(1890.)
A magyar képzőművészetről akarok egy kis vázlatot karczolni, a hogy
emlékezet és képzelem segít benne.
Ötven esztendőre tudok visszaemlékezni.
Ha maradtam volna a festői pályán, ez idén már az ötven éves
jubilæumomon toastozott volna a fiatal piktorok Demosthenese, az én
kedves Náczim. Tizenöt éves voltam, mikor nyomtatásban megjelent s a
közönségnek átadatott a komáromi kálvinista püspöknek általam rajzolt
kőnyomatú arczképe. S ugyanez évben kaptam hat ezüst forint
tiszteletdíjat a szülővárosomban elhalálozott tudós Litteráty Nemes
Sámuelnek halotti ágyán felvett arczképeért. – Ez a két minősítés adja
meg az adeptusi rangot: – a nyomdakorom és a – honorarium. A míg az
nincs, addig az ember csak dilettáns. – De még hátra van a felkenetés. –
Mi kell a felkenetéshez? – «Olaj». – Hát persze hogy olaj. Az
olajfestésre megtanított egy Komáromon átutazó vándor-festő: Siklósi
Vastag Miklós: a ki városunkban étappeot tartott arczképfestés végett, s
a mellett kálvinista tornyok számára csillagos gömböket aranyozott. Ő
volt az egyedüli mesterem.
A ki tovább akart tanulni, annak Bécsbe kellett menni; ott volt
festő-akadémia. Nekem azonban fiskálissá kellett lennem, hogy legyen
miből megélnem. Maga a portrait-festés nagyon vékonyan ereszt. – Csak
egy hírneves festő volt Magyarországon: Barabás Miklós. – Egy könyv
jelent meg azon időkben, mely általános sensatiót keltett, Jósika Miklós
történelmi regénye Mátyás király korából: a «Csehek Magyarországon»,
feldiszítve Barabás Miklós tíz darab aczélmetszetű rajzával. Most is
előttem áll még, a mint Mátyás király lóhátról udvarol balkézre esküdött
ideáljának az ablakban s a mint Elemér, a Sas, istenítéletben legyőzött
ellenfelének vasmellére tapos. – Bennem az irigység ördöge küzdött
önmagával; melyiket irigyeljem: az írót-e, vagy a festőt? Melyiket
lehetne utólérni? – A vidéken az a legenda volt elterjedve, hogy Barabás
ezeknek a képeknek az eredetijeiért tízezer forintot kapott! No, hát
annak a kamatjából is úr lehet már az ember!
Volt ugyan még egy másik híres magyar festő is: Markó Károly; hanem az
külföldön lakott s remekműveiről csak a világlátott utazók meséltek.
Mikor aztán Pestre felkerültem, már akkor népesebb volt a művészek
berke. Barabáson kívül itt volt Kiss Bálint, a ki a Pesti Divatlap
számára színezett rézmetszetű színpadi jeleneteket alkotott: Bornemissza
Annát, III. Richardot; itt volt Varságh és La Castari, a kiknek a
művészetét az utczán tanultuk megismerni. Igenis: a boltczímerekben. Ne
tessék gúnyosan fintorgatni az orrunkat. Egy-egy új boltczímer epochalis
esemény volt azon időkben. A «vőlegény», a «menyasszony», «Ypsilanti
herczeg» remekül végrehajtott feladványok voltak; hát «Vénus és Ámor» az
illatszeres bolt előtt! Maga Thán Mór sem tartotta ambitióját
csorbítónak, hogy egy «szép juhásznéval» diszítse fel a «kigyótér»
sarkát. Maga a Kigyó-patikának a «Boa constrictora» is remekmű.
Hát ekkor ez volt a mi _műtárlatunk_: s a boltos volt a Mæcenas.
Még egy felemlítésreméltó festőre emlékezem, de ez nem volt született
magyar, olasz nevű: Marastoni. Ő adott oktatást fiatal kezdőknek.
Viszonzásul ellenben mi is adtunk egy tehetséges festőt a külföldnek:
Szathmáry Károlyt, ki szép tehetsége mellett is, nem tudván megélni
hazájában, kivándorolt – Bukarestbe, ott azután méltányolták. Holtig ott
maradt, mint tájképfestő.
