E napokban kaptam egy levelet Szentesről Döbrentei Bálint gőzhajózási
ügynök úrtól, melyhez mellékelve volt egy vers, Petőfy (ypszilonos)
aláírással. A szíves beküldő arról értesít, hogy ő ezen vers birtokába
az ötvenes években jutott Rév-Komáromban, a hol ezt Petőfi Szarka János
vendégszerető házánál írta (állítólag).
A vers papirja óságtól fakó; négyzet hajtott egyik oldala tarisznyában
hordástól zsíros; az írás rajta rozsdaveres. Azonban határozottan nem
Petőfi írása. Gyönge ortografiája leányírásra vall. Másolat lesz,
akárkié az eredeti.
Azonban az egész vers eszmejárása: a felvillámló ötletek, maga a
kifogástalan technika annyira rábeszélő, hogy az ember hajlandó helyet
adni annak a kétségnek, hogy hátha mégis a Petőfi hagyományához
tartozik, mint a hogy a kovácsolt vashoz tartozik a róla lepattogott
szilánk, a mit, mint salakot, félredobnak.
Alább közlöm ezt a verset; ha irodalmi adalék nem lesz is belőle: talán
megszólaltatja az igazi szerzőt, a ki azt magáénak fogja reclamálni s a
kinek okvetlen költői érrel kellett bírnia, a hogy arról a négy utolsó
verszak tanuskodik; különösen az utolsó olyanforma röptü, mint a
«pillangói mámoros lelkemnek.»
Az a kérdés merül fel, hogy ha ez a vers valósággal Petőfié, miért nem
vette fel költői művei összes gyűjteményébe? Erre már megfeleltem azzal
a fentebbi hasonlattal a kovácsolt vasról, meg a lepattogott
szilánkokról. Alig van hírneves költőnk, a kinek ne ismerném írásban
meglevő olyan költeményét, melyet összes műveiben meg nem találhatni.
Azok csintalan humorral válnak ki. Ilyenekből egész gyűjteményt birok,
írásban, melyeket Sebestyén Gábor (a magyar humor kiváló képviselője)
írt össze s később engem ajándékozott meg vele. Franczia költő kiadná az
effélét, sőt Heinenak a női testről való verse ebből a fajtából való;
hanem hát a magyar író resteli, hogy efféle pajkosságot mívelt: a
publikumunk is szemérmetes. Magamnak is van több olyan munkám versben
is, prózában is, a mit az összes műveim közé sohasem engedek fölvenni:
nem azért, mintha pajkos tartalmuk volna; oh dehogy! hanem mint a
göcseji legény mondá: csak-mert-hát-hiszen-így-úgy-no. Sőt a mivel Kónyi
Manó barátomat egyenesen ellenem fogom lázítani, még azt is följegyzem,
hogy épen a napokban olvastam Deák Ferencznek egy fescennináját
(nyomtatás-betűkkel), melyet Mikó Imre gróf nősülése alkalmából írt;
tele elmés csípős ötletekkel, melyek Martialisra emlékeztetnek. Az egy
lapra terjedő költeményt nekem Wasmer Adolf báró, kedves barátom mutatta
meg.
A második kérdés aztán, hogy mi módon került ez a vers Szarka Jánoshoz?
A mi komáromi Szarka Jánosunk (a kit mindvégig Szarka Jánoskának
nevezett a kegyeletes közvélemény) bizony méltó volna rá, hogy az egész
alakját megörökítse valami vísszaemlékező baráti szív. Különlegesség
volt az egész alak, még akkor is, ötven év előtt is: arczban, termetben
és viseletben a legtökéletesebb magyar jelleg.
Telt piros arcza, a kunkora bajuszszal, a nevetésre álló szájjal,
ragyogó fekete szemei, kurta nyaka, széles válla, domboru melle, mind
rávallott az igaz magyarra: bizonyított mellette a tökéletes nemzeti
viselet (melylyel úgy kirítt az akkori katufrékos világból), a pörge
kalapon kezdve a sarkantyús csizmáig, s a mi közbeesik: a zöld dolmány,
piros mellény arany zsinórral, rojtos nyakravaló, csattos derékszíj,
paszomántos nadrág. Senkinek sem volt már akkoriban bátorsága ilyen
ruhában az utczán járni. S a mikor megszólalt erőteljes hangon, az
mindig tréfára ment, a mihez maga adta a buzdítást a saját nevetésével.
Talán nem is volt az tréfás dolog: ha más mondja el, nem nevetett volna
rajta senki.
