Egy szerény körében nevezetessé vált ember halt meg: Petőfi Sándor
öcscse. A névszótár annyit jegyez fel róla, hogy a forradalom alatt
vitéz honvéd volt, hogy Sándor egy szép verset írt hozzá, a melyben
megénekli őt, mint jó testvért. S ő maga is írt azután néhány csinos
népdalt, a mik megjelentek. A ki azután meg akarja tudni, hogy ki volt
valóban Petőfi István? az tekintse meg a csákói pusztát, a mi az ő
kezelése mellett vált egyikévé a legnagyszerűbb mintagazdaságoknak
hazánkban. Már az ötvenes években annyira közkedvességű volt a csákói
uradalom tiszttartója, hogy az ottani fényes összegyűlések alkalmával az
előkelő társaságok küldöttségileg hítták őt meg magukhoz. Az uradalom
későbbi birtokosa, Geiszt úr gyermekei valódi szeretettel ragaszkodtak
hozzá, úgy, hogy mikor Szeniczey képviselő megházasodott, ifjú neje
addig nem akart a nászútra kelni, míg a «Pista bácsi» meg nem érkezik s
ő búcsút nem vehet tőle: meg is érkezett a kicsiny, fürge, szürke
emberke, az utolsó órára; s azontúl aztán, hogy megismerte Szeniczey, ő
is megértette, hogy miért szereti azt az egész család olyan nagyon.
Petőfi István valódi tekintély volt a mezőgazdasági téren; a ki nem írt
elméleti értekezéseket, de a gyakorlatban mutatta ki, hogy milyen az
igazi jó gazda. Egy nagy viruló területe az országnak fogja megörökíteni
az ő emlékét. Ez is fényes emlék! Egyszerű kézművesből önmívelődés
alapján küzdte fel magát azzá, a mi lett. Mívelt, minden európai nyelvet
beszélő férfi volt s a magyar irodalomnak buzgó pártfogója. A múlt
hónapok egyikén írt nekem egy irodalmi érdekű ügyben, a miben tőlem
utasítást kért s azt meg is adtam neki. Kézirata most is nagyon
hasonlított Sándoréhoz. Családot nem hagyott maga után: s mint mondják,
nem volt boldog. Áldás legyen emlékén az utolsó Petőfinek!