(Adalék a Petőfi-korszakhoz.)
«Oh, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek.»
Mikoriban ezt írta a költő, akkor még ő igen zajos ember volt és övé
volt az egész világ. – Hanem ebből nagy világból nem lakott többet egy
szobánál, azt is másodmagával bírta: Pálffy Alberttel. (Most már
háztulajdonos ő is, az is, s igen csendes emberek mind a ketten.)
Valahol a Bálvány-utczában, a mostani paloták helyén állt egy kis
földszinti ház, abból adott ki egy kis földszinti szobácskát az utczára
a Frau Rézi, hónapos lakbérben.
Két ágy volt a szobában, teljesen fölszerelve; de még volt egy harmadik
nyoszolya is; de abból hiányzott minden, csak a deszkaváz volt meg. A
két szobaúr a fölösleges butordarabbal baráti nagylelkűséget gyakorolt.
Volt egy írótárs, jó barát, a kitől a mostoha sors még az «ágyhely»
luxusát is megtagadta; a kedélyes Lauka Guszti, az jelent meg esténkint
a fölösleges nyoszolyát elfoglalni, a miben Petőfi írótollán kívül más
toll nem volt. De hát ez is nagyon jó volt neki, s azt sem fogadta el
ingyen: ha az undok Mammont megtagadta is tőle a sors, de adott neki
bőséggel arany jókedvet. Azzal fizetett. Esténkint balletet tánczolt
Petőfi előtt.
No ez hát gazdag fizetés volt Petőfinek; de nem ért semmit Frau Rézinek:
ő prózaibb gondolatokkal táplálkozott. A két szobaúr már két hónapi
szállásbérrel tartozott: összesen nyolcz forintokkal. Maig is
kiderítetlen körülmény, hogyan engedte Frau Rézi ily nagyra
felszaporodni a tartozását; hanem hát tény, hogy így volt.
Abban az esztendőben nagyon rosz termés volt a selmeczi ezüstbányában,
azt a nyolcz ezüst forintot, a mivel a két költőnek ki kellett volna
fizetni a Frau Rézit, bizonyosan ott felejtették a föld alatt.
Pedig hát ki kellett volna költözni a lakásból. Pálffy jó condiciót
kapott, Petőfit pedig vitte a távolság utáni vágy. Már pedig sárkány nem
ül oly megátalkodottan a rábízott kincsen, mint a milyen híven őrizte
Frau Rézi a maga két szobaurát, hogy azok el ne párologhassanak szó
nélkül. Voltak holmi lefoglalható realitásaik a szobában, s minthogy
Frau Rézi szobáján kellett keresztüljárniok, bucsuzatlanul elmaradniok
csupán azoknak martalékul hagyása mellett lehetett.
Azonban itt van expertus Rupertus. Guszti előállt a jó tanácscsal. S a
bekövetkező estén végre lett hajtva a stratagéma. Sándor és Berczi
otthon maradtak a szobájukban s úgy tettek, mintha tarkliznának. A míg
azonban az ajtón hallgatózó sárkány azt hallá, hogy Petőfi ugyancsak
rója a terczet, quartot, négy felsőt: az alatt Berczi a kinyitott
ablakon át, az utczán álló Gusztinak kiadogatja szépen a köpönyeget,
mellényt, csizmát, fehérneműt, a mi mindkettőjük gazdagságát képezte.
– No még ezt a Horatius Flaccust is! – súgá Berczi.
Erre nem tudni, micsoda ördög ütött Gusztiba, elkezdett az utczán
fenhangon kaczagni. Kicsinyben mult, hogy az egész stratagémát el nem
árulta.
– De már ez charactertelenség! – förmedt rá fogcsikorgatva Berczi. A min
az még jobban nevetett.
– Matcs! – kiáltá Petőfi lecsapva az asztalra a kártyát. Az egész
podgyászvonat meg volt már mentve a szűk defiléen keresztül. Utána
vonulhatott a blokirozott hadsereg is.
– No jojczakát, Frau Rézi! Mingyárt megjövünk, csak vacsorálni megyünk.
– No isz onnan ugyan hamar megjöhettek! – dörmögé az öreg sárkány.
Egyiknek a zsebében sem volt már reggel egy garas sem.
Azok pedig nem jöttek többé vissza. A Neugebäud szegletén ott várta őket
Horatius Flaccus a csizmákkal és mellényekkel, s azzal aztán «ki merre
lát, nagy a világ».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Olyan tréfás dolog ez, hogy az embernek a könnye kicsordul rá, mikor
eszébe jut. Ez volt a magyar irodalom fényszaka!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pár év mulva két megnézni való alak találkozik össze a Bálvány-utczában.
