Miért félt a börtöntől? Hiszen nem volt semmi bűne.
Attól magam is féltem.
Volt egy jóakaróm Budán a helytartóságnál, a ki megizente nekem, hogy
vigyázzak magamra, mert az az út, a melyen járok, az akasztófához vezet.
Megigérte, hogy ha valami baj fenyeget, jóidején tudatni fogja velem,
hogy ugorhassak.
No hát erre az ugrásra volt nekem szükséges az a gyűrű, meg az a melltű.
Ugrani a külföldre kivánatos.
Ott pedig az osztrák bankót nem veszik el.
Nekem biztosítanom kellett magamat, hogy annyi értékkel rendelkezzem, a
mennyi képessé tesz, hogy egy alkotmányos országba eljussak. Ezt a két
ékszeremet külföldön könnyen értékesíthetem.
Ez volt az eltitkolt oka az ékszerviselésemnek.
(Ez az aggodalmas előregondoskodásom aztán később időkre is megmaradt;
de ez más lapra tartozik.)
Egyszer aztán megvirradt 1848 márczius 15-ike.
A mi azt a szent napot emlékezetessé tette, azt én is, más is mind
feljegyeztük évek során át.
Csak egyet nem mondtam még el.
Azt, hogy a midőn az izgalomteljes események után, dicsőségesen kivívott
diadalok után hazatértem, megütközve vettem észre, hogy az én két
ékszerem hiányzik.
A melltűt bizony az általános ölelkezés közben valami lelkesült
polgártárs a nyakkendőmből kihúzta s a testvéresülési kézszorítások
alatt a gyűrűt az ujjamról lerántotta. Szép faragottkövű camæás gyűrű
volt.
Egy perczig elkeserített a veszteség. Sajnáltam az ékszereimet; de még
inkább az illuzióimat. Hogy engemet azalatt, a míg én a népszabadság
kikiáltása mellett keblemet minden veszélynek kitárom, így
megkárosítanak!
És kik? A polgártársaim! A nép, a kinek a szabadságáért a mai napon a
fejemet koczkára tettem.
Hanem aztán elővettem a jobbik eszemet.
Egy ember tettéért mért itéljem el az egész népet?
Mi szükségem most már nekem azokra az ékszerekre?
Hiszen nem gondolok már a futásra, kimondtam a nagy szót, kitűztem a
zászlót, a mellett meg kell állnom, vagy mellette elesnem.
És aztán találtam ékszereket, a mik jobban ékesítik a férfit. Puskát,
kardot. Az lett annak az évnek a divatja. Puskát, kardot viselt minden
ember: az utczán, a sétányon, azzal járt látogatóba, hozzá egy mellre
tűzött kokárdát az ország czímerével.
Egyszer aztán ezeket az ékszereket is le kellett rakni. Puska, kard,
nemzeti czímer, minden eltünt. Magam is eltüntem.
Végre sok bujdosás után visszakerültem Pestre. Csakugyan onnan kerültem
elő, a honnan a jóakaróm megjósolta. A fejemet nem hagytam ott, csak
épen a nevemet. Úgy híttak, hogy «Sajó». Ez alatt a név alatt irdogáltam
nagytitokban: nappal nem mutogattam magamat az utczán.
Hanem azért a postás mégis rám talált egy reczepisszével.
Azonban azt a levelet személyesen kellett kiváltanom a
főpostahivatalnál, mert pénzzel volt terhelve: «Beschwert mit 20 Gulden
Conventionsmünze». Nagy pénz volt ez nekem!
Föl kellett tehát mennem a főpostára s ott igazolnom magamat, hogy
csakugyan én vagyok az a gyanús személy, a kit az az ötpecsétes levél
keres. A levelet ott a hivatalban fel kellett bontanom, hogy a
pénztartalmáról meggyőződjem én is, a Schalterlöwe is. Négy darab
ötforintos Reichsschatzschein volt benne, meg egy zálogházczédula.
A kisérő levél németül volt írva: szükséges elővigyázatból, mert ha
magyarul lett volna a szövege, a rendőrségre kellett volna vele
felmennem, hogy fordíttassék le. Ez volt a tartalma:
«Uram!
Ön 1848 márczius 15-én elvesztette a melltűjét és gyűrűjét a nagy
sokaságban. Én vittem el. Itt küldöm az összeget, a mit értük kaptam a
zálogházban, s a zálogczédulát. Szerezze vissza. N. N.» 1850 márczius
15.
Soha életemben kapott pénz ily örömöt nem okozott. Nem a pénz, de a
szív, mely azt küldte. Az egész nép tiszta napfényben ragyogott előttem,
a hogy azon a szent napon.
Még most is megvan nálam ez a gyűrű, ez a melltű.