Budapest, 1893. ápril 3.
őszinte tisztelője és hű embere, _egy régi Deák-párti_.
Nagyon kevés divináló tehetség kell hozzá, hogy kitaláljam, miszerint
ezt az érdekes levelet maga, igen tisztelt barátom, Kónyi Manó, a Deák
reliquiák legilletékesebb gyűjtője, írta hozzám. Mikó Imrére nézve
kapitulálok a közlött adatok után; de azért erősen hiszem, hogy a nagy
elmeéllel és erős humorral írt levél mégis Deák Ferenczé lehet.
Mi, a kik vele együtt éltünk, minden alkalommal élveztük efféle tréfás
ötleteit s az «öreg úr» gyakran korripiált érte, hogy egy-egy adomáját
(körülírva) mégis csak közzétettem az «Üstökös»-ben, a miről ő azt
hitte, hogy a publikum elé hozhatatlan.
A levélben való megszólításokra nézve pedig megjegyzem, hogy a magyar
korrespondencziáknál ab ævo a kompetens titulaturák iránti deferentiát
az aviticus usus prætendálja. Nekem van egy levelem Ghiczy Kálmántól (a
tartalma gratuláczió és beneventaczió) mely így kezdődik: «Tekintetes
Úr!» Kerkápolyi Károly nekem kutyupajtásom volt, a kivel egy kenyeret
ettünk, egy iskolapadon ültünk, együtt birkóztunk, mégis, a mi levelet
én írtam hozzá miniszterkorában, a megszólítás így hangzik azokban:
«Nagyméltóságú pénzügyminiszter úr!» s az aláirás: «kész köteles
szolgája».
Ezt a szokást úgy megtartjuk, mint azt, hogy kopogtatás nélkül
tisztességes ember ajtaján be nem nyitunk.
A másik levél tartalma itt következik:
Budapest, 1893. április 2.
Mesterünk!
Tisztelve szeretett bátyám!
Életemben igyekeztem elolvasni mindent, a mit Jókai Mór írt,
természetesen, hogy a «Pesti Hirlap» mai számában megjelent szép
visszaemlékezést is.
Az a vers, mit Döbrentei Lajos kapitány úr küldött, nem hiszem, hogy
Petőfi verse lenne.
Kételkedésem egy tényen alapul, mit ezennel elbeszélek.
Boldogult úrfi koromban nagyon is sok időt töltöttem Czibakházán szegény
elhalt testvérem házánál és itt ismerkedtem meg azóta szintén néhai
nevet váltott dr. Szekeres Imre római katholikus plébánossal, körülbelül
1868-ban.
Ennek a művelt és olvasott lelkésznek, ki a régi nótákat nagyon
szerette, kedves nótája volt ez a Döbrentei által beküldött dal, a mit
még klerikus korában írt be dalgyűjteményébe. Szerzőnek Fiducius János
XVIII. századbeli poéta volt megjelölve.
Minden sornak az volt a refraineje _haj el kap_. Maga az ária a század
elejének dallamára vall.
Van szerencsém e körülményt tisztelettel tudtul adni. A muzeumi
könyvtárban rá lehet akadni a század elején megjelent lapjainkban erre a
versre.