Az egyik egy magas szál dandy, fényes czilinderkalapban, fehér
mellényben, fekete frakkban, fénymázas topánban, szeme előtt
becsiptetett monoklival: a másik egy olyan attiladolmány tulajdonosa, a
milyent se azelőtt, se azóta nem viselt halandó ember, igazi Bendegúz
mintára butorszövetű atlaszból, a mihez Ortelius Redivivus szolgált
divatképül; a fején pedig olyan kalap, a minőt Tinódy Sebestyén
akasztott szegre utoljára. A két összetalálkozó örvendve, kaczagva dől
egymás karjába.
– Hát kend hol jár itt? (Tompa Miska hozta be, hogy egymást «kendnek»
nevezzük: Petőfi így szólította a választottait.)
– Bizonyosan egy dolgot keresünk, – mond Pálffy Berczi.
– A Frau Rézi házát.
Azt ám! Mind a kettőnek fölvitte Isten a dolgát. Pálffy Berczi megkapta
az Odescalchi herczegfiukért a nevelői fizetést, Petőfi meg a János
vitéz honoráriumát kemény száz forintokat, s mind a kettőnek az első
dolga volt a Bálvány-utczát fölkeresni, s a régi tartozást kifizetni a
jó Frau Rézinél, a ki azóta már talán el is vesztette a türelmét.
Csakhogy azóta a Frau Rézi viskója helyébe akkora három-emeletes palotát
építettek, hogy az ember hírét-hamvát sem találta a hajdani
tulajdonosnak.
Az a nyolcz forint most aztán (miután már megvolt) úgy nyomta mind a
kettőnek az oldalát, mint valami bűntudat. De hát nem lehetett tőle
megszabadulni. A nevét nem tudták a házisárkánynak, csak annyit tudtak
róla, hogy Frau Rézinek hívják és hogy vörös orra van. Már pedig, hogy
az ember minden asszonynak, a kit Frau Rézinek hínak s vörös orra van,
nyolcz forintokat osztogasson: azt Pluto sem győzné meg, nem hogy
Apolló.
Hát így aztán karöltve szépen elmentek együtt a váczi-utczára
sétifikálni. Az volt akkor is a divatvilág találkozó-helye: tele szép
asszonyokkal, jó pajtásokkal az egész utcza; mindenki «hogy vagy, mint
vagy»-gyal jön az ifjú irodalom hősei üdvözletére.
Hát egyszerre, mintha a menykő ütne le eléjük, ott áll az útjukban – a
Frau Rézi. Abban a vörös nagykendőben, azzal a vörös orral, azzal a nagy
fonott szatyorral a karján.
– Sie zwei! – dörög az itéletnapi arkangyaltrombita hangja a bűnösök
fülébe, s két zöld keztyűbe bújt kéz nyúlik utánuk, hogy gallérjaikat
menten megragadja.
Utczú be mind a ketten a legközelebbi kapu alá! A sárkány utánuk! ők
menekülnek fel a lépcsőkön, de az is utánuk ront! Fel a második
emeletre! Nincs szabadulás! A fatum csoszog a nyomukban.
Hova meneküljenek?
Egy ajtót találnak maguk előtt, melyre e név van felírva:
«Hazucha!»
Ez volt a legkegyetlenebb kritikusa a fiatal irodalomnak, a kit mind
Pálffy, mind Petőfi egyre püföltek minden hirlapban, a hol csak hozzá
fértek, a legkérlelhetetlenebb ellensége mind a kettőnek.
– Látogassuk meg Hazuchát!
– De mit mondjunk neki, hogy miért jövünk hozzá?
– Kivántuk tiszteletünket tenni.
Petőfi! Hazuchánál! Tiszteletét tenni!
Pedig a veszély imminens volt. A sárkány jött már az utolsó
lépcsőfordulón fel, fujtatva, prüszkölve.
– De hát tulajdonképen mért szaladunk mi most a Frau Rézi elől?
– Az már igaz, hogy minek szaladunk előle?
– Hiszen azért kerestük, hogy kifizessük.
– Legjobb is lesz, ha kifizetjük.
Nem mentek hát be Hazuchához tiszteletüket tenni, hanem bevárták a Frau
Rézit, s két darab ötforintost tartva eléje, kiengesztelték szörnyű
haragját: a kamat is meg lett térítve. El lett feledve minden.
Csak a «Sie zwei» maradt fenn. Mikor Petőfi egyszeregyszer nagyon meg
akarta bosszantani Pálffyt, csak azt mondta neki: «Sie zwei». Senki sem
tudta e két szó titkát, csak ők maguk, és senki se tudta kitalálni, hogy
miért haragszik e szóért Pálffy olyan nagyon?
Most már ő sem haragszik érte.