(1898.)
Szobrod előtt állok! Beszédét hallgatom!
Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, a mely meg tudja hallani,
mit?
Az ércz lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.
E szobrot egy nép szerelme teremté, s a mit a szerelem hoz világra,
annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.
Ötven év mult el azóta, hogy szavad felhangzott: «Talpra magyar!» s még
mindig hangzik.
A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a
hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.
Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: a hogy azok
megismerték a te műveidből a mi nemzetünket s visszatértél azzal a
szóval, hogy «hazánk még mindig bokréta rajta».
A sors, a világszellem, a történet ura ellenkező irányba vitte el e föld
körüli úton hazánkat, mint a merre te akartad: mégis oda hozta el, a
hová te akartad.
A szó tetté vált.
A mit magad előtt látsz, az mind a te szavaidnak megtestesülése. Látod
az «arany szabadságot» s azt a népet, mely, ha a haza kivánja, még ebből
az aranyából is tud áldozni. Vaslánczaink nincsenek már: a mi összeköt,
az aranyláncz, s azt nem «rágja le a rozsda».
Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben
mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz.
S akár hová nyitsz be széles e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját
képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka,
nádas tetők pitvara, virágos rét, dalaidtól zendül.
Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást,
a mit egy erős dandár zendít fel szobrodhoz – mert az a kis csoport, a
szellem harczosainak, a szabad szó úttörő munkásainak csoportja, a kit
te vezettél, azóta dandárrá nőtt fel –: fölébredsz-e arra? Megszólalsz-e
arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és
követni fogjuk.
«Talpra magyar!»