És a mellett komoly, közügyekben igen derék ember volt; egyházi ügyekben
presbiter, kurátor, a zöld asztalnál hazafias szónok. Olvasott, művelt
ember. Asszonytársaságban udvarias. Az is volt a halála. Úgy halt meg,
mint Tycho de Brahe: a szemérmetes etiket-tartás miatt.
Hanem a czigányokat szerette nagyon! Az egész komáromi bandának zsinóros
egyenruhát varratott. Öten voltak. Mindnek P betűn kezdődött a neve:
Piczi (prímás), Pontyó, Pápis, Pallagi, Posztó. Ezekkel aztán
muzsikáltatott derüre-borura. Igenis borura is. Egyszer valami bolond a
világba dobta azt a hírt, hogy szeptember 25-én Komárom városa el fog
pusztulni. A földrengéstől annyit szenvedett Komáromban az ilyen
jövendölgetés nem megy tréfa számba. A közönség nagy része elhítte s a
lakosság menekülni készült a városból. Hasztalan prédikáltak a papok a
vak hit ellen, a nép megnyugtatására (akkor még a vakhit ellen
prédikáltak s a nép megnyugtatására), a publikum futni készült. Ekkor
Szarka Jánoska fogta magát s a kritikus nap estéjén végig járta a város
utczáit a czigánybandájával, a legvígabb nótákat huzatva: «Nincs szebb
madár a fecskénél! Fehér lábu menyecskénél!» S a mit a bölcs beszéd meg
nem tett, megtették az ő nótái: a lakosság otthon maradt s Komárom
megmenekült a nagy szégyentől, hogy egy félbolond svihák próféta szavára
kifusson magamagából.
Azonban nemcsak a muzsikáló czigányoknak volt nagy pátronusa Szarka
János urambátyám, hanem a többi fajtának is. A szinészek is nyilt házat,
terített asztalt leltek nála mindig. Sőt egyszer maga is fellépett egy
műkedvelői előadásban. (Én akkor még színtakszista diák voltam.) A
kollegiumban játszották Csokonainak egy vígjátékát óriási tetszés
mellett.
Hát már a poétaféle fajtáját a dicső Bohêmenek hogy ne szerette volna!
Ha ilyen «földön vándorló csillag» vetődött Komáromba, az bizonyára el
nem kerülhette Szarka Jánoskának a házát.
Egyszer hire futamodott, hogy itt van Komáromban Vörösmarty. Vörösmarty!
Az én ideálom meg a többi fiuké! Hány versét szavaltam el már akkor az
egzamenteken! A Szép Ilonkát, az Éjféli házat, az Özvegyet, meg azokat a
hőskölteményeket: «Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységét fölverje szavával.» Aztán meg azt, hogy… «Mi az én
könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből!… Oh te, kiért országnak kellene
sírni!» Azt is tudtuk ám már, hogy ez nem «Egy rabszolga keserve
Pompeius sírján», hanem «Mikes siralma Rákóczy hamvai fölött.» Csak a k…
czenzor adta neki ezt a czímezést!
Én azonban még akkor senki sem voltam. Poéta, de csak diák. Még az a
kendermag sem volt elvetve, a kiből majd az a kender felnő, a kiből azt
az inget szövik, a kinek a rongyából majd azt a papirost készítik, a
kire majd az én első munkámat nyomtatják.
Hanem azért hevített az ösztön, hogy én Vörösmartyt színről-színre
meglássam.
Vörösmarty nem volt ám még akkor az az «öreg úr», ellenben azért járt
Komáromban, hogy leánynézőben jött oda; el is jegyezte egy velünk rokon
család szép leányát.
Ezen a jusson betörhettem hozzá. «Uram bátyám» volt már.
Természetesen Szarka Jánosnál volt szállva. Az pedig kivitte magával a
monostori szőlőjébe szüretre. Ott találtam rá. Az úri módon ellátott
kolnában víg férfitársaság volt együtt. Csupa víg czimbora. Szarka
Jánoska «ifjú legény» volt. Így hítta a régi udvarias magyar szokás
azokat, a kiket a modern goromba irály agglegénynek nevez.
A borozó asztal főjén ült a dicső vendég, az én bálványom a költészet
országában, és egy verset olvasott fel, a mire a víg czimborák nagyokat
nevettek.
Hát biz’ az is efféle csintalan költemény volt, a mit a műfajok között
fescenninának neveznek.
Ez sem került soha a halhatatlan költő összes művei közé. Bizonyosan ott
maradt Szarka Jánoska hagyatékai között. Lehet, hogy elégett a nagy
tűzveszélyben a szabadságharcz éveiben.
