Egy jó barátunk feleségének fia született; a derék ember azt kivánta,
hogy a fiának egygyel több oka legyen idő jártával korhely
világ-kerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poetát: Petőfi volt
az egyik, a másik én.
A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál;
szerencsére a leendő koma urunk nem bízott emlékező tehetségünkben s
maga jött el értünk.
Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk s eleresztettek bennünket a
gyerekkel, meg azzal a tudós asszonynyal, a kinek a segítsége nélkül
keresztelő nem szokott megtörténni, a templomba.
A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végzendő volt, szinte azt
hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképen
nem is sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék s
odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.
Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy
vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.
Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyáscsecsemő
rettenetesképen. Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál,
vagy el találja ejteni!
Azután felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt,
mondjon el a gyermek felett egy úr imáját.
Azt elimádkozta szépen, utána gondolá még azt is: «és őrizzen meg téged
attól az úr, hogy valaha verseket írj.»
Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerinti három kérdést intézé a
csecsemőhöz:
«Ellenmondasz-e a sátánnak és az ő incselkedéseinek?»
A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá.