Még mindig ellátogat azokhoz, a kikről tudja, hogy meglátják az ő
szellemalakjat…
Ott suhant végig fényes árnyéka a szobám falán, csendes éjjel,
szemfedőjének lebbenése eloltotta az éjféli mécsest s aztán csak ő maga
világított még egy pillanatig. Hangja is volt. «Csak egy húr zöngése,
mely lantjáról lepattan.» S ez a lant még most sem függ érintetlenül.
Belekapnak a húrokba szellemujjak…
Nevenapja volt – talán ezt jött köszönteni.
Korán reggel egy levelet találtam író-asztalomon, melybe Petőfinek egy
eddig ismeretlen költeménye volt zárva.
A levelet Illyés Bálint országos képviselő, régi jó barátom írta.
Tartalma ez:
Kis-Tarcsa, 1900. szeptember 21-én.
A mellékelt Petőfi-féle költeményt, úgyis, mint a nagy költő
kortársához, barátjához, úgyis, mint a Petőfi-társaság elnökéhez, azon
kérelemmel küldöm hozzád, hogy méltóztassál azt hitelesség szempontjából
elbírálni s ha méltónak találod reá, a Petőfi-társasághoz juttatni. – A
költeményt egyik barátom (Rotter Vilmos) s volt honvéd-tiszttársam
következő sorok kiséretében küldte hozzám:
«E költeményt Petőfi a helyszínén írta s Nagy László, nyugalmazott
törvénybíró, akkor eperjesi jogász, emlékezetből mondotta nekem tollba:
oly egyén, kinek hitelt adni lehet.»
A levélben megnevezett hazafiak annyira tiszteletreméltó alakok, hogy
nem lehet kételkednünk a kútforrás hitelességében. De engem még inkább
meggyőz a költemény maga, mely egészen Petőfi eszmelobbanására vall.
_Sárosvár romja._
Petőfi Sándortól. 1845. év tavaszán.
Alkotni nehezebb, mint rontani,
S mégis, mit a nagy ősök építének,
Le nem dönthette végkép a bitor
Minden dühével dúló fegyverének.
Csonkán merednek égbe tornyaid,
Óh vár… S én mindenik mellett megállok;
Szent érzelemmel honfi szívemen,
Miként Jeruzsálemben a zarándok.
Egy országszerte űzött, kergetett,
Sebektől vérző vad volt a szabadság.
E vár vala utolsó menhelye
És itt elfogták a vérszomju kutyák.
E vár vala utolsó menhelye,
Innen tekintett a tiprott hazára,
Míg durva gőggel tört reá a zsarnok,
És a börtönnek fenekét járta.
Sötét börtönbe tették be a hőst,
Hol rabbilincs kigyózott a kezekre…
Lement a nap az égről más napig,
És a hazáról?… Arról mindörökre.
Én Petőfi eszmejárását vélem e versben feltalálni s méltónak tartom,
hogy összes művei sorába fölvétessék.
Hogy miért nem vette föl e verset költeményei gyűjteményébe? Annak
könnyen meg lehet találni az okát. A vers keletkezésekor a czenzura
akadályozta az ilyen tartalmu poema kinyomatását. Évek múlva pedig, a
mikor szabad lett a sajtó, akkor már Petőfi büszkébb volt, mint hogy egy
ilyen talált gyermeket elismerjen. Mikor ő már villámokkal
hajigálózhatott, nem volt kedveszerint aczéllal, tűzkővel szórni a
szikrákat.
De az irodalombúvárra becses marad ez az elfelejtett magzat, a kit
hajdani jóbarát hű emlékezete életben megtartott. Köszönetünk érte!
Ezzel ismét szaporodik egygyel a száma a Petőfi által gyűjteményéből
önként kihagyott költeményeknek. Eddig volt 48, most lesz 49.