(1890.)
Október elején 1849-ben a borsodi Bükkben voltam.
Tardonának hívják a falut. Miskolcztól öt óra járásnyira van, kocsin.
Folyvást ősrengetegek között halad az ember, négyszer-ötször átgázolva a
patakon. Hídnak híre sincs. Kijönni a faluból is csak ugyanazon az úton
lehet, mert egy völgykatlanban fekszik, a miből csak nyaktörő ösvények
vezetnek át a hegység túlsó oldalára, a mi már egy más világrész.
Ebbe a faluba menekültem én (a feleségem hozott ide) a jó, derék Csányi
Béni házához – a világosi nehéz nap után. A feleségem testvérének a
nevét viseltem, a kedves kedélyű Benke Albertét, a ki a hadjárat alatt
elhalt, a neve jó volt nekem. Jókai Mór nem létezett többé a világra
nézve.
De rám nézve sem létezett a világ és így quittek voltunk.
Tardonára nem járt hirlap, ott nem volt posta, ha valaki levelet akart
valahová küldeni, el kellett ballagnia Sajó-Kazinczra. – De hát
Tardonáról minek írna valaki levelet akárhová? – S hogy írhatna valaki
levelet Tardonára, mikor annak a falunak még csak a neve sincs a mappára
fölvéve? – Jó, becsületes kálvinista palócz kurta nemesek lakják, a kik
maguk szántanak, vetnek, disznót makkoltatnak, a feleségeik maguk
varrják az öltönyeiket. Terem szép buzájuk, kukoriczájuk, karczos boruk,
a mi eltart újig, káposztájuk, répájuk, még keménymagjuk is van. A patak
a házuk alatt folyik, abban pisztráng terem, malom van rajta, az megőrli
a búzát és tengerit, van egy derék papjuk, a ki vasárnap lelki
táplálékkal ellátja őket s egészen meg vannak a sorsukkal elégedve.
Hát idáig nem jutott el a földrengés.
Pedig nagyot rendülhetett, mikor az a nagy érczkolossz, a magyar nemzet
végigzuhant rajta.
Tardonán ezt sem érezték meg. Elmúlhattak a hellének és a celták,
elmúlhatnak az ozmanok és a muszkák; de a palócz nemzet nem múlik el
soha. Itt találták azt már a magyarok, mikor kijöttek Ázsiából s ha
nincs «független» Magyarország, de van független Palóczország.
Két hosszú hónapig nem tudtam én arról semmit, hogy mi történik odakinn
a nagy világban. Reggeltől estig jártam az erdőket. Gyönyörű őszi napok
voltak folyvást.
Hanem egy délután csunya nagy zivatar rontott alá az Örvénykőről, az ott
kapott egy erdőben: szaladt a zápor: a kis szelid «hársas» patak
Niagarává duzzadt fel s tengert csinált a zöld mezőből. Én bőrig ázva
kerültem haza a jó Csányiékhoz, a kik már aggódtak miattam, hogy elvisz
az árvíz.
Az nem vitt el, hanem előkapott a csúz: éjszakára olyan lázba estem,
hogy minden porczikám külön a maga kedvére fájt: a lábaim a világ végéig
akartak nyúlni, a fejem zúgott mint egy daráló malom; a fogaimon valaki
egy kalapácscsal klavirozott végig; ha meg elaludtam: egyre azt
álmodtam, hogy a puska vége előtt állok: olvassák a fejemre a
sententiát: csak a kommandó-szót várják: «Feuer!» s aztán vége van.
De hát még sem lett vége. Valahogy csak megvirradtam. Az éjjeli nagy
veszedelemből nem maradt fenn más, mint egy irgalmatlan nagy fogfájás. –
Az első fogfájás életemben. – Eddig csak híréből ismertem.
Panaszkodtam a gazdámnak.
– Ki kell húzatni.
– Van itt borbély?
– Itt nincs; de Miskolczon van.
– Oda nem megyek, mert ott _plombálnak_.
– Hát van itt egy ács, a ki tud fogat húzni.
– Hívják ide.
A derék becsületes faragó ember aztán ki is teremtette az én fájós
fogamat, úgy, hogy ő jobban megizzadt bele, mint én. Háromszor
lecsattantotta róla a vasat: s egy konyhaszéket összetört, a mint
nekifeszítette a lábát.
