(1893.)
Hogy Petőfi külső viseletében szerette az eredetiséget, az köztudomású
adat. Egyszer Peleskei Nótárius-jelmezt viselt, majd meg virágos fekete
tafotából varratott attilát. Hasonlóban járt kedvencz művésze: Egressy
Gábor is, a leghíresebb magyar tragikus szinész; különbség csak az volt
köztük, hogy a míg Petőfi bokában zsinóros-gombos pantalonnal egészíté
ki a jelmezét, addig Egressy magas szárú, kordován csizmát viselt: a
hangulathoz tartozott, beszéd közben félkézzel a csizmaszárat legyűrni,
hogy a csizma torka ránczot vessen.
Hanem ezt senki sem találta különösnek. A mi időnkben minden ember úgy
öltözködött, a hogy akart. A divatlapok csak női divatképeket közöltek,
külföldi férfidivatot lefestve nem láttunk soha, csak díszmagyar
ruhákat, kaczagányos vitézeket s a szabókat még akkor szabóknak hítták,
nem konfekteseknek. Azokat az urakat, a kik párisi divatos ruhákat
viseltek, «arszlánok»-nak neveztük. S iparkodtunk hozzájuk nem
hasonlítani.
Vahot Imre a saját divatképei után öltözködött, attilájáról vitézkötés
lógott alá, alatta piros mellény.
Vasvári Pálnak a magyarkájára emlékezem. Ez fűzöld zsinóros kabát volt,
rendkívül bő, nyitott borjúszájú ujjakkal s ezeknek rózsaszin bélése
volt; a szónoklat hevében az ujjakat könyökig fölhajtá.
Lisznyay Kálmán viktóriája kőnyomatban is meg lett örökítve:
buzavirágszín, csipőig érő dolmány, veres hajtókákkal és három sor
ólompitykével a mellén. Hasonló diszítés a karjain és oldalzsebein,
hozzá darutollas turi süveg.
Sükei Károly inkább hajlott a keleti divathoz: egyszer piros fezt
hordott a fején, másszor meg olyan hosszú czilindert, a milyent
akkoriban csak Bukarestből lehetett hozatni.
Kuthy Lajos bársonyban járt. Illett neki: szép fiú volt.
Ellenben Bernát Gazsi, az örök humor letéteményese, tetőtől talpig
feketébe volt pánczélozva, még az inge is fekete selyem.
Podmaniczky Frigyes az angol divatot egyesíté szerencsés összeállításban
a magyarral. Bőséges kvekkert, magas inggallérokat és gomba idomú
cserháti kalapot viselt.
Irinyi jeleskedett azáltal, hogy elegáns frakkot, fehér mellényt, fehér
kasztor-kalapot viselt; de még az utczán is, csikorgó hideg télben semmi
felöltőt, csak báli ruhát. Demonstrált a czivilizáczió mellett.
Megbocsátottuk neki.
Csak Pálffy Albert tűnt ki a társaságunkból, quatre épingle divatszerű
öltözetével, a mit kiegészített a még addig szokatlan monokli. De hát
fidélis pajtás volt s a szép talentumáért elnéztük neki ezt a
különczködést: hogy ő európai akar lenni.
A saját megkülönböztető jeleim közül csak azt az egyet említem fel, a
mit egy akkori arczképemen találok megörökítve, hogy egy széles fekete
nyakravaló úgy volt a nyakam körül csavarva, hogy az inggallérból egy
csepp se legyen látható: a hogy a század elején viselték apáink. Aztán
karbonári köpenyeget viseltem, büszkén általvetve balvállon, mint egy
veronai nobili.
Ezzel merőben ellenlábas nézetet vallott Petőfi.
Ő neki meg semmi nyakravaló sem rontotta a termetét, hanem a helyett a
széles, keményítetlen inggallérokat kihajtá az attiláján túl. Ez pedig ő
neki illett nagyon.
Nem tudom, más észrevette-e, de én nekem egy-egy napon feltűnt, hogy
Petőfinek hímzett gallérja van. Szép apró nefelejtsekből és szekfűkből
fonott girland kanyarog végig a szegélyén.
Most már, hogy visszagondolok rá, kezd rémledezni előttem, hogy az a
himzett inggallér mindig egy-egy nevezetes napot jelzett Petőfi
életében.
Rávezet erre egy levél, melyet a napokban kaptam egy hajdani közös
jóbarátunktól: Szücs Jánostól, a ki abban az időben, hogy Petőfi
Dunavecsén időzött a szüleinél, ottani néptanító volt. Petőfi azontúl is
nagy szeretettel volt iránta.
