(1898.)
Ez volt életemnek a legszomorúbb napja.
Pedig temetkezés napjai is voltak az életemben. Láttam apát, anyát,
feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket lebocsátani: azok is nagy
gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A «Hazát» temettük,
Magyarország szállt a sírba.
1849 augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a
szóval: «nincsen hazánk». A nőm volt ott Schodelnéval. Ketten együtt
húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti
Színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel
Rudolf, Erkel Ferencznek testvéröcscse, a gyulai főorvos.
Ott várták szívszakadva a döntő harcz kimenetelét, a két hűséges
honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat
kisérték, a kik lelküket bírták.
Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál.
Egy nappal elébb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás,
kapitulálni kell, kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt nem
fogad el. A ki futni akar, futhat, a merre lát; a ki itt marad,
számoljon le az életével.
Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak,
elitélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak
tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arczomról
olvasta elhatározásomat. «Ejh, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még, szép
ifjú feleséged van! Arra gondolj!»
Ez a szó megtartott az életnek.
Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkárja. Halál kandidátusa,
mint én. Annak volt két lova, szekere. Menjünk együtt.
Hová?
A hol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára.
Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az
elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tűzérséget,
gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal intettek, hogy mehetünk
bátran.
Estére megérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesujtó hír
után az volt a kérdés, hogy most már hová?
Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek s aztán a Bükk
erdőségei közé!
Rákóczy János, a kinek nagyon ismerős volt az arcza, rőtszőke szakállú
és hajú férfi volt. A szakállt csak le lehetett borotválni; de az a sűrű
oroszlánysörény!
A színésznők értenek a maszkirozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsis
ruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették
feketére. Melanogén még akkor nem volt Gyulán kapható, tehát mandulát
vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a
megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálraszánt politikus hajzata.
Ő belőle lett Barna János, kocsis, én belőlem pedig lett Benke Albert,
Laborfalvy Benke Róza testvére, a ki a szegedi ütközet alatt sírjára
talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem
hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotváltatni. Ha
rám ismernek, bíró elé állítanak, megmondom, ki vagyok? megmondom, mit
tettem a szabadságharcz alatt: itt vagyok, fizetek.
Ez az emlékezetem Gyula városára.
De még most is: «dum subit illius tristissimæ noctis imago» hálával
emlékezem meg arra a derék városra, mely nekem a honvesztés első
éjszakáján menedéket adott, a hol azzal a fohászszal hajtottam álomra a
fejemet, hogy «megvirrad még valaha!»