Hát ezt a nagy feneket azért kerítettem a dolognak, hogy megfoghatóvá
tegyem, hogyan rekedhetett oda Szarka Jánoska birtokába Petőfinek egy
titokban maradt költeménye. Ő minden magyar poétának a verseit
gyűjtötte. Olyan verseket, a minőkkel más nem bír. Hisz a könyvben
kinyomtatott verset minden filiszter megveheti, de olyan verset
tartogatni egy híres költőtől, a milyen másnak nincs, ez az igazi úri
tempó! S a magyar költők is mindig hajlandók voltak, Gvadányitól
elkezdve, Csokonain keresztül a legújabb korig, a magyar
vendégszeretetnek ilyennemű rekompenzálására. Kapott Szarka Jánoska
olyan verseket is, a mik egyenesen őt magát gúnyolták ki: «Azt a vári
nótát húzd rá gyékénykákó! Mert már a Juliskát elvitte a Nákó! Elrepült
a drága, aranyos madárka, Hiába csörög már utána a Szarka!» – Ez is
megnyerte a tetszését. Hogy Petőfi járt Szarka Jánosnál, mikor
legelőször útjába ejtette Komáromot, arra magam is jól emlékezem. S
akkor még Petőfinek a neve csak fél év óta volt az olvasók előtt; fél
éve múlt, hogy «A borozó» költeménye megjelent az Athenæumban. És így a
közlendő verset nem a «Dalaim», hanem «A borozó» mértékével kell
megmérni.
Még egy pár emléket kell fölelevenítenem Petőfi írói életéből.
1843-ban ő már hírneves író volt, már «egy év» óta ragyogott a neve az
irodalom horizonján. Én még jogász voltam Kecskeméten. Egy tavaszi napon
a «Pesti Hirlap»-ban egy költeményt olvastam a Pönögei Kis Pál
aláírással, mely ezen kezdődött: «Jó Petőfi, te sem félhetsz.» Meg is
orroltam érte. Hogy mer egy Pönögei Kis Pál ilyen konfidenter komázni a
mi Petőfinkkel? Nemsokára azonban kaptam egy levelet Pestről, mely így
volt aláírva: «Kispönögei Petőfi Sándor Pál.» Ekkor kápiáltam a dolgot.
Tehát ő már akkor megengedte magának azt a lukszust, hogy álnév alatt is
írjon verseket. Abban a levélben értesített arról a nagy eseményről,
hogy a Tudományos Akadémia a «Zsidó fiú» czímű drámámat dicsérettel
tüntette ki. Ő ezt Bajzától tudta meg, mielőtt publikálva lett volna a
bírálók itélete. Azt pedig, hogy ez az én művem, Petőfi onnan tudta,
hogy az előző évben ő másolta le a pályaművemet jó barátságból. (Mit nem
adnék érte, ha ez a kézirat, mely első munkámat Petőfi kézírásában
tartalmazza, valahonnan előkerülne.) Tehát álnév alatt is írt.
A másik eset pedig ez. Mikor Petőfit Császár Ferenczék meg a
Honderüisták megtámadták, póriasságot vetve a szemére s ajánlva neki
finomabb modort, kapta magát, összebeszélt Frankenburggal, meg velem,
hogy majd ő ír egy olyan ostoba hülye verset, a milyent a
szalonesztetikusok kívánnak, azt beküldi hangzatos név alatt a
Honderünek. A Honderü ki fogja adni, mink aztán majd neki esünk ketten s
pompásan kifigurázzuk a Honderüt a fenomenalis zsenijével együtt.
Csakugyan megírta a verset, beküldte a lapnak. Ki is adták, szerkesztői
csillag alatt jól feldicsérve. Petőfi rohant hozzám a vers megjelenése
után. «No! Hát olvastad?» – «Olvastam, de az egészen jó vers, nem tudsz
te rossz verset írni, ha akarsz sem.» – Összeszidott. «Te is olyan
szamár vagy, mint Frankenburg!»
Már akkor Frankenburg kiveszekedte magát vele, hogy máskor, ha «ilyen
verset» ír, ne küldje a Honderünek, – hanem az Életképeknek.
Hanem azért soha ezt a költeményt a magáénak el nem ismerte. Pedig akkor
«aranyával fizették költeményeimet». Inkább az aranyat is ott hagyta
veszni.
… De hallom már a karzat tombolását: «Nem ér az a sok beszéd semmit!
