel, a szabadelvű
eszmékért; osztozott egykor a szenvedéseinkben, katona volt, közvitézből
emelkedett tiszti tanárrá; bátor szivének, kiváló eszének köszönheti az
állást, a hova felküzdte magát; most polgári állásában az Olympra törő
ifjúság vezetője, az irodalomban rajongó képviselője az eszményiségnek;
minden téren hozzászokva ahhoz a munkához, mely a becsülettel együtt
szerzi meg a kenyeret: magánéletben tiszta puritán jellem; a mellett
széles ismeretű tudós és közszeretetben álló elnöke az osztrák szellemi
phalanxnak, az írók seregének, kik őt mint apjukat szeretik, s a mit
legutoljára, de leghangosabban kell kimondanom, nekünk magyaroknak a
legőszintébb és legigazságosabb barátunk. Üdv és áldás arra az országra,
hol ilyen férfiak a trón örökösének mindennapi társalkodói.
És másod sorban az a nagy nyereség, hogy ez a két tábor, a szellem
harczosai, innen is, túl is közelből megismerik egymást.
Megvallom őszintén, hogy mikor a legelső ülésben összekerültünk (az
előtt soha sem láttuk egymást), a legnagyobb gyanakodással tekintettünk
egymásra. Én attól tartottam, hogy az osztrák tudósok darabokra akarják
szedni Magyarországot (írásban és képben) s trikolor zászlónkból
föderalisztikus rongyokat akarnak tépni; ők meg azt hitték felőlem, hogy
én itt a magyar tribunus plebis szerepét akarom játszani, a ki a
szenátus küszöbéről hajigálja be a vetóját a laticlavisok közé.
Előitéletet is hoztunk magunkkal, ők azt hitték rólunk, magyarokról,
hogy csupa poézissal, fikcióval, soviniszta dicsekedéssel és szenzácziós
adomákkal akarjuk megtölteni a trónörökös munkáját, mink meg arról
voltunk meggyőződve, hogy ők csupa pedáns, tudákos encyclopediát akarnak
szerkeszteni, véghetetlen adathalmazzal; de annál nagyobb unalmassággal.
– Aztán mentül többször összejöttünk, annál jobban megismertük egymást:
a mi kezdete a megbecsülésnek, és most már ott vagyunk, hogy tudunk
egymástól tanulni s ezt nem is titkoljuk; hanem iparkodunk innen is, túl
is a másik félt utólérni, ott, a hol az előnyben van: s «közös»
törekvésünk olyan munkát hozni létre, mely a tudományos alaposság és
szabatos formák mellett a népies irályt, érdekes tartalmat, költői
színezetet érvényesítse.
Nem könnyű munka ez! Mert ha az volna a feladat, hogy készítsünk egy
_könyvtárt_ az osztrák-magyar monarkhiáról, százötven kötettel, – van
hozzáértő tudósunk elég, jól tudnók végrehajtani; ámde itt tizenöt
kötetbe kell összehoznunk mindent, a mi tény, a mi _adat_ és a mi
_hagyomány_ és _költészet_. És mind ennek a nagy közönség s
előreláthatólag a külföld számára kell megírva lennie.
Szeretném, ha kedves ifjú barátim beletekintenének egyszer egy ilyen
általunk szerkesztett korrekturai ívbe, a minek a szövegét két másik
tudós közreműködésével megalkotta egy legilletékesebb harmadik tudós:
akkor aztán kezébe vette egy negyedik, egy ötödik, meg egy hatodik
tudós, az egyik igazított bele és törölt belőle veres plajbászszal, a
másik kék plajbászszal, a harmadik zöld plajbászszal, úgy hogy az egész
a legszebb szmirnai szőnyeg mintájává alakult át; most még ehhez jön az
én rózsaszínű tintám, a ki a kihúzott helyeket itt-ott visszahonosítom;
végre az én kedves szerkesztőtársamnak, Nagy Miklósnak az
alizarin-tintája, a ki a phrasisokon addig gyalulgat, míg beleszoknak
végre a præliminált terjedelembe. Olyan munka ez, mint mikor a
Rákóczi-indulót beleszorítják egy muzsikáló zsebóra művészetébe.
És mind az osztrák, mind a magyar írók és tudósok becsületére meg kell
állapítanom, hogy ebbe a kegyetlen procedurába mind valamennyi
belenyugszik. Soha még tudósok oly nagy pazarlást nem tanusítottak
nagylelkű áldozatkészség dolgában, mint ennél a műnél. Még annak is, a
mit saját magam írtam eddig e műhöz, kétharmada a papirkosárba került
már.
Eddig az írókról, azután következik a közönség.
