(1897.)
Az emlékezetes márczius 15-ének történetében bizonyosan föl lesz
jegyezve az a jelenet is, a midőn a nemzeti színházban Bánk bán került
színre (a censura által betiltott, most egyszerre felszabadult remek):
de a közönség nem érte már be azzal; – a Petőfi «Talpra magyarját»
követelte s azt kellett Bánk bán Egressynek elszavalni. A többek között
hogy kerültem én is a színpadra, sáros csizmában, pocsékká ázott
czilinder kalapban; (mert bizony czilinder kalapban, kalucsniban
kiáltottuk ki a szabadságharczot): ez is mind meg van írva ama napok
történetében.
Azt is leírtam én magam valahol, hogy találkoztam ez emlékezetes órában
azon a tribünné vált színpadon Laborfalvy Rózával.
Az az ereklye, melyről most írok, annak a folytatása.
Egy hét mult el márczius 15-ike óta. Egy hete az aggó várakozásnak. Mi
lesz most? Magáévá teszi-e a pozsonyi országgyűlés a pesti 12 pontot?
(melyben a régi rendi diéta halála is kimondatott s helyébe a
népképviseleti országgyűlés állíttatott). Szentesíteni fogja-e a király
az új alkotmányt?
A közben egyebet is tettünk. A mi csak kard és puska volt kapható a
városban, azt mind fölvásároltuk, magunk fegyverbe öltöztünk. Jaj de
szép volt az utczán látni az egész férfisereget a polgári ruha fölé
kötött karddal, a szíjra vetett dupla puskával, nemzetiszínű toll a
kalap mellett, nemzeti kokárda a mellre tűzve. Egy derék zsidó
polgártárs (a nevét elfeledtem, de az egykorú lapokból előkereshetitek)
maga kétezer puskát vásárolt fel Stájerban s ingyen adta oda a hirtelen
megalakult nemzetőrségnek. – S hogy semmi ne hiányozzék, megtudtuk (volt
már a forradalomnak is rendőrsége), hogy bécsi jóakaróink egy hajóval
lőport és ólmot szállítanak Horvátországba. Azt mi, mint hadi dugárút, a
népjog czímén lefoglaltuk s aztán volt már a puskáink számára töltény
is.
Egy délelőtt épen azon tanácskoztunk az én dohány-utczai szobámban
Petőfivel és Vasváryval: hogy felmenjünk-e cum gentibus a pozsonyi
országgyűlésre, pressziót gyakorolni? a midőn benyit a szobámba egy
tisztes agg duenna, körülnéz s meglátva két barátomat, letesz az
íróasztalomra egy papirba takart csomagot, azt mondva hozzá:
– Ezt küldi önnek valaki, hogy kicsoda? azt találja ki.
Azzal visszavonult, eltünt.
Én hozzá sem nyultam a csomaghoz, a míg a két barátom el nem távozott.
Azok is diskréte magamra hagytak.
Hát hisz ez megszokott állapot volt már (egy egész hét óta), hogy a
márcziusi fiatalokat kegyelik a magyar hölgyek. Vasváryt bizony majd
széllyel szedték. Szép fiú is volt: achillesi alak; nagy szemű, nagy
orru. Aztán én sem voltam valami bagolyrugta vakarcs (ötven év előtt!)
Én rám is gondoltak. De azért mégis kitaláltam egyszerre a rejtélyes
csomag küldőjét, a mint annak a tartalmát megláttam. Egy nemzetiszínű
süveg volt az: selyemfonálból horgacsolva. Egy hét alatt készült.
Éjjel-nappal dolgozhatott rajta, a ki készítette. Épen a fejemre illett.
Semmi írás, névjegy nem volt hozzá.
Alig vártam a délutánt, az illemlátogatás idejét; felkötöttem a
kardomat, vállra akasztottam a puskámat, a selyem süveget pedig eltettem
a tölténytartómba. Hát bizony a márcziusi napokban úgy járt minden
gavallérember látogatóba elegáns hölgyekhez: puskával a vállon,
tölténytartóval a csipőn, karddal a tomporon. Így mentem én is első
látogatásomat tenni – Laborfalvy Rózához.
Azon kezdtem, hogy megköszöntem neki a számomra készített nemzetiszínű
süveget. Meg volt elégedve, hogy a küldőjét kitaláltam magam eszétől
(tán nem is az eszétől).
Azonban visszahoztam azt, mert valami kimaradt belőle: az évszám. Az
pedig lényeges dolog. Mert ezt az évet, míg a világ világ lesz, mindig
emlegetni fogják.
Akkor aztán a hirhedett művésznő rögtön a himző dobjára feszíté az én
háromszínű sipkámat s minthogy horgacsolással nem lehetett többé a
hiányt kipótlani, himzéssel tüzködte oda a márczius 15-ike mellé az
«1848»-at, a hogy az ma is látható az ereklyémen. Én ott voltam addig, a
míg ez elkészült.
És aztán azon az örökké emlékezetes estén, a melyen Buda és Pest a
király által szentesített 1848-iki új alkotmány, a szabadság új korszaka
örömére kivilágította házait, már mi kart karra fűzve jártuk be a fényes
utczákat Laborfalvy Rózával. Az volt az illumináczió! Olyan
villanysugárzást nem talált ki Edison. A szíveinkben volt az!
Így lett ez a háromszínű süveg az én életem horoskopjává.