(1897.)
… Egy régi nagy házat bontanak le a koronaherczeg- és zsibárus-utczák
szögletén: a Laffert-házat. Nevezetes épület volt. Gyülekező helye a
magyar szabadelvű új nemzedéknek, a negyvenes években. Akkor még a
koronaherczeg-utczát uri-utczának hitták; hanem a zsibárus-utczát csak
ennek hitták.
Nem mehetek el a rontás-bontás tanyája előtt, hogy eszembe ne jusson
Petőfi. Ha a koronaherczeg-utczai tátongó kapuüregen benézek, elém
tolakodik annak a társaskörnek a képe, melynek olvasó asztalánál egy
öreg poéta ül, s egy fiatal író kézirataiból költeményeket olvas fel a
figyelmes társaságnak: az egyetlen argandi lámpa (gáz még nem volt) a
szürke dohányfüstfellegből csak az összedugott fejeket tünteti elő. Az
öreg költő által felolvasott versek mindenkit elragadnak. «Ezt a kötet
verset a mi kaszinónknak kell kiadni», indítványozza a veterán író. S
mielőtt a kaszinó pénztárnoka ellenvetést tehetne, kinyújtja a karját az
asztalon keresztül egy marcziális alak, a kit két kifent bajúsza
dandárvezérnek minősítene, ha gömbölyű két piros arcza szelidebb
hivatásra nem vallana, s tenyerét rátéve a verses kéziratra, így szól:
«magamra vállalom az egész költséget: nyomtatással, honoráriummal
együtt».
A veterán író volt Vörösmarty Mihály, a beajánlott ifjú költő Petőfi
Sándor, az önkényt ajánlkozó mæcenás Tóth Gáspár szabómester.
Ilyen írókat, ilyen szabómestereket, – de még ilyen kaszinókat sem
mutogatnak már manapság Magyarországon.
Ha pedig a zsibárus-utcza felőli félig lebontott boltajtókon át nézek be
a törmelék-halmazokra, eszembe jut a jó «Depscher gazda». S azután még
egyszer Petőfi.
… Petőfi szeretett túlozni.
Én rólam például elhiresztelte, hogy a legnagyobb orrom van a világon. A
ki meg akart ismerni, annak azt mondta, hogy induljon el az utczán, a
hol a legnagyobb orrú embert meglátja, azt fogja el, az vagyok én: a
kinek az orra, mint a Salamon király menyasszonyáé, olyan mint a Libanon
tornya, mely néz Damaskus felé.
Pedig hát nem való az; nincs nekem nagy orrom, csak épen ősi Jókai
orrom, a milyen volt a nagyapámé, a kinek a processusát látta Eötvös
Károly, melyet Tajnay indított ellene azért a dehonestáló mondásért,
hogy «nekem az orrom is van olyan legény, mint az egész Tajnay.»
De még nagyobb túlzásokat követett el Petőfi, még pedig versekben, mikor
a saját torkáról emlékezett meg, hogy ő micsoda szomjas, milyen iszákos,
mennyire kielégíthetetlen!
«Hanyadik már a pohár? csak ötödik?
Teremtuccse becsülettel működik!»
Hiszen öt pohár bortul még a sacrè cœurből hazakerült kisasszonynak a
nyelve sem botlik el a «rex Xerxes»-ben.
Majd meg:
«Fiuk! Az Isten áldjon meg! Én is iszom: igyatok!
Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon,
Csak mikor részeg vagyok.»
(Soha életében nem volt részeg.)
Aztán ezt:
«Különben én becsüllek óh pohár,
Csak egy van benned, a mit restelek,
Azt restelem csak benned óh pohár,
Hogy olyan könnyen kihörpentelek.»
(Majd megismertetem ezt a poharat.)
Sőt egyszer Dunának képzeli magát, a Tiszát pedig bornak, hogy azt
elnyelhesse. A mire ugyan a tiszabeői rektor azt mondta neki, hogy
«dejszen nem nyernél te azzal semmit, Petőfi barátom; mert neki
hasalnánk mi annak itt Tisza-Beőnél: egy csepp bor se jutna el te
hozzád.)»
Petőfi volt a legjózanabb életmódú fiatal ember, a kit valaha ismertem.
Pedig ugyan mindenféle körülmények között ismertem. Akkor is, a mikor
«köszöngetett szolgabíró hajdujának», meg mikor «hajtogatták magukat
előtte a szolgabírák». Egyáltalában divat volt, szokás volt az én ifjú
koromban bort nem inni. Én húsz éves koromig nem ismertem a bort; pedig
patvarista koromban eleget jártam uri székekre, kóstolónak se
diktálhatták belém.
Dehogy jártunk mi korcsmába! Házikoszton éltünk s ott nem járta a bor.
Az estebédünket pedig ott tartottuk a zsibárus-utczában a jó Depscher
gazdánál. Tejárus volt. Szinház előtt mi hárman, Petőfi, Emődy és én
rendesen összejöttünk a tejárusnál: ott elköltöttünk egy-egy köcsög
aludttejet tejfellel. Ez volt a lakoma. Petőfi még vizet is ivott rá.
Imfámis rossz víz volt, salétromízü. «Herr Depscher, das Wasser ist
schlecht!» – «Ja, Wasser ist schlecht!» mondá rá a bölcs német. – Neki
általánosságban rossz volt a víz.
Később aztán, hogy Isten annyira fölvitte a dolgunkat, hogy a közönség
kegyéből uri módon élhettünk, akkor ismét eljártunk egyenként Petőfivel,
Orlay Somát is mellénk véve, a Sperlbe. Az meg egy kis, udvarra nyíló
kurta kocsma volt a váczi-utczán. (Most nagyszerű divatkereskedés
palotája van a helyén.) Annak a korcsmárosa volt a később derék magyarrá
lett Bauernsachs uram. Petőfi azért szeretett idejárni, mert itt
kaphatta a kedvencz eledelét: «csigabigát tormával.» Én pedig azért,
mert a Sperlnek volt egy muzsikáló szekrénye, a mi igen szépen tudta
legördíteni a «Stradella quadrillt», gyönyörű volt az!
Itt kapatott rá Petőfi engem is a boritalra.
Az ő választott kedvencze volt a karlóczai ürmös. Abból hozatott magának
egy «pisztollyal» (2 deczi mai nap). Ahhoz adtak neki egy akkora kis
pohárkát, hogy négyszer megtölthette a pisztolyból.
Ezzel csábított el engem is a «halbszájtlik» ismeretlen tündérvilágába.
Hogy a költészet világába elcsábított Petőfi, azért hálás vagyok iránta;
de hogy a boritalra csábított, azért épen magasztalom. Mi volna bor
nélkül az élet? Mi volna bor nélkül az öregség?
Hanem azért iszákos nem volt Petőfi soha. Még csak dalolni sem hallotta
őt senki borozás közben.
Bordalai csak költői érből eredtek: egész józan főbül. Jól mondta róluk
Vörösmarty: «a bordal megírásához józan fő kell: mikor én bort iszom,
sokkal boldogabb hangulatban vagyok, mint hogy versírásra fanyarodjam».