Semmit sem feledtünk, semmit sem titkolunk el, a mi megtörtént.
A mi harcz volt, becsületes harcz volt, tiszta czélu, nemes irányú
küzdelem; a mi dicsőség volt benne, emlékezetes marad az idők végéig.
Ötven év mult azóta. A kik részesei voltunk e nagy küzdelemnek,
megfogytunk, megtörtünk, hideg ősz dere takarja fejünket; de azt a régi
lángot az sem oltja ki a szívünkből: a szabadság lángját.
Megharczoltunk érte, megszenvedtünk érte, leróttuk a zsoldját, okultunk
a tapasztalásából, megtanultuk, hogyan kell a hazát, szabadságot nemcsak
szeretni, de meg is tartani.
Mi öregek nyugodt szívvel tudunk a multba visszanézni s a jelent
meglátni. Dicső volt a harcz; de a béke dicsőbb.
Ellenségeink szidalma legjobban magasztal bennünket.
A magyar nemzet a trónnak legerősebb támasza most. Hogy ez a trónemelő
titán nem egy agyaglábú kolosz, hanem egy harczi aczélokból összevert
szobor, annak tanuja a történelem.
A midőn a történelem adatait összegyűjtjük, nem a dúló szenvedélyeket
élesztjük fel vele. Ezt a gyűjteményt bizton letehetjük a trón
zsámolyára ezzel a szóval: «ime, itt egy csupa hősökből álló nemzet, egy
csupa honfiakból és honleányokból álló nép, mely így tudott, mikor
kellett, harczolni és áldozni a szabadságért, – így tud majd, a mikor
kelleni fog, harczolni és áldozni a királyért és hazájáért!…»
*
E napokban kaptam egy sok oldalra terjedő levelet Szécs városából. Írója
a régi jó táblabiró-világ alakjai közé tartozik, a mit bizonyít
levelének diák befejezése: «Et nunc dixi et scripsi poetæ nostro
laureato, faciet, inspiret ille alios, ego salvavi animam meam, et maneo
admiratione et cultu pleno corde, servus humillimus Ludovicus Bossányi.»
(És most megírtam ezeket a költőnek, tegyen vele, lelkesítsen másokat,
én lelkemet megszabadítám, maradok stb. Bossányi Lajos.)
Levelének kezdetén azt az eszmét hozza fel, hogy festőink számára mennyi
megörökítésre méltó jelenet kinálkozik szabadságharczunk dicsőséges
epizódjaiban.
Három ilyen kiváló hősjelenetet említ fel, melynek szereplőit
személyesen ismerte.
Az első Zeyk Domokos mesés küzdelme, melyben a vesztett ütközet után Bem
vezér menekülését védte egyedül, egymagában egy egész szotnia kozák
ellenében. A mocsári úthoz egyedül az a rozoga híd vezetett. Zeyk
Domokos az ellene rohanó kozákokat egyenkint levagdalta. Ekkor a kardja
ketté törött. A kozákok hetmanja odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát!
s megtiltá a kozákoknak, hogy őt megöljék. Erre a hős kihúzta
nyeregkápájából a pisztolyát: «Élve nem!» s azzal főbe lőtte magát.
Ezt a hőstettet én még 1850-ben leírtam a Szilágyi Sándor «Magyar írók
füzeteiben.» Kazinczy Gábortól hallottam.
A második hősjelenet a báró Riedesl és Sebő közötti.
Sebő közel rokona volt a levélírónak, ki gyakran megfordult szülői
házánál; ugyanott Riedesl is tett látogatást kétszer, mind a ketten jó
barátok voltak; tisztek a Walmoden vértesezrednél.
Riedesl volt a vértesezred legmagasabb férfia, valóságos óriás:
hasonlított Wekerléhez arczban és alakban, de még magasabb volt. Nem is
könnyű volt számára paripát találni, mert a rendes küraszir ló letörött
alatta. Végre találtak egy neki való lovat, mely még egy marokkal volt
nagyobb a rendeseknél, kemény szájú, rossz természetű állat, rúgott,
harapott, csökönyös volt; de birta a terhet.
Sebő pedig alacsony, zömök termetű férfi volt, a kik ismerték, Győrffy
Gyula képviselőhöz hasonlítják.
A szabadságharcz alatt a két jó barátból két jó ellenség lett.
Riedesl őrnagy lett a vérteseknél, Sebő kapitány a huszároknál.
A bicskei és isaszegi ütközetek előcsatározásai alatt, melyekben mindkét
fél lovassága működött, egy nap a feneketlen sár miatt kénytelenek
voltak pihenőt tartani. Két patak s azon két kis híd képezte az
elválasztó vonalat: az ellenfelek egymást jól láthatták.