Lássuk már a medvét!»
Tehát következik a vers betűszerint, a nálam levő példány
ortografiájával visszaadva.
_Bordal._
Bort ide, bort kedves rózsám
Ha még meg nem hültél hozzám.
Bortól gyulad a’ szerelem
Bortól vigad bús kebelem.
Míg a kancsót töltve látom,
Míg marad egy hű barátom,
Addig mindég vigan élek,
S félvilággal nem cserélek.
Mind bohó ki a’ bortól fél,
És csak szőke Dunának él,
Hisz az Isten borözönnel
Még egy kunyhót sem törölt el.
Ha búbánat epeszt olykor,
Felvidít egy jó kulacs bor,
Iszom, a’ bú messze széled
Lelkem újra kedvre éled.
Ide kedves a’ kancsóval.
Egy pár gondot űző csókkal,
Úgy sem csókolsz többé soha,
Ha elfed bús sírunk moha.
Az élet szép tavaszára
Hideg ősz száll nemsokára
Előttünk, mint egy pohár bor
Eltűnik a’ szép virág kor.
Az öröm, mely itt tenyészik
Buborékként elenyészik –
Ma vigadunk s talán holnap
Sirunk fölött süt fel a nap.
(Vesd össze: Ma gomblyukamban a virág
S ha újra nyilik a világ
Talán sirom halmán fakad.)
Isten neki bort iszom hát
Használom a’ jelen órát
Aztán ha int a koporsó
Jó éjszakát boros korsó.
Mig utolszor nem virad rám
Pincze lesz az én palotám
Ott keressen a’ jó halál
Ott mindenkor otthon talál. (Ez sem rossz!)
Ha meghalok majd elásnak,
Mi gondja lesz arra másnak,
Csak te kedves cziprus helyett
Szőlőt ültess sirom felett.
Hogy tudják meg, kik ott járnak
Hantim milyen borhőst zárnak
Hadd mondhassák a’ jámborok
Itt nyugszik egy vitéz torok.
Lánykám majd ha siromhoz jösz
Könnyek helyett borral öntözz
Hidd a viztől kedves lélek
Még a siron tul is félek!!!
*
Czikkemre vonatkozó két levél érkezett hozzám.
Az első így szól:
Igen tisztelt Uram!
A mennyire Kónyi Manó barátomat ismerem, minden bizonynyal hálás szívvel
vette Jókai Mórnak róla való megemlékezését, de az ezzel kapcsolatban
előadott tényt – legalább Mikó Imrére vonatkozólag – aligha tartja
hitelesnek. Tessék elolvasni a Ráth Mórtól kiadott «Deák Ferencz
levelei» 226. lapján, Deáknak Mikóhoz 1855 deczember 17-én írt levelét,
s Mikónak reá adott válaszát, s meg fog győződni, hogy köztük a viszony
még ez időtájt is – Mikó nejének 1848-ban bekövetkezett halála után –
éppenséggel nem volt oly bizalmas, hogy Deák Mikónak a negyvenes évek
elején megesett nősülése idején ellátogatott volna Etruriába, Fescennium
városába. Deák Mikót így szólítja meg: «Mélyen tisztelt Nagyméltóságú
Gróf és belső titkos Tanácsos Úr» s levelét ekként fejezi be:
«Nagyméltóságod kegyeibe ajánlott, mély tisztelettel vagyok
Nagyméltóságodnak alázatos szolgája». Miként Jakab Elektől, Mikó hív
emberétől tudom, ez volt a legelső levél, a melyet Mikó Deáktól kapott.
Mikó feleletében Deákot barátjának nevezi és e megszólítás viszonzását
kéri. Deák 1856 január 7-én írt válaszában «örömmel elfogadja és
viszonozza a szíves, nyájas ajánlatot.»
Ez adatok bizonysága szerint Wasmer Adolf b. tévedésben van, mert Deák
Ferencz Mikóval, ennek nősülése idején összeköttetésben nem volt.
Egyáltalában Deák Ferencznek csak egyetlenegy verséről hallottam
valamit. Zádor Gyula, a nagyváradi kir. táblának nem rég elhunyt derék
elnöke, beszélte nekem valamikor, hogy az ő atyjához, Zádor (Stettner)
Györgyhöz írt Deák verses levelet, s hogy ez a levél még megvan. E
versről Gyulai Pál is tud s szóba is hozta Deák Ferencz előtt, sőt
enyelegve fenyegetődzött neki, hogy közzé teszi, mire az öreg úr nagyon
megharagudott.