(1899.)
Nem is papagály volt az, hanem ember. Valóságos lelkes állat
tollburkolatban. Ezüst-szürke volt a tollazata, kárminpiros a farka,
fekete a csőre, a mivel kegyetlenül tudott harapni és diót feltörni,
asztallábakat megrágni.
Tulajdonképen nem az én papagályom volt, hanem Laborfalvy Rózáé; annak
volt a kedvencze, annak a hangját, beszédét tanulta el tökéletesen, úgy
hangsúlyozott mint egy szinésznő. Szerette az asszonyát, Zsakó volt a
neve.
A mint azonban én odakerültem a Pieridák berkébe, egyszerre megváltozott
a Zsakó indulata. Én rám ruházta át a szeretetét s az asszonyára
féltékenykedett, megharapta, ha hozzá juthatott. Nekem pedig a
mutatóujjamat a csőre kampói közé fogta, úgy csókolgatta.
Nagyon jól tudta a csók csattogást utánozni. Ezzel egynémely titkot
idejekorán elárult a vidám társaság előtt, mely Laborfalvy Rózánál össze
szokott gyűlni; néha azt is kifecsegte, hogy «kedves Móricz, hol
voltál?»
Nem tudott más nyelven, csak magyarul. Hanem, ha egyszer-másszor valaki
odavetődött, a ki németül beszélt, akkor a Zsakó egyszerre beszédes
lett, úgy tudta utánozni a német lepcses beszédet folyvást,
szakadatlanul, akár egy budakeszi svábot hallott volna az ember. Persze
egy német szó sem volt abban. Olyanforma volt, mint a gyermektréfában az
a mondás: «váz, mit ingsz lógsz.» S ha a kis bolognai jött be a szobába,
azzal valóságos ugatás-duettet folytatott. Ha kopogtattam az ajtón, ő
mondta, hogy «szabad», ha távoztam, ő előzött meg, «alászszolgája.»
Volt, a kinek hangos parancsokat osszon. «Fáni!» – ez volt a kis lengyel
leány, a kit Laborfalvy Róza a nagy inség idején vett magához az
utczáról; aztán következett a parancsolat: «Nem kaptál kávét? Szegény
Zsakó!» Arra aztán hozta a Fáni csészében a kávészsemlyét s azt ezüst
kanállal adogatta be a Zsakónak a rézkalitkába. Mikor megeléglette, azt
mondta: «nem kell», s eltolta a csőrével a kanalat.
Ha pedig én közelítettem a kalitkájához, akkor azt mondta, hogy «add ide
fejedet!» (magáról mindig második személyben beszélt) s aztán lehajtá a
fejét, az állvány rúdjára támaszkodva a csőrével s azt várta, hogy
megvakarjam azt a szép kis ezüstös fejét. Csókot hangoztatott érte.
Jártak Laborfalvy Rózához fiatal írók, a kik verseiket, prózáikat
felolvasták. Mikor a szentimentális poéta a legpatétikusabban
szorongatta elő keserves rímeit, a Zsakó közbekiáltott: «Jézus Mária!»
Egy fiatal novellaírónak, a ki a vadászkalandja leírásával elérte a
lehetetlenség határát, rövidesen azt kiáltotta oda: «Vak apád!» A
Zsakónak műizlése volt.
Mikor aztán Debreczenbe kellett menekülnünk Windischgraetz elől, a
papagályt nem vihettük magunkkal, rábíztuk egy régi jó barátunkra, Vida
takarékpénztárnokra, ott viselték gondját Pestre visszatértünkig.
A Zsakó nem felejtett semmit, sőt tanult valamit. Mikor egyedül voltunk,
megszólalt, csendesen, nyugodt hangon: «Éljen Kossuth!» De ha más ember
is volt a szobában, akkor sohasem mondta.
Bujdosásom hosszú ideje alatt ezt a beszédszakaszt tanulta meg: «Hol van
a Móricz? Elment falura. Kedves Móricz, gyere haza.»
Reggelenkint kiszökött a kaliczkájából, a mi ő nála igen könnyen ment.