Mikor nőmet elvettem, hozományul kaptam egy szép Barabás-festményt:
Laborfalvy Róza arczképét, mely most is ott függ az ágyam fölött. A
festmény most is oly szín-eleven, az arczkifejezés élethű, a draperia
(fehératlasz) művészien kidolgozott. Ezt a képet Barabás kétszáz
forintért festette.
Mikor aztán megismerkedtem Barabással, már akkor én regényíró voltam.
Vahot Imre rajzoltatta le ábrázatomat a szépirodalmi lapja számára.
Egész tárlatot képeznének azok az arczképek, melyeket Barabás Miklós
crayonja kőre vetett. S ez a neme a művészetnek a legháládatlanabb, a kő
hideg rajzlap s a vegyészeti szénplajbász lágy, mint a faggyú. Mesterkéz
kell hozzá, mely azzal dolgozni tud: hibát kiigazítani nem lehet. És
Barabás arczképei egytől-egyig a leghívebben talált alakok, melyekben
lélek és jellem van visszaadva. Petőfi, Nyáry Pál, Lisznyay, Sárossy,
Vahot, Vas Gereben; a Lendvayak, Egressy, Laborfalvy Róza, Lendvayné,
Komlóssy Ida, Hollósy Kornélia és valamennyi mind, majd megszólal, olyan
igaz.
És egy ilyen képet rajzolt Barabás – negyven forintért.
Nagy különbség a legenda tízezer forintos honoráriuma között.
Az alatt, a míg arczunkat crayonjával lekapta a művész, ott
gyönyörködött a szemünk a szemközti falon egy nagy mithologiai műben,
mely művészi conceptióval és fényes technikával volt megalkotva: Európa
leányasszony bika-Jupiter hátára ül, udvarhölgyeitől környezve. Csak
annyit tudok róla, hogy igen szép volt. Soha sem akadt vevője.
Bizonyosan volt az ára ezer forint. S ezer forintért – hujjé! – tíz
eleven ökröt lehetett kapni: nem pingáltat.
Majd eljött az időszak, a midőn az irodalom is elkezdett a művészettel
gyöngén kaczérkodni. Én magam törtem meg a jeget: «Dalma» czímű
spektáklis darabomnak vezéreskű-jelenetét kőre rajzoltatva Carnival. Ez
is olasz-magyar festő volt. Ma is látható az ereklyéim között. Képnek
nem valami jó; de mint jelmezes arczképek gyűjteménye, nagyon érdekes. –
Ennek háromszáz forint volt az ára: fizette a «Délibáb».
Az pedig egész eseményt képezett, midőn egyszer Tomori Anasztáz az
_ifjú_ Than Mórnál egy nagyszabású históriai képet rendelt vala meg: a
mohácsi csatát, a hajdani hős Tomori vezérrel. A díja volt nyolczszáz
forint. Tóth Kálmán és én csaknem párbajig mentünk, hogy melyikünk adja
a lapja mellett e festmény reprodukált képét. Végre mind a ketten adtuk:
a Hölgyfutár kőre rajzolva, én fába metszve, a Vasárnapi Ujságban.
Szintén Tomori adott első lendületet a magyar szobrászatnak is. A
negyvenes években ugyan nagy híre volt Ferenczy szobrászunknak, de annak
genie-jét tudtomra egy szép síremléken kívül, semmi nagyobb mű nem
tartogatja. Maga korán elhalt: a faraktár, melyben faragott művei
álltak, leégett: a tűzben a márvány mészszé vált s miután a tűzoltók
vízzel locsolták, ojtott mészszé mállott szét a művész egész életének
alkotása. Tomori készítteté el elébb a «Katona», majd a «Lendvay»
érczszobrait. Mind a kettő becsületes munka. A szobrász ezer forinttal
lett díjazva egy-egy szobráért.