Ki sem számítható a hatás, a mit gyakorolni fog innen is, túl is a
Lajthán, a különböző ajkú közönségre az, ha egymást kölcsönösen
megismerik: ha fel lesznek előttük tárva országaik legérdekesebb részei,
természeti szépségei, régi emlékeik, városaik, népeik munka és ünneplés
alatt; költészetük, vigalmaik, intézményeik; különösen ha látni fogják
azt, hogy minden fajnak, minden nyelvű népnek egyenlő melegséggel és
szeretettel írott ismertetései foglalnak helyet egymás mellett, saját
legkiválóbb íróik tollából e műben.
Most még csak magyarul és németül fog e mű kiadatni, de bizonyosnak
tartom, hogy a monarkhia minden művelt nemzetének nyelvén meg fog az
jelenni rövid idő jártán.
S ennek a jótékony hatása nem fog elmaradni. A kölcsönös megismerkedés a
legegyenesebb út a kölcsönös becsüléshez. S ez az, a mire mindnyájunknak
szüksége van, a kik különféle nyelven bár, de egy hazaszeretetet vallunk
s abban keressük maradásunkat.
A nemzeti gyűlölködés nagy terebély-fává nőhet ugyan fel, de ez a fa
gyümölcsöt a gazdájának, a ki elültette, nem terem soha, ezen a fán csak
verebek érzik magukat jól, azoknak hernyó kell, s az van rajta elég.
S ki kezdje el a kölcsönös megbecsülés munkáját e monarkhiában, ha nem a
németek s magyarok? s ki kezdje el köztük, ha nem a szellem táborai, az
írók?
Hát ez a _kölcsönös megbecsülés innen is, túl is – ez a «Jókai tágabb
hazája»_.
De én még azzal sem érem ám be, hogy a megbecsülés, a testvérszeretet,
az érdekeltség kincseit innen Magyarországról oda Bécsbe és Ausztria
örökös tartományaiba cserébe áthordani segítsem s onnan az övéket
visszahozni igyekezzem; én az egész világot követelem Magyarország
honpolgársága jó tulajdonságainak cserepiaczául.
Egykor ama nagy hazafi emelte magasra a jelszót: _«Tengerre magyar!»_ én
azt mondom: _«Világba magyar!»_ – Szűk nekünk ez a haza, tágítsunk
rajta! Terjednünk nem lehet, de magasabbra nőnünk szabad. S nem is várt
ez a nemzet az én kiáltó szavamra. Megindult, megy előre. Egy egész
æonnal túl vagyunk ma a _védegyleti aera_ fogalmain. Nem az a jelszavunk
most, körülzárni minden oldalról a hazánkat, hogy a hazai közönség
_kénytelen_ legyen megvenni a magunk termelte selejtest, hazafiui
áldozatból, hanem az a jelszavunk, hogy versenyezzünk a külfölddel s
fogadja be _önként_ a mi termelésünket, azért, mert jó! S ezt teszi már
a nemzetünk. Egész világ látja. Tágítjuk a hazánkat. Nem ellenséggel,
annál nehezebbel van küzdelmünk, _versenytársakkal_, megküzdünk velük!
ha nem sikerült, újra kezdjük. Minden alakjában az ipar terményeinek,
legyen az emberfőben, vagy sziklában született, tűzben vagy lángészben
megtisztult, hatol a _magyar czímer_ előre nyomonkint; – szorgalom,
tudomány, művészet, szellem helyet kér a magyar tehetség számára
külföldön, s a hol gyökeret vert, becsületet arat hazája számára még az
idegen földben is. A magyar a föld tulsó oldalán sem felejti el hazáját,
s a hol házat, műhelyt rakott, az is egy darab magyar haza ottan.
Hallgassatok meg egy példát.
Én e nyáron hírré tettem, hogy a ki az erdélyi közművelődési egylet
számára bizonyos összeget beküld, annak egy névaláírásommal ellátott
lapot küldök meg a kéziratomból. E napokban az «Amerikai Nemzetőr» útján
kaptam egy összeget, melyet e czélra, Amerikába kivándorolt huszonegy
magyar adott össze, a kik New-York, Alleghany, Quebec, Hazleton,
Chicago, Albany, Stelton, Stevenspoint, Farmingdale, Kelleys Island,
Yowen városaiban szétszórva letelepültek. Tehát tizenegy helyről – a
kivándorlottak – az erdélyi közművelődésre. Pedig mit nekik Hecuba? Mit
ád nekik Magyarország, ha felvirágzik, mit vesztenek ők Erdélyben, ha
elpusztul? – Mégis megemlékeznek a hazájukról, s megküldik a szájuktól
megvont falatot a magyar nép üdvére az új világból.
Hát ez a _«Jókai tágabb hazája»_.