Volt a lábán négy ujja: kettő elől, kettő hátul. (Nem, mint a sasnál:
három elől, egy hátul.) Azzal az erős karmával összeszorított két
rézpálczát a kalitkájából s az így támadt résen keresztülsajtolta magát
s egyszer csak azt hallottuk, hogy kopog ám már a Zsakó végig a szobán:
egyik lábával a másikon lépegetett keresztül s a nagy fekete csőrét
használta harmadik lábnak. Akkor aztán felrepült a nyoszolyám
párkányára: csak ez volt a kivánsága, ott akart aludni. Úgy tudott
horkolni és ásítani, mint egy ember. Volt a háznál egy mókus is, az is
korán szokott kelni s sétát tenni a szobában, mikor még minden ember (a
Zsakó is) aludt. Azt váltig csitította: «Pszt, pszt! muczika, nem szabad
zörögni.» Ha pedig a bolognai nyugtalankodott, azt épen letorkolta: «Te,
kutya! Nem hallgatsz!»
Voltak azonban rossz szokásai is: csunyául tudott rikácsolni, fülsértő
hangokat adni, a mik utánozzák az ablak-karmolást, a fűrészelést, a
keréknyikorgást. Ez ellen azt találták ki, hogy az egész kaliczkáját
letakarták éjszakára sűrű terítővel. Akkor a sötétben elhallgatott. De a
mint járkálást hallott a szobában, felemelte a terítőt, kidúgta a fejét
s kikiáltott: «kukukukk!»
De néha a kiállhatatlanságig vitte a rikoltozást, úgy hogy fenyítő
rendszabályokhoz kellett nyúlni: a spanyol nádhoz, a mivel a szárnyára
kopogtattak. Akkor tűnt azután ki legjobban, hogy mennyire ember ez a
madár, még pedig magyar ember. Protestált, elfogta a csőrével a spanyol
nádat, visszafeleselt: «Nonono! Majd adok! Te betyár! Te gazember!» és
az adtáknak és teremtettéknek minden variáczióját, a mit nem tudom, hogy
kitől szerezhetett be. Úgy káromkodott, mint egy bakancsos.
Végre az asszonyom egy praktikus eszmét foganatosított. A Zsakónak
élettársat kellett szerezni, egy második papagályt. Annak a neve volt
«Kokó». Odatették mellé a kaliczkába.
Nem vagyok erős ornitológ. Nem tudom, hogy melyik volt a kettő között a
nő, melyik a férj; dehogy házastársak voltak, azt merem állítani, mert
mindig veszekedtek.
Attól fogva aztán még nagyobb volt a rikácsolás, sikongatás
reggelenként. S a Zsakó olyan ravasz és gonoszkodó volt, hogy ámbátor ő
volt a csendháborító, mégis mindig a társára fogta a kihágást, azt
csitította: «No, no Kokócska! Csitt! Nem szabad ám lármázni!» Pedig csak
ő maga lármázott.
Egyszer aztán egy ujonépűlt házba költöztünk. Nekem minden uj ház
_kilakása_ belekerült két-három fogamba. Jól rendezett államban az uj
házak kilakását rendesen a demimondera bizzák. Azok a nyavalyák űzdéi.
Az uj ház gyilkos levegője a mi papagályainkra épen halálhozó lett. A
fejükben kaptak csúzt, a mi őket megölte.
Elébb a szegény jámbor Kokócska végezte be az életét, a ki soha senkinek
egy szóval sem vétett.
De nemsokára a Zsakó is megbetegedett. Nem tudott már sem kiabálni, sem
repülni, csak úgy vánszorgott a földön. Még mindig ragaszkodott hozzám.
A mint az íróasztalomnál ültem, odamászott az íróasztalom alá, a
felemelt talpam alá bújva s a fejét a sarkamhoz szorítva, úgy
gunnyasztott óraszámra, a míg én a betüket vetettem.
Később aztán, mikor nagyon elnyomorodott, az íróasztalom fiókjában
csináltam neki helyet, kibélelve puha papirossal; oda helyeztem el
mellém. Ott is beszélgetett hozzám.
Egy reggel aztán megint ismételte azokat a csodálatosan utánzott
csókhangokat.
«Mi kell, kedves Zsakó?»
«Add ide a fejedet», mondá legunnyasztva a beteg fejét.
S egy percz mulva meghalt.
Úgy halt meg, mint egy ember.
Úgy sirattuk meg, mint egy kedvesünket.