Legfiatalabb koromban is volt egy melltűm és egy gyűrűm, drágaköves, a
miket mindig magammal hordtam.
Erre pedig nem uracskodási hiuság ösztönzött, hanem valami nagyon komoly
előregondolás.
Mi ketten Petőfivel olyan veszedelmes terveken törtük a fejünket, a mik
biztosan összeütközésbe hozhattak bennünket az államhatalommal: a nép
felszabadításán, a hazafiak egyenlő jogúvá tételén. Csináltuk ez
eszméknek a propagandát. Én elhagytam a vezetéknevem végéről a nemesi
ypszilont, helyettesítettem a polgári «i»-vel, Petőfi pedig a verseiben
hirdette, hogy ő a népszabadságért kiván meghalni a csatatéren.
Szobájának fala tele volt a franczia forradalom híreseinek remek rajzú
arczképeivel: Marat, Danton, Robespierre; ő saját magát Desmoulins
Camillenak jelölte meg; engem Saint Justenek szánt.
Ha akkor az államhatalom azt a néhány rajongó fiatalt szépen
összefogatja s elküldi, ha nem is Martinovics után a Vérmezőre, de
legalább Lovassy üres börtönébe, vagy Táncsics Mihály mellé
szobatársnak, hát akkor nem lesz forradalom, nem lesz szabadságharcz, a
jobbágy szépen végzi tovább is a robotot, fizeti a dézsmát, az adót, a
nemesi szűz vállak nem hordják az adó terhét, az a paraszt dolga, az
ujoncztörvény fölött nem vitatkoznak ma, nemesember fia nem megy
katonának, a rekrutát elfogják kötéllel, az is a paraszt dolga,
összegyűjtik a verbunkosok; a pozsonyi diétán szaporítják a
gravameneket, a ki a nép keserveiről beszél, annak az elnök odavágja,
hogy «non stultiset», (Ne bolondozzon) s ha nagyon erősen pattog a
kormány ellen, akkor felhivatik ad audiendum verbum – Bécsbe. Egyszóval
megmarad a régi jó világ.
Mi gyakran kérdeztük is egymástól, Petőfivel és Pálffy Alberttel, hogy
valjon mi lehet az oka, hogy minket még nem tettek biztos zár alá?