A magyar tiszteknek jó lovaik voltak s a telivér paripa türelmetlen lesz
az istállózástól. Sebőnek eszébe jutott, hogy megjártassa a «Buczkó»
nevű paripáját, végignézve az előörsök lánczolatát. Mikor ezt bejelenté
Aulich tábornoknak, az épen a maga lovával bajlódott. Kitűnő paripa volt
a «Gesztes», de meg volt bomolva a pihenéstől; nem akart
engedelmeskedni. Sebő felajánlotta a tábornoknak a maga «Buczkó»-ját,
cserébe elvállalva a «Gesztes»-t, hogy majd kilovagolja ő abból az
istállótüzet. (Az ezred legjobb lovasa és idomárja volt.) Aztán mintegy
félóráig iskoláztatta a lovat a homokos mezőn nagy és kis körökben s
különösen gyakorolta a karakolirozásban, a mi a lónak egy helyben való
gyors körülfordulását jelenti. Ez volt a szerencséje. – Ekkor
észreveszi, hogy a túlsó hídról egy vasastiszt szemüvegezi a tábori
látcsővel; ő is fogja a látcsövét s felismeri vele hajdani jó pajtását,
Riedeslt. Erre mind a ketten átkaptatnak a két hídon, melyet néhány száz
lépésnyi tér választott el egymástól; összetalálkoznak: Sebő a szokásos
üdvözlő szót: «csau» kiáltja hajdani pajtásának. Ez azonban hirtelen
kirántja a pallosát s hozzávág az ellenfeléhez.
Sebő hirtelen hátraveti a testét s ezzel elkerüli a halálos csapást,
mely a nyeregkápáját érte, ketté vágva a nyeregbundát s a pisztolytartó
szíjat, a kard hegye mégis megsebzé a kantárfogó balkezet.
Erre Sebő hirtelen kirántja a kardját s lovát gyorsan karakoliroztatva,
visszakézzel, balról jobbra úgy vág Riedesl nyakához, hogy az óriás
holtan fordul le a nyergéből.
Mind ez egy rövid percz műve volt.
Hanem a költők ebből hosszú nagy tusát csináltak, melyben a két bajvívón
kívül még a paripák is részt vettek, egymást harapva; s ezt a festők sem
engednék el. Tény az, hogy Riedesl óriás lova megharapta a «Gesztes»-t,
de már a lovasa eleste után, mikor Sebő magával hurczolta. A
széthasított nyereg a levélíró tulajdonába jutott s látható a 48-iki
emlékek múzeumában.
Ezzel a párbajjal a csatatéren lett eldöntve annak a napnak a végzete. A
vasasok visszavonultak Isaszegre.
A harmadik képtárgynak ajánlja a levélíró Simonyi Simkó, Bem
hadsegédének azt a bravurját, melyben a vizaknai ütközet előtt
egymagában kémszemlésző Bem tábornokot a lesből előrohanó ulánusok közül
kiszabadítja. Tízen voltak a dzsidások, Simonyi Simkó egyedül; közéjük
vágott, kettőt lelőtt, hármat levágott közülök, a többit megfutamította.
– Akkor aztán dörgő hangon odakiáltott Bem tábornokra: «ein andersmal
werde ich mir aber ausbitten, dass Sie sich, General, ohne mich
wegschleichen!» (Máskor kikérem magamnak, hogy a tábornok nálam nélkül
elosonjon!) «Nein, nein, mein lieber Simkó, das werde ich nicht mehr
thun.» (Nem teszem többet, kedves Simkó.)
*
Hány ilyen lefesteni való tárgy van még az ötven év előtti
hősköltemények igaz történetében!
A minő Puchli huszárkapitány hőstette, a ki egy svadron huszárral két
óra hosszat verte vissza a megujított rohamát öt svadron svalizsérnek, a
Tápió-hídját védelmezve, mint Horatius Cocles, míg az ezrede
megérkezett. Ez is meg van örökítve a fővezér napi parancsában. Hát
annak a huszár közvitéznek a dolga, a kit a harcz hevében sürgős
levéllel küldtek a főhadiszállásról az alvezérhez. Útját állta egy híd
alatt lesben álló három svalizsér: el akarták tőle venni a stafétát. De
biz ő nem adta oda: inkább kettőt levágott közülök, a harmadiknak utána
küldé a véleményét, s úgy tért vissza a válaszszal, meg két sisakkal és
egy elfogott paripával.
A kik ezeket élő szemmel látták, még élnek és bizonyságot tesznek róla.