(1880.)
Mondhatom, hogy nagyon jól mulattam azon a dispután a lapokban, hogy
tanuljanak-e a kálvinista diákok «ezentúl» németül, vagy sem? – Mintha
«eddig is» mind valamennyinek attól görbült volna meg a dereka, hogy
megerőltette a német grammatika emelgetésben! – Hiszen eddig sem
tanultuk mi tovább a németet annál, hogy «Sag mir doch stachlichter
Nachbar» s a mint rájöttünk az első sornál, hogy az a négy «ch» egymás
sorjában nem magyar ember nyelvének való, sárkányt csináltunk a
studiumból s feleresztettük spárgán az égbe.
Azért ott volt az a tantárgyak között, sőt exament is tettünk le belőle
(a vizsga utolsó öt percze alatt, mikor már az examinálók mind éhesek
voltak) olyan formán, hogy egy gyakorlatot végig olvasott az egész
classis, mindenik három szót belőle, ha kettőt kitalált közülök, azt
mondták: «eminens vagy»; ekkor történt az, hogy egy pajtásunk, a kire az
jutott, hogy «der König von Pohlen», szerencsésen kitalálta, hogy «a
lengyel király» s dicsekedve mondá aztán a commilitóknak: «pedig csak
annyira emlékeztem, hogy Pohlen = király».
Nem is kapott akkor az egész vármegyében a német senkit, a ki
szónoklatot tartson neki. Mikor 1849-ben Windischgrætz maga elé
parancsolta Komárommegye provisorius tisztikarát, a jó becsületes A...y
Dini volt a szónokuk, a ki egyedül törte a németet, de már a
megszólításnál, mely így hangzott: «Euer Durchlauf!» azt mondta neki
Windischgrætz: «da reden’s doch lieber ungarisch!» Nem különben járt
Wohlgemuth, a ki az x-i polgármestertől mindenképen német beszédet akart
hallani: «hiszen az iskolában tanultak önök németül!» míg az végre
rákezdte neki, hogy «die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal
grün, mankmal roth». Eddig volt a tudománya.
Hanem a pápisták sem voltak ám előbbre. Volt idő, mikor az egri
káptalanban senki sem tudott németül, úgy hogy az egri érsek kénytelen
volt a plebánosok közül egyet kinevezni kanonoknak, a kinek jó német
neve van, hogy legyen, a ki elolvassa a Bécsből jövő intimátumot. A
választás Bleyzeffer-re esett. Jön egyszer a hosszú levél, hivatják
Bleyzeffert s eléje teszik a csupa könyökből álló betüket.
– Hát én már most ezzel mit csináljak?
– Olvasd el, mi van benne?
– ’Sz nem tudok én egy kukkot sem németül.
– Hát akkor mért tettelek én meg kanonokká? – mond az érsek.
– Biz azt magam is szeretném tudni.
Ott volt biz a mi testimoniumunkban a német nyelv rubrikája is; de
valamint «ex moribus» – úgy «ex lingua germanica» _nem is illett_ jobb
kalkulust felmutatni, mint classis primát.
Hanem a ki azt akarta, hogy a fia gyökeresen megtanulja Arminius
nyelvét, az elküldte azt Pozsonyba, vagy Nagy-Szombatba. Ott azután
megette azt kanállal.
Kezdetben biz az nem jó volt, valamint hogy semmiféle tanulás kezdete
nem jó; az én ínyem sem vette igen szívesen azt; hanem most már nagyon
szeretem, hogy tudom s nem szeretném, ha egy éjszaka ellopnák tőlem.
Pedig hát ez is megeshetik. Itt volt egy derék írótársunk: Oroszhegyi
Józsa, a ki kilencz nyelven beszélt folyékonyan, azok közt három keleti
nyelven, tolmács volt és törzsorvos a törököknél, egyszer ebéd után
felhajt egy pohár rakit, arra kap egy gyönge legyintést egy láthatatlan
rémtől a feje hátuljára s a következő perczben kilencz nyelv közül
nyolczat elfelejtett, csak az anyanyelve maradt meg, a magyar.
Pozsonyban tanultam meg németül; de azt sem az iskolában, hanem kedves
családi körben.
Az iskolában mindent elkövettek velünk magyar fiúkkal, hogy mindent
meggyűlöltessenek velünk, a mi német. Emlékezem még egy versre, a mi
ezen kezdődik: «Ich bin ein deutscher Knabe!» – Abban van egy vers, mely
így hangzik:
«Und wenn du Ungar schreist und lärmst:
Ich esse ungrisch Brod;
So soll ich auch ungrisch reden!
– Da werd ich eher todt!»
Ez volt a német irodalom tanulmánya.
Azonban a tantárgyak közé itt is fel volt véve _obligatorice_ a magyar
nyelv tanítása is.
Nekünk adtak magyar nyelvtanítóul egy vén tót diákot. (Nem akarom a
nevét megörökíteni, pedig jól emlékszem rá.) Ez egy extra magyar
nyelvtant készített, a milyen nincs a világon, s azt kellett mindenkinek
tanulgatni. Csak egy példát hozok fel belőle.
Nagy hiba, hogy a magyar köznép így ragoz: «bot-ja, kut-ja», mert hiszen
nem mondatik «hát» – «hát-ja», hanem «hát-a», ennélfogva így kell
mondani: «bot-a, kut-a». Soha se is híttuk máskép, mint «professor
Botakuta».
A magyar nyelvből exament is kellett azonban letenni.
Professor Botakuta ki is keresett egy igen szép verset a magyar
remekírókból. Vörösmarty Salamonját. Az volt jó deklamálni való a német
és tót gyerekeknek. Most is előttem állnak azok az egymást felváltó
alakok a pulpituson, a mint nagy pattogva szórták maguk körül:
«Átok rád oh magyarok hazája,
Átok rád, te pártos büszke nép!»
Stb.
Az átkozódási stróphánál többre egy se vitte, de elég is ebből ennyi.
Mi magyar fiúk azonban nem voltunk rávehetők, hogy akár Botakuta
professor grammatikáját, akár ezt a verset elprodukáljuk. Kaptunk is
olyan secundákat ex grammatica et litteratura hungarica, a milyen csak
dukalt.
Ilyen állapotok voltak a régi szép időkben: örüljünk rajta, hogy
elmultak s ne kivánjuk őket vissza. Saját nyelvében él a nemzet; de a
más nyelvét nem tudni, még nem élet.