Bizony negyven esztendeje már annak, hogy ezek történtek.
Schmerling elkobozta a magyar alkotmányt, Magyarországon kinevezett
hivatalnokokkal kormányoztak, az adót katonai erőhatalommal hajtották
be, a magyar országgyűlést feloszlatták, Erdélyt elszakították
Magyarországtól s bevitték a Rájkszrátba. Onnan diktálták a törvényeket
Magyarországra. A sajtó czenzura alá rendeltetett s ha valaki mégis
tudott volna sajtó útján valami vétséget elkövetni, a fölött a katonai
törvényszék, a hadbíróság itélt.
Ezt tudva, vigyáztak is magukra a lapszerkesztők.
A Pesti Napló a Deák-párt organuma volt, a nagyeszű Kemény Zsigmond
vezetése mellett; a Magyar Sajtó felelős szerkesztője volt Hajnik
Károly, a kiadó Heckenast Gusztávnak könyvvivője, egykor az
országgyűlési gyorsiroda vezetője: a valóságos szerkesztést végezte
Török János ó-konzervativ politikus, főmunkatárs czíme alatt.
A határozati pártnak, melynek vezére volt Tisza Kálmán, nem volt
napilapja: egyetlen organuma volt a bolondozó Üstökös, Kakas Mártonával,
Tallérossy Zebulonjával, politikus csizmadiájával.
Új lap engedélyezésére gondolni sem lehetett azzal a programmal, a mi a
határozati párt zászlójára volt feltűzve: «jogfolytonosság». Pedig a
zászló megvolt, tábora is nagy volt az országban, vezérei elsőrendű
hírességek.
Ekkor a véletlen hozott segítséget. Egy szépirodalmi lap polémiába
keveredett színházi dolgok felett a Magyar Sajtóval. A vita
személyeskedéssé fajúlt. Török János érzékenyen megsértette mind a színi
kritika íróját, mind a lap szerkesztőjét. Azok pedig fiatal, tüzes
legények voltak, híres párbajvívók: Tóth Kálmán és Dobsa Lajos; kihítták
Török Jánost fegyveres elégtételadásra.
Az öreg azt felelte nekik, hogy ő a párbajozást arisztokratikus
intézménynek tartja s mint testestül-lelkestül demokrata, nem áll ki
hírlapi czikkért verekedni. Ha sértve vannak az urak sajtó útján,
menjenek a panaszukkal a katonai törvényszékhez. Azok mentek is, de nem
a törvényszékhez, hanem a katonai kaszinóba; ott felszólítottak két
katonatisztet (az egyik emlékezetemre Auspitz hadnagy volt) s most már
azokat küldték szekundánsokul magához a felelős szerkesztőhöz, Hajnik
Károlyhoz, hogy ha a főmunkatársa nem akar helyt állni a lapjában
elkövetett sértésért, akkor neki kell helyette megverekedni.
A jó becsületes Hajnik Károly soha életében senkit meg sem csiklándott:
ő csendesen írta a Strazza-könyvbe a rubrikák töltelékét s a Magyar
Sajtó szerkesztésében mindössze annyi része volt, hogy mikor este
kilencz órakor odatette eléje a metteur en page a kefelevonatot két
példányban a czenzura számára, hát aláírta a nevét, soha bele sem
nézett. Semmiképpen nem ment a fejébe, hogy miért kelljen neki a lábát
ellövetni egy színésznő miatt, a kit sohasem látott.
Kettévágta a gordiusi csomót maga a kiadó, Heckenast Gusztáv. Azzal az
ajánlattal lépett a kihívók elé, hogy ő elégtételül el fogja bocsátani a
lapjától a főmunkatársat, Török Jánost, azonnal.
Csakhogy azok elővigyázatos emberek voltak. Az nekik nem volt elég. Az
elbocsátott főmunkatárs azért más czím alatt ott maradhat. Nekik olyan
új munkatársat nevezzen meg a kiadó, a ki felől biztosítva lesznek, hogy
a személyes sértegetésért fegyverrel is helyt áll.
Heckenastnak eszébe jutottam én. Nemrégiben nekem volt párbajom egy
pajtásommal a politikus csizmadiának egy észrevétele miatt. A két
szekundáns tiszt készséggel fogadta az én jelöltségemet, elégtétel
gyanánt. Így jutottam én a Magyar Sajtó főmunkatársi hivatalába.
A mint ez köztudomásúvá lett, egy napon odajöttek hozzám az én volt
képviselőtársaim, a kik a határozati pártot vezették s azzal bíztak meg,
hogy a Magyar Sajtót a párt organumává alakítsam át az ő közreműködésük
mellett. Mindenki fog írni vezérczikket. Ingyen vezérczikkek! A szakmák
szerint egyik «úr» elvállalta a nemzetgazdászati rovatot, másik a
külföldet, harmadik a belföldet, negyedik Ausztriát és mind pontosan
betölték a helyeiket. Még ma is őrzöm a kézirataikat. Minő emlékek!
De még ennél nem állapodtunk meg. A mi lapunknak ki kell emelkedni a
többiek sorából az által, hogy kitűnően legyen szerkesztve. Mivel lehet
ezt elérni? Azzal, hogy eredeti táviratokat közlünk a lap élén. Hát biz
eddig a pesti lapok a táviratokat csak úgy fordítgatták a reggeli bécsi
lapokból. Így is jó volt az s nem került semmibe.
Ehhez azonban pénz kell! Sok pénz! Azonnal megszerkesztettük a kötelező
aláírási ívet. Kiki az aláírók közül fizet a pártkasszába évenkint
huszonöt forintot. Az aláírási ívet ma is őrzöm ereklyeként. Voltunk
húszan. S ezzel az ötszáz forinttal a zsebemben indultam én neki a
jogfolytonosság pártjának a lapját megalapítani, a mely alapon épült
aztán fel a Hon, a Nemzet, a Magyar Nemzet. A munkatársak fizettek
(később még többet is fizettek).
Annak a húsz alapítótagnak arczképcsoportja itt függ most is az
íróasztalom fölött. De szép délczeg, daliás alakok voltak! Az ifjúság
varázsereje sugárzott arczaikról. Valahol leghátul én is ott settengek
közöttük.
Egy egész korszakot képvisel ez a csoportos kép. Milyen nagy korszakot!
Tele magas eszmékkel, dicső elvekkel, honalkotó elhatározással,
szabadság hitével!
E fényes alakok legtöbbjének sírkövét benőtte már a moha és a rozsda.
Egynéhányan még itt maradtunk, a kik nagy nyugodtan nézzük, hogyan
takarja be a hajdani munkások élő alakjait is a moha, a rozsda…