_Mind_ kedves volt az; de ez volt a legkedvesebb.
Ne tessék e név alatt valami vén, morozus szervita pátert képzelni, a
milyenek a _bronz_-korszakban mortifikálták a magyar írókat: ez már az
arany-korszakban történt: abban a boldog német világban, a mikor még nem
volt itt egy reaktionárius magyar kormány, mely a sajtószabadság
megszorításáról gondolkozik; hanem az a sokat magasztalt szabadelvű
német kormány boldogított bennünket, a mely alatt mindenről szabad volt
_írni_ a világon; – csak _kinyomtatni_ nem volt szabad.
Cs… úr fiatal, csinos ember volt, két csillag volt a gallérján. Az ő
hivatala feloszlott nappali és éjjeli hivatalra s mind a kettő nagyon
kellemetes volt. Nappal költői műveket olvasott, este színdarabokat
nézett végig. A költői művekből kijegyzé azon sorokat, a melyeket
különösen szépeknek talált, a színpadi előadásból pedig azon mondatokat,
a miket a közönség különösen _megtapsolt_. Azután volt egy nagy
_műkedvelő_ úr itten, úgy hítták, hogy _Protman_. Ez az úr valószínűleg
albumot gyüjtött magának (passziója lehetett), a mibe az ilyen
kijegyzett szépségeket _félrerakták_, s a költői mű aztán kinyomatott, a
színdarab a legközelebbi előadáson elmondatott – _ama szépségeknek a
híjával_.
Cs… nem valami vad ember. A szinészekkel fraternizált, még azt is
megmondta nekik, hogy ki előtt ne járjon el a szájuk? az ifjabb
szinésznőknek pedig udvarolt s az írókhoz dörgölőzött. Engem különösen
kitüntetett a figyelmetességével: a szinházban mellém támaszkodott, ha
valaminek én tapsoltam, annak ő is tapsolt és figyelmeztetett a darab
szépségeire. Igazán mondom, jó ember volt: sokat elnézett. Egyszer a
«Windsori víg nők» operai előadásán az a jelenet fordul elő a színpadon,
hogy a hasra esett Falstaffot az állatokká alakult tündérek
megcsipkedik. Igy egy madáralak is belevagdalja a csőrét. Mellettem állt
akkor is Cs… úr. «No, úgy-e az most azt jelenti, – súgá nekem, – hogy
_az osztrák sas így tépi a magyar testét?_ Más censor az ilyent
feljelentené. Én nem szólok semmit.» És nem szólt. A darab nem lett
betiltva.
Engem azonban többször biztatott, hogy mért nem írok már egy darabot?
Csináljak már egyet.
Egyszer aztán csakugyan rávitt a bűnöm, hogy megöntsek egy drámát; az
volt a czíme hogy «Dalma».
Beadtam: a drámabiráló választmány elfogadta; a szinészeknek tetszett, a
mint elolvasták. Hanem egy nagy baj volt, a mit mindannyian felfedeztek
benne. Az, hogy holmi – _hazáról_ van benne nagyon sok discursus. –
Hiába játszik az a darab Scythiában, _avar-tunguz_ közreműködőkkel,
azért azt mindenki kitalálja, hogy az _avar_ a _magyar_, a _tunguz_ meg
a _német_. Nem engedi ezt meg a censura soha. «Nem lát ez szinpadot,
édes öcsém, mondta a jó öreg Szentpéteri; mit gondol kegyed: nekem azt
kellene mondanom Oldamur szerepében haldokolva: «szeressétek mindennél
jobban a hazát!» Hiszen ha én ezt elrebegem a színpadon: a publikum
mindjárt elérti, tapsolni fog: «_ezek_» meg azt sem várják, míg
meghalok; élve visznek a Neugebäudeba. Nem engedi meg ezt a censor
soha.»
«Dehogy nem engedi, biztatám barátaimat, megálljunk csak. Van nekem egy
protectorom a censorok között, a derék Cs… úr; annak adom be. Az engem
nagyon pártfogol.»
Úgy tettem: körülfogtam Cs… urat; magam elvittem hozzá a darabot; «íme
szót fogadtam: írtam drámát; hanem aztán ki ne törülje a javát.»
Megszorongatta a kezemet a derék ember; biztosított róla, hogy ha
valakivel, hát velem fog barátságosan elbánni; menjek fel hozzá három
nap mulva. Csak bízzam ő rá magamat: majd berekomendálja ő a darabomat
Protman úrnak úgy, a hogy még soha nem volt.
Megjelentem a mondott napon a színe előtt. Épen előtte volt a darabom,
akkor revideálta a referádát; kért, hogy üljek le. «Köszönöm,
elállhatok!» Voltaképen pedig azért maradtam állva, hogy a vállán
keresztül belepisloghassak a referádájába, a mit épen átolvasott. Jó
szemeim voltak, hat lépésről el tudtam olvasni minden írást. No már ezt
a kis kiváncsiságot csak meg lehet bocsátani egy szerzőnek, ki
elsőszülöttének élet- vagy halálitéletét látja kiterítve maga előtt.
De még úgy nem adta meg senki a leselkedésnek az árát, mint én, az első
és utolsó alkalommal.
A censori referádának az első sora e szavakkal kezdődött:
«_Dieses elende Machwerk…_»
A többit aztán nem instáltam belőle: elég volt. No ez szépen
berekomendálja az én darabomat!
Mikor az én legkedvesebb censorom felkelt a székről, s felém fordult,
láthatta, hogy nagyon savanyú ábrázattal viszonzom az ő mézédes
czifferblattjának mosolygását.
Kitalálta az okát, volt annyi praxisa.
– Kegyed talán bepislantott az én referádámba?
– Meglehet.
– S ezért tán aprehendál? Hát aztán azt gondolja kegyed, hogy ha én most
_nem_ azt írom a darabjáról, hogy az «egy silány férczmű», hát ereszti
azt valaha Protman úr a színpadra?
Meg voltam világosítva.
– Bele írta ön azt is, kérem, hogy valószínűleg megbukik a darabom, s ki
leszek fütyülve?
– Bele hát.
– Köszönöm, Isten fizesse meg.
Azzal hagytam menni a szomszéd szobába Protman úrhoz.
Öt percz mulva meg volt adva az engedély az előadásra. Ném húztak ki a
darabomból semmit. Arra sem volt érdemes.
Ilyen világ volt az a boldog korszak, ifjú barátom, a mely után
visszasóhajtozol. Jaj, de szeretnélek úgy hat hétre legalább
belemártani: – hogy te is emlegetnéd meg a – németek Istenét abban a
_paradicsomban_, a melyről te azt hiszed, hogy «éden-kert», de én tudom,
hogy «mártás». Hogy lennél benne egyszer «sóbafőtt».