Itt írta a költő első szerelmének pacsirta-dalait, a «gyönyörüséges kék
szemekhez».
Itt írta fel a nevét egy kis szoba ablakára (bizonyosan tűzkőhegyével:
gyémántot ő nem hordott magán, azokat ő mind belül viselte). Azt az
ablakot még most is őrzik: az idő beszivárványozta.
Az irigység, a szűkkeblűség akkor támadta meg Petőfit a legotrombább
fegyverekkel. Ellenségei egész koalicziót csináltak ellene kritikáikban,
melyekben a rosszakaratot még fölülmúlta a korlátoltság.
Petőfi mind ezek ellen azzal védte magát, hogy nem olvasta el a
kritikákat; hanem írt újabb jó verseket.
Egyszer aztán megsokalta ezt a gyalázkodást egy derék magyar ember, a ki
Petőfinek sem pajtása, sem ismerőse nem volt s névtelenül írt egy
ellenreplikát a kritikusokra. Följegyzem a derék embernek a nevét, a ki
tudtomra még említve nem volt: Dobroszkynak hítták. Ez a védelmi irat
még a mi kedves, felejthetetlen Fischer Sándorunk figyelmét is
kikerülte. Pedig abban meleg érzéssel és hideg észszel van visszaverve
az egész támadása Császár Ferencznek és kritikus társainak. Ha jól
emlékezem rá, az Életképekben jelent meg, mely lappal még akkor
Petőfinek semmi összeköttetése sem volt.
Azt a lapot, melyben ez a sugalmazatlan védelem megjelent, megküldték
Petőfinek; s ő ezt a védelmet felolvasta a szülőinek.
Az ellenkritikának minden alienája e szavakkal kezdődött:
«Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják… újból: Császár Ferencz és
hasonmásai…»
Csak hallgatja egy darabig a jó öreg korcsmáros, Petőfi atyja: egyszer
aztán megsokalja a dolgot, nagyot üt az öklével az asztalra s elkeríti:
– Azt a poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!
Petőfi ezt maga beszélte el nekem jó kedvében.
Tehát ebben a korszakban történt az, a miről Szücs János barátunknak
mult évi deczember 22-én hozzám írt levele, egyszerű szép szavakban
értesít.
A dunavecsei szép leányok összebeszéltek, hogy a városukban időző költőt
valami emlékezetes ajándékkal meglepik.
Mi legyen az emlék, a mit leányszív kigondolt? Igazán nemesebb minden
nemes ércznél, minden drágakőnél.
A dunavecsei szép leányok saját maguk termesztette lenből finom
pászmákat fontak, azt maguk patyolatvászonnak megszőtték; saját maguk a
Duna partján megfehérítették, kiszabták, ingnek megvarrták s annak a
gallérját szép nefelejtsekkel, szekfűvekkel kihimezték. Ahány szál volt
a patyolatban, annyi szerető szívnek a ragaszkodása; ahány virág, annyi
hű gondolat.
Hadd szóljon maga a levél, a mit a régi jó barát írt:
«Dunavecsei rektor koromban több dunavecsei lányka összebeszélt, hogy
lepjük meg Petőfit egy kis ajándékkal s úgy történt, a mint beszélték.
Szónokuk Petőfihez intézett üdvözlő beszédében ezt mondá:
«Ezt a kis áldozatot az ön versei dalolása közben mi leányok magunk
termeltük, magunk fontuk, szőttük, a Duna partján annak a vízéből magunk
fehérítettük s azután megvarrtuk; viselje ebben a mi szeretetünket
sokáig.»
Erre Petőfi azt válaszolta:
«Nagyon szívesen veszem e drága ajándékot, a mit a ti saját kezetek
készített. Lám, az Úristen is a maga emberségéből teremtette a világot;
az embert pedig a saját képére teremtette. Csak az közelíti meg az Isten
képét, a ki maga csinálja azt, a mi kell s csak azt bízza másra, a mi
nem kell. Én is azt a verset, a mi nektek tetszett, magam csináltam,
mint ti ezt az ajándékot. A ti dicséretetek nekem többet ér, mint az
írótársaimé; mert azok azt várják, hogy visszadicsérjem őket érte.
Hiszen titeket is feldicsérnélek én s elhirdetném országnak-világnak az
én nagy örömemet s ezt a nagy megtiszteltetést; de nem teszem; mert az
én ellenségeim mind azt hányják a szememre, hogy én csak olyan verseket
írok, a mik a parasztoknak valók s ha megtudnák, hogy a dunavecsei szép
leányoknak tetszenek a költeményeim, még titeket is legyaláznának.