Abban a régi jó világban, a mikor még az ördögök is fehérebbek voltak,
mint most az angyalok, a mikor még a lapszerkesztők nem mondogatták
napról-napra tulajdon dolgozó társaiknak, hogy a magyar irodalom sűlyed,
enyészik; a mikor a kritikusok, ha ütötték is egymás zsidóját, de a
tulajdon magukét legalább nem, a mikor még az emberek a jövendők után
sóhajtoztak, nem a múltak után, egyszóval a mikor még sokkal több volt a
fiatal ember a világon, mint a vén, akkor láttátok megjelenni a magyar
népéletben Petőfit, ezt az igaz fiatalság példányképét, a ki magában
személyesítve hordta mindazon hibákat és erényeket, mikkel a félig tűz,
félig szél ifjúkort szokták festeni a pogány kritikusok. A kritikus
pedig mind pogány.
Petőfi nem úgy írta a verseket, mint más halandó ember fia, a ki
elvárja, hogy előbb felszólítsák a szerkesztők, hogy írjon verset,
azután kihirdetteti a hirlapokban, hogy írni fog: azután előfizetési
íveket bocsát szét arra, a mit írni fog; azután kihirdeti, hogy a munka
már sajtó alatt van; azután gondolkozik rajta, hogy mit írjon? azután
nem talál semmi tárgyat, a miről írjon; azután ír arról, hogy milyen
világ ez a világ, a miben semmiről sem lehet írni; azután ír semmiről
igen sokat; azután hanyatt vágja magát és megpihen… Petőfi eltűnt
időszakonkint Szalk-Szent-Mártonra, vagy Dunavecsére s pár hét múlva
megint előjött és hozott magával egy-egy kötet verset. És annak a kötet
versnek egy-egy strófája is többet ért, mint némely szépirodalmi lap
egész évfolyama, – a szini réferádákat és napihireket is beleértve, a
mik mai világban legbecsesebb költemények.
Egyszer tizennégy napi távollét után ugratott be Vörösmartyhoz, a ki
rendesen első látogatása szokott lenni.
– Mit hozott? – kérdé az irodalom derék örömatyja, saját gyártotta
szivarral kínálva meg az ifjú poétát.
– Egy kötet verset írtam «Felhők» czím alatt, – felelt röviden az ifjú
költő.
– Csak amúgy kutyafuttában! – mondá rá a költők Mentora; s azóta rajta
maradt Petőfin, mint ő saját maga beszélte el, hogy megint elkészült egy
kötettel «csak amúgy kutyafuttában».
Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s a mint visszatért, egy
egész kész regényt hozott magával, melyet az úton készíte, a kocsiülésre
könyökölve, csak amúgy kutyafuttában.
E regény hathatós czíme volt:
«A hóhér kötele»!!!
Irtóztató, embergyilkolással, véres boszúval teljes regény, melyben még
a másvilágon is akasztják az embereket; de a miben mégis volt egy remek
alak, Hiripi vándorszinészben, a ki inkább megérdemelte volna, hogy a
regény hőse legyen, mint a többi.
A tizenegy nap alatt készült regényt felolvastatá Petőfi barátai előtt,
ha jól emlékszem rá: Lisznyay Kálmán is ott volt, még pedig egy kád
vízben ülnökölve.
A regény felolvasásával engemet tisztelt meg a költő, melylyel annyira
meg volt elégedve, hogy felolvasás végén azt mondá: saját maga sem
szavalhatta volna el azt jobban.
Tudni való, hogy ez igen rossz bók mind a kettőnk szavalati tudományára.
Hanem akkor más világ volt ám.
Most hasonló barátságos felolvasásokra először meg nem jelennének,
másodszor szembe mosolyognának egy kicsinyt, hát mögött kicsúfolnák
egymást; akkor a közös hibáért együtt lakoltunk, a közös dicsőségnek
együtt örültünk; a mi persze ifjaknak megbocsátható ostobaság.
Ezt a hóhérkötelet elvitte Petőfi egy nagyobb, hirhedettebb irodalmi
tekintélyhez, a kinek ajánlatára elfogadta annak kiadását Hartleben, a
ki akkoriban a legnevezetesebb magyar műveket szokta kiadni. (Nem
értettem alattuk a «Hétköznapok»-at.)