Mikor vége volt, azt mondtam neki:
– Édes atyámfia, ennyi fáradtsággal a fejemet is le lehetett volna
vágni.
(Hogy tréfáltam azzal a fejlevágással! – Épen október 6-ikán volt ez! –
Nekem csak egy darabka csontom lett halottá!)
Az arczom természetesen feldagadt, néhány napig felkötve kellett
hordanom az állkapczámat. Ez alatt odaverődött hozzánk egy vándorló
honvéd.
Egyenesen Komáromból jött, gyalog; itt volt a hazája valahol a Bükkben.
Az beszélte el, hogy Komárom vára kapitulált, mindenki amnestiát kapott.
Meg is mutatta a maga «Geleitschein»-ját, a melyben személye és vagyona
minden háborgatás ellen biztosíttatik.
Hogy irigyeltem tőle ezt a darab papirost!
Ez volt az első hír, a mit onnan kívülről kaptam.
Én aztán a magam képzeletéből kiszíneztem azokat, a miket a jövevény
futtában elénk vázolt. Az amnestiát. A béke helyreállítását.
Lám, milyen jól jártak azok, a kik helyt álltak az utolsó
körömszakadtáig; azok megint két lábon járó emberek lettek; én pedig
vagyok egy fáról-fára ugráló evet!
Zugolódtam mindenkire, leginkább saját magamra.
Azután megint nem hallottam valami tíz napig semmit a világ folyásáról.
Azalatt ismét elővett a bolyongás vágya. Kergetett valami reggeltől
estig erdőről erdőre.
Egyszer aztán, mikor hazatértem a kóborlásomból, ott találtam a
feleségemet a lakásomon, a kandalló lobogó tüze mellett ülve.
Az volt az öröm!
Mit tudod te azt, boldog új nemzedék! mi az a viszontlátás? A bujdosó, a
kipéczézett és az ő szerelmese között!
S aztán a nagy öröm meg lett tetézve az által, hogy a feleség, ki messze
Budapestről, lopva, rejtőzve, nyitott parasztszekéren jött el utánam az
ősrengetegbe, – elővonta kebléből azt a kis összegyűrt levélkét, a mit a
bujdosó honvédtől úgy megirigyeltem: a komáromi capitulatióból eredett
«Geleitschein»-t. Kiállítva az én nevemre, mintha Klapkának a hadsegéde
lettem volna. Ezt csak egy szerető asszonyszív vakmerő furfangja
gondolhatta így ki. Szigligeti öcscse járt közben. Meg voltam a haláltól
mentve…
S ezt az ő feje gondolta ki!
Hanem aztán, mikor végig néztem ezen a drága főn, a minek minden vonása
s aztán az összes kifejezése úgy élt a lelkemben mindig, a hogy most is;
megláttam a homlokán valamit, a mi két hónappal előbb, a mikor
elbúcsúztunk egymástól, még nem volt ott: a dús fekete hajzat között
három ősz hajszálat.
Bámulva kérdezem, hogy mi ez?
– Az ősz hajszálaimat láttad meg, ugyebár?
Akkor aztán a tűzhöz közelebb húzódva (fázott: betegen jött el Pestről)
elbeszélte nekem, hogy mi történt október hatodikán! A miről én még mit
sem tudtam.
Ő is látott e napon valamit, s attól, a mit látott, támadtak ezek a
fehér hajszálak a homlokán másnap.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tenger-idő mult el azóta!
Negyvenegy esztendő!
Negyvenegy év multán itt ülök egy üres házban, egyes-egyedül az asztalom
mellett. Nem várok már semmi jót, s nem félek semmi rossztól.
Gyönyörködöm az új nemzedékben s szemlélem országunk emelkedését. A
multakat nem siratom s a jövendőkért nem fantaziálok. «Traditur dies.»
Ma is épen úgy szakgatja az arczomat a csúz, mint 41 év előtt. Hanem a
fogam nem fáj már. Műfogaim vannak: rágni jó velük és nem fájnak. A
hazámért sem kínoz semmi aggodalom. Az osztrák-magyar monarchiát nem
kell félteni.
Hanem azt az első három ősz hajszálat – nem tudom elfelejteni.