(1899.)
Mintha most is előttem látnám azt a délczeg alakot, azzal a lángoló,
sugárzó arczczal, a daczos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját,
azt a szívből jövő, szívig ható hangot, a mely hű kifejezője volt lelke
indulatainak.
Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a
hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt.
A ki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett e
földön megmaradni többé, a mint nem volt szabad többé szeretni és
gyűlölni.
Olyan ifjú volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt
meg. Mi többiek tudhattunk még ketté vágva, felnégyelve, darabokra tépve
is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol
lánczra vert kéz börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg
kellett halni.
Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös útjában, hogy nevét ott hagyta
az égen fényszikrákban megörökítve, a melyek soha le nem hullanak.
Nem is halt meg. Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szívében,
házában. Mentől tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja.
Félszázad mult el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra
emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja
be a hazát és világot!