Hartleben gondolá, hogy egy ilyen kötet testvérek között is megér
százötven forintot s Petőfinek nagy pénz volt ez akkortájban, nem is
alkudott rá tovább.
Akkor azonban még egy saját fortélya volt a munkák kiadhatásának, a
miről a mostani íróknak fogalmuk sincs: – az előleges vizsgálat.
Hajh! milyen áldott volt akkor a szerkesztők dolga; ha valami rossz
verset nem akartak kiadni, csak azt mondták a szerzőnek: a censor
kitörülte; szerző azzal megnyugtatva, hazament a vármegyéjébe martyrnak.
Petőfinek legelébb a censurán kellett keresztül vezetni regényét,
mielőtt Hartleben százötven forintja megjelent volna; elvitte hát a
munkát a jó R… úrhoz, a ki, azokra a víg időkre nézve, most is olyan
ifjúnak tetszik nekem, mint a milyen véneknek látom ezeket a mi mostani
savanyú gyomrú bölcseinket, a kiknek semmi sincs úgy jól, a hogy van.
R… időt határozott Petőfinek, a mikor újra visszajöhet a munkájáért,
Petőfi pedig sürgette, hogy de csak hamar uram, mert periculum in mora.
A kirendelt napon megjelent nála másodpercznyi pontossággal.
R… igen szívesen fogadja, leülteti, megczirógatja orczáját, kérdezi, ha
reggelizett-e már?
Petőfi kezdett nyugtalan lenni erre a hosszú bevezetésre.
– Ugyebár, a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? – kérdé tőle
végre a jó öreg censor.
Petőfi igenlé a kérdést; természetesen, hogy azért jött. Censorhoz nem
jár az ember mulatni.
– Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni.
Petőfi kezdte nem jól érezni magát.
– Tudja, én azt a regényt nagyon szeretném, ha ki nem jönne.
– Úgy hiszem, hogy nincs benne semmi törvényellenes kifejezés! –
bátorkodék a költő megjegyezni.
– Semmi, éppen semmi.
– A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna.
– Oh, éppen nem. Hogy tesz fel ilyet?
– Vallási elvek sincsenek benne háborítva.
– Egy szóval sem.
– Tehát mi ellenzi művem megjelenését? – kérdé Petőfi végre, addig a
határig érve, a hol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga
után az ajtót.
– Az a baj, kedves ifjú barátom, – szólt szelíd szemrehányással R…, –
hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat írt már,
hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint censor,
megengedem kiadását, de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem,
hajítsa azt a tűzbe…
Petőfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által;
azonban hát ő is elmondá előtte egész bizalommal: hogy neki ezt a
regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia; atyja, anyja szükségben
él; ő rajta is elfér ez a néhány forint, a mit kaphat érte; ugyanannyi
ütleget is fog ugyan majd kapni a jó kritikától, de a szegény magyar író
nincs abban az állapotban, hogy egy lapot is a tűzbe hajíthasson, a mit
már teleírt.
A jó öreg censor elérzékenyülve szorítá meg akkor az író kezét s azt
mondá hirtelen:
– Tehát tudja ön mit? kedves ifjú barátom. Ha önnek csak azért a
százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére: én adok
önnek százötven forintot. Tíz esztendő alatt visszafizetheti.
Petőfi elmosolyodott; lehetetlen volt többé indulatoskodnia; de azért
természetesen csak azt felelte, hogy ha mindjárt ráakasztják a regénye
czímére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte legalább majd a
kritikusok.
A regény azután meg is jelent s újabb időkben akadt Petőfinek egy
tisztelője, a ki még drámát is csinált belőle.
Hanem azt sohasem feledé el Petőfi és bizalmas barátai közt gyakran
elmondá, hogy volt egyszer egy censor, a ki egy magyar költőnek meg
akarta azon munkája árát adni, melynek megjelenését gátolni kívánta, a
költő iránti tiszta jóindulatból.
Ilyen volt az a régi boldog világ. Még az ördögök is fehérebbek voltak
akkor, mint most az angyalok.