(1896.)
Most is édesen gondolok vissza azokra a szép, csendes időkre, a miket
úgy hivunk, hogy _Bach-korszak_.
Schmerlingnek sikerült a Bach elődeit rehabilitálni.
A Bach és a Schmerling-éra úgy áll egymás mellett, mint a Nirvána meg a
Dante pokla: amott a semmivéporlás elmállasztó lassú zsibbadása, emitt a
torturák minden fajtájának keresztülpróbálása.
A magyar ujságírónak a Bach idejében az volt a jelszava: «ne szólj szám,
nem fáj fejem». Schmerling uralmában meg az, hogy «ha szólsz is
megbánod, ha nem szólsz is megbánod».
Az ötvenes években lélekzetet venni minden honpolgárnak, rang- és
fajkülönbség nélkül, teljesen szabad volt, de már a lélekzetet vissza is
lehelni úgy, hogy ennek hangja is hallható legyen, csupán a magyar
ó-konzervativeknek. A többi mind «mundtodt» volt. (Nincs erre – ne is
legyen magyar szó.)
Dicséretükre legyen mondva, ezt a jogukat fel is használták. Szidták a
kormányt nemcsak Budapesten, de még odafent Bécsben is.
A magyar ó-konzervativek lumene volt Ürményi József, A magyar nemzeti
ellenzék egyedüli látható feje. Ahhoz ragaszkodtunk, mint a _horgas
atómusok_, mi többi szétzüllött magyar hazafiak: _Kemény_ Zsigmond,
_Csengery_ Antal, _Kazinczy_ Gábor, _Szilágyi_ Sándor, magam is.
Egész legendakör képződött az alakja körül.
Hogy figurázta ki a bécsi Hofburg fényes udvari báljában a mindenható
Bach minisztert, fenhangon kérdezve tőle: «Nun lieber Herr _Doktor_ (!)
was haben Sie neues vor, um Ungarn zu beglücken?» Hallatlan merénylet!
De hasonló merészség volt, a mikor Ürményi József a budai várban a
helytartó által adott udvari bálon odaplántálta magát a legelső
hivatalnokvezér elé hátat fordítva felé, úgy hogy a két kezét a két
frakkszárnyának zsebébe mélyesztve, őnagyméltóságát teljesen
elnapsötétítette. _Ezért_ felsőbb rendeletre meg is kellett duellálnia a
dehonestált kegyelmes úrnak Ürményivel s szerencse, hogy a pisztolyok
lojálisok voltak.
E kiváló tekintélynek auguriuma alatt mi, fent elsorolt cidevant
rebellisek egy merész vállalatot kezdtünk, a «Nemzeti Könyvtár»
kiadását. Régi krónikáknak, magyar közéletnek megörökítése volt benne a
főczél. Sok nagybecsü munka lett ott összehordva: többek között Cserey
Mihálynak nagyérdekü erdélyi korrajza. Ennek a befolyása alatt született
meg Szigligeti «Béldi Pál» drámája, s nekem is több regényem: (Erdély
aranykora, Török világ Magyarországon, Kétszarvu ember.)
Később ezen a félig taposott ösvényen át megnyilt az út egy rendes
napilaphoz, a melynek koncesszióját a derék idősb Emich Gusztáv tudta
megszerezni a maga firmájának.
Ez volt a _Pesti Napló_.
Csak két lap van még mai nap életben, a mely a távol Bach-korszakban
merészkedett megszületni: mind a kettőnek én voltam a keresztapja: a
_Vasárnapi Ujság_ és az _Üstökös_, napilap csupán a _Pesti Napló_. Ez
képviselte egyedül a magyar nemzeti szellemet.
Szerkesztője volt Török János. Az egyedüli posszibilis szerkesztő széles
e Magyarországon. Minden egyéb publicista terhelve volt a kormánykörök
előtt. Hisz én nekem magamnak is csak úgy lehetett két éven át a
_Vasárnapi Ujságot_ szerkesztenem, hogy Pákh Albert lett megnevezve
felelős szerkesztőnek; az pedig Græfenbergben üdült nehéz betegségéből s
minden héten üres lapot küldtünk fel hozzá, azt visszaküldte az
aláírásával ellátva s arra nyomtattuk a czenzornak benyújtandó számot.
Tehát a _Pesti Napló_ munkatársa voltam én is.
Igaz, hogy csak a vonal alatt. A tárczában jött a regényem.
Az első regényem, mely azzal a vakmerő furfanggal jött létre, hogy
naponkint _egy_ tárczára valót írtam meg belőle, a következő napra való
még csak a fejemben volt meg. Könnyen beletörhetett volna a késem. Ez a
regényem volt az _Egy magyar nábob_. Szép honoráriumot kaptam érte a
Pesti Naplótól: ezer forintot. Rengeteg pénz volt ez akkor! Kivált
nekem. Nem is tudtam volna mire elkölteni, ha a svábhegyi telket (egy
elhagyott kőbányát) meg nem vettem volna rajta. Hanem ez még csak felét
adta ki a vételárnak: hogy a másik fele is megkerüljön, nem volt mit
tennem más, mint a jó Magyar Nábob örököséből egy másik regényt
leszármaztatnom: ekként támadt a _Kárpáti Zoltán_.
Ezért is megkaptam – előre – a szép ezer forintokat Emichtől. S aztán
írtam ezt is, egyik tárczát a másik után a Pesti Naplóba, nem aggódva a
jövendők miatt.
Hanem ennél aztán csakugyan utólért a nemezis.
Az új telkemen, galagonya-bozótirtás közben a jobbkezem hüvelykujjának a
körme alá szúródott egy tövis, beletört a hegye, az ujjam meggyűlt, nem
tudtam a tollat fogni: a tárcza elmaradt a lapból.
De másnap már ott volt a szerkesztő kegyetlen fulminatoriuma az
asztalomon.
«Hallja az úr! _vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk! Ha
felvette az úr az árát, írja meg az aequivalensét._»
Én aztán mit tehettem? Török Jánosnak igaza volt. Írni kellett. Írtam a
folytatást _balkézzel_. Ha a tisztelt olvasó talál valami nevetnivaló
furcsát ebben a regényben, gondoljon rá, hogy én azt balkézzel írtam, a
jobbkezem hüvelykét az alatt székifű-főzetbe áztatva.
De hát én még most is visszagondolok erre.
S most, a mikor már nevezetes ember lettem, a kinek hirnevét a
filoxerák, szőlőmolyok és firkáló férgek milliói hirdetik s körüljárok
viruló telkemben, gyönyörködve gyümölcsterhelte fák, bokrok és szőlők
ismerős világában, mindig eszembe jut, hogy én ennek az alapját a jó
Pesti Naplónak köszönöm. Adjon az Isten neki is még sok időkön át
bőséges szüretet.