Az ötvenes években láttuk az első műkiállítást (a mennyire én emlékezem)
a Diána-fürdő helyiségeiben. Markó festményein kívül, gyönyörködve
láttuk Barabás erdélyi oláh lovagló fátáját és lakodalmas menetét, mely
utóbbi legjobban van elterjedve sikerült kőrajzban a vidéken. Az
idegenek közül egy velenczei festő képei tüntek ki: «Schiavonié», ki a
női testet oly naturalismussal tudta megfesteni, hogy az ember a
lúdbőrzést látta rajta. Ennek az «odaliszk»-ja is ott van minden előkelő
korcsma vendégtermében a vidéken.
S a vidék műpártolása egyre növekedett. Nagyra kell becsülni annak a
kornak a térfoglaló, érzékébresztő munkásságát, mely az országot népies,
hazafias jelenetek képeivel elárasztotta. Barabás művein kívül,
Vízkeleti tableauxi minden magyar háznál ott láthatók: Árpád fejedelemmé
emeltetése, Mátyás király fogadtatása, Mátyás diadala Holubár fölött;
Wagner Dugovics Titusza; Orlay Zách Felicziánja, Petőfije Debreczenben.
Ezek még mind az ötvenes és hatvanas évek álmodozási korszakát töltik
be. De szép álmok voltak. Kimagaslik közülök Madarász megdöbbentő nagy
képe: a lefejezett Hunyadi László, Frangepán és Zrínyi s a Zách és
leánya közötti jelenet, valamint Székely Bertalan Thököly bucsúja,
Dobozija, Zrínyi Ilonája. Ezek évek során át voltak a szemünk előtt.
Kevesünk volt; talán nem is kitűnő; – de azt, a mink volt, meg tudtuk
becsülni.
Ez, a mi «volt».
Már most tegyük a mérlegbe azt, a mi «van».
Képzőművészetünknek az álomvilágból felébredése alig tehető többre húsz,
huszonöt esztendőnél.
Mi akkor kezdtük az iskolába járást, – komolyan véve – a mikor a nagy,
művelt nemzeteknek már századok óta megállapított művészi iskoláik
voltak.
És mennyit haladtunk? Csak huszonöt év alatt!
Művészetünknek saját palotája szűk már a kiállítható képek és szobrok
befogadására. Száznál több a hivatott, a kiképzett talentum.
A szám nagy; de hát a minőség?
A birálónak kötelessége igazat mondani. Többet mondok: a birálónak _nem
szabad_ hizelkedni, palástolni.
De a művizsgáló, a mellett, hogy «igaz», lehet «igazságos».
A mi jelenünket ne hasonlítsuk az olasz, franczia, német, spanyol
művészet jelenéhez. – Ez mi nálunk a jövő! Vegyük a mértékünket a saját
multunktól, s tekintsük végig azt a pályát, melyet a jelen nemzedék
meghaladt. Akkor nem lesz semmi okunk pessimistáknak lenni.
De azért optimisták se legyünk.
Vannak már eddig is fényes hírű művészeink, kiknek remekművei hódító
körutat tesznek a világban; de én még azoknak sem akarok tömjénezni; még
azoktól is követelek többet és nagyobbat. Követelem, hogy lángeszükkel
emelkedjenek a nagy nemzetek óriásai közé, hogy teremtsenek saját
iskolát maguk körül és különösen követelem tőlük azt, hogy teremtsék meg
a magyar nemzeti művészetet, benső szellemében úgy, mint külsőségeiben:
szerezzék meg a polgárjogot, a nemességet a magyar nemzeti felfogásnak
az egyetemes művészi világban, a hogy kivívta azt a franczia, a német, a
spanyol.
Ez a jövendő.
De, hogy a jövendőt megalapítsuk: pártoljuk, buzdítsuk azt, a mi már meg
van, a jelent.
Tehetség, tanulmány nem hiányzik a nemzedékben; csak kitartás kell és
nemes lendület.
És én látom a jövőben azt a korszakot, a mikor Budapesten is a _jókkal_
fognak versenyezni a _jobbak_, s miként a szajnaparti világvárosban,
nálunk is két «Salon» lesz, mely a pálmáért vitázni fog s a küzdelem
által magát a pálmát neveli magasra.