… Húsz éves koromban már állandóan Pesten laktam s tagja voltam a Petőfi
által tervezett «tizek társaságának», a melynek irodalmi missziója volt,
de nem kezdett hozzá.
Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei
buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a franczia
romantikusoknak; azután Shakespearenek, Byronnak, Shelleynek; első
műveimen észrevehető a Hugo Victor és Sue Jenő bálványozása; csakis a
humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a
rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambiczióm volt olyan
helyeken járni, a hol még Pegazus patkója nyomot nem hagyott…
*
… A legelső regény, a melyet olvastam, Scott Walter Ivanhoeje volt,
magyar fordításban. Németül már tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg,
mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német
családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyereket, fiút
fiúért, leányt leányért egy pár esztendőre: ez volt a legjobb
tanrendszer a nyelvtanulásra). Én azonban előszeretettel viseltettem az
angol és franczia költők iránt. Tizenöt-tizenhatéves koromban
megtanultam angolul és francziául grammatikából nyelvmester nélkül, hogy
Boz-Dickenst és Coopert olvashassam eredetiben. A francziák közt első
volt Hugo Victor, a kit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye
volt nálunk kapható: a «Pickwick-klub», Coopertől az «Utolsó mohikánok»,
Hugotól «Bug Jargal» és «Han d’Island». Ezekhez jött később Sue Eugen,
kinek exotikus regényei (többek közt a «Nő kékszakáll») végzetes
szuggesztióval voltak a fantáziámra. Dumast legkésőbb ismertem meg a
_Trois musquetaires_-ből. A mint azonban Shakespeare több művét
megszerezhettem, Lear királyt, III. Richárdot, ez az olvasmány végkép
holdkórosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti
kollegiumban, Petőfi pedig szinész egy ott letelepült vándortársulatnál.
Neki is jelent meg már két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk
elérhetlen dicsőségről és a mellett tanultunk angolul, francziául.
Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rábírtuk a
kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a szinházat megtöltse
és tapsoljon Leár királynak! Az a túlvilági mámor, a mit a fölséges
szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget,
hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma írására vállalkozzam,
(mindjárt a legmagasabbon kezdve), megírtam a «Zsidó fiú» czímű
szomorújátékot, a melynek hőse «Emericus Fortunatus», II. Lajos király
kincstárnoka, s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai
pályázatára. És a tudós akadémia ezt az én első művemet dicsérettel
tüntette ki, sőt a pályabirák kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a
százaranyas jutalomra ajánlotta. Ezzel alá volt írva vérszerződésem
annak az édes ördögnek, a kit úgy hívnak, hogy «poézis», a ki elvisz
bennünket abba az örökké égő lángba, a mely folyvást éget, de soha el
nem hamvaszt…