1847-ben volt Magyarországon három szépirodalmi lap, összesen 2500
előfizetővel, 3 politikai lap, összesen 8 ezer előfizetővel, most van 81
mindenféle lap 140 ezer előfizetővel. Ehhez a csekély olvasó közönséghez
lettek aztán arányítva az akkori írói igények, a kiadóktól koczkáztatott
vállalkozás és a tiszteletdíjak.
*
Mikor az «Életképek»-et átvettem Frankenburgtól, nekem magamnak a
szerkesztésért, ujdonságírásért és a novelláimért volt 60 forintom,
Petőfi kapott minden költeményeért 6 forintot, úgy szintén Arany és
Tompa.
*
A Petőfi-hagyaték között olvasható Petőfinek egy hozzám írt levele
Dömsödi Goliáth Péter név alatt (a Hétköznapokbeli regényhősöm neve),
melyben hosszú, egész quart lapot betöltő geniális humorizálás után,
tőlem (a lapszerkesztőtől) «két forintot» kér előlegül.
*
Ugyanezen hagyaték közt található Arany Jánosnak Petőfihez írt egy
levele, melynek a végén panaszkodik, hogy egy lapszerkesztőtől egy
nyomtatott ívnyi költői beszélyeért és hat darab kisebb költeményeért 49
forintja járna, de abból a szerkesztő a tiszteletpéldányúl küldött
lapjának az árát, meg a hirdetmények díját 28 forintban levonta; a
hátralékos 21 frtot mégsem küldi meg.
*
Ilyen volt egy írónak a sorsa abban az időben, még ha Petőfinek vagy
Aranynak hívták is.
*
Már most képzelje hozzá akárki, hogy micsoda eldorádói boldogság volt az
akkor egy íróra nézve, ha előállt egy kiadó, a ki azt mondta neki, hogy
«én te neked adok 1500 frtot azokért, a miket eddig megírtál, azután még
20 hónapig biztosítom az életedet havonkint 100 frttal, ha ugyanezeket
örök áron nekem eladod s a mit ez alatt a 20 hónap alatt megírsz, azért
megint másik 20 hónapig biztosítalak ugyanannyi 100 forintokkal».
Rotschild nem érezte magát ilyen gazdagnak soha, mint az az író, a ki
művei után ilyen biztos existencziát nyert egyszerre!
*
És tudni is kell aztán, hogy milyen volt az akkori élet? Egy szállást
tartottunk Petőfivel és családjával, szép, első emeleti, parkettezett
szállást; volt négy szobánk az utczára, előszobával, konyhával: egy volt
az enyim, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettünk érte 260
frtot egy évre. A közös koszthoz én járultam tíz forinttal, Petőfiék
15-el. S meg voltunk elégedve. Én tartottam inast, ők szakácsnét öt
forint havidíjjal s azok is meg voltak elégedve.
Petőfinek nem volt adóssága soha. Árjegyzékeit pontosan kifizette. A mit
verseiben a hitelezőiről ír, tiszta költői szenvelgés. Soha Petőfi neve
egy váltó alá nem volt írva. De még ha valahol vándor szinész korában
kosztpénzzel tartozásba maradt, azt is megküldte, mihelyt pénzt
szerzett.
Épen olyan költői szabadság tőle az is, a mit maga boritalban való
virtuozitásáról beszél. Én soha, hosszú együttlétünk alatt még csak
mámorosnak sem láttam. A legtöbb bor, a mit megivott, volt két
«pisztoly» (félmeszelyes üveg), leginkább karloviczi ürmös. De rendesen
egy pisztolylyal is beérte. S ha fehérbort ivott, azt nagy öblös
pohárban hozatta, vizet töltött bele s a narancs héjából fecskendezett
rá illó szeszt (a mit a kucsébertől nyert. Narancsra szeretett
lutrizni.) Ezt minden praktikus ember tudni fogja, hogy nem
részegeskedés. Lakomákon is voltam vele többször együtt s
tanubizonyságom hiteles lehet, mert én magam még akkor az urvacsoráján
kívül egyéb bort nem izleltem; Petőfi bármily úri háznál csak veres bort
ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen; – ilyenkor nagyon
kedves volt; lehetett vele tréfálni: máskor nem igen; lehetett hallani a
nevetését (ritka hang volt nála); rá lehetett venni, hogy költeményeit
elszavalja, a miben remek volt; sőt gymnasticai productiókra is, a miben
mindnyájunkat felülmult: egy álló helyétől fel tudott ugrani bármilyen
magas asztalra. Ezek a vonások mind tiltakoznak az ittasság gyanupere
ellen. Télen rendesen csigabigákat vacsorált eczettel, tormával, a
szegény jó Orlai Samu nagy borzadályára, a ki szintén együtt járt velünk
a Sperlbe vacsorálni. 30 krajczárnál többet nem tett ki a vacsorája
soha. Vacsora után dolgozott mindig otthon. Csak néha mentünk el
biliárdozni s ott rendesen rám verte a partiet. Kártyát csak Váradi
Tóninak a neve napján vett a kezébe, a mikor preferáncz járta hármunk
között.
Petőfi igen jó gazda volt, szorgalmas és józan ember, a nőknek nem volt
bolondja. Mai nap puritánnak neveznék. Mikor egyszerre annyi pénzhez
jutott, hogy fölöslege maradt, a szülőit segélyezte vele.
Ruházatában is oly egyszerű volt, mint más egyéb életmódjában. Mindig
magyar ruhát viselt, sajátszerű bogrács alakú kalappal; az utóbbi időben
megengedte magának azt a luxust, hogy nagy virágú fekete selyem moiré
szövetből készíttetett attilát, s ahhoz carbonari köpönyeget. Ez volt az
egyedüli fényüzése. Csak a 48-iki márcziusi napokban váltotta fel a
bográcskalapot a kalabriai, a miről messze hátra lengő veres toll
hajlott alá; mellén a koronátlan országczímer, gyöngyökkel hímezve.
Mindezeket azért jegyeztem fel, hogy az akkori viszonyokat helyesen
ítélhesse meg mindenki, midőn az írói munka tulajdonjogának becsét a mai
és 30 év előtti állapotok összehasonlítása mellett, meg akarja
állapítani.