(1893.)
Lesz énnekem még az idén egy ötvenéves emléknapom, a melyet meg kell
ünnepelnem. Az első foghúzatás boldog emlékezete.
Miért _boldog_? Azért, mert _első_.
Annak is épen ötven esztendeje immár.
A pünkösdi vakáczióra átrándáltunk Kecskemétről Kis-Kún-Halasra az én
kedves pajtásommal, Nagy Ferkóval, annak a szüleihez, az ünnepeket ott
töltendők.
Az útbaeső homokbuczkák között egy nagy döcczenéstől a szekerünk hátsó
kereke összetörött, mi kifordultunk, én beleütöttem a pofámat egy
nyirfatuskóba.
A szekeret valahogy helyreállítottuk olyanformán, hogy egy fiatal
nyírfát kivágtunk s azt a törött kerék pótlékául a tengelyhez kötöttük
paticsfának. (Ritka szó ez, az eset maga is ritka, a melyben
használják.) De annál kevésbbé lehetett az én állkapczámat
kiengesztelni, az bizony feldagadt.
Már most, ha én igazi modern realista író volnék, milyen szépen
leírhatnám első díszbevonulásomat Halas városába, három kerekű szekéren,
a negyedik helyén korcsolya, magam felkötött állal; a szombati iskolából
kiszabadult gyerekek hujjákat kiabálva szaladnak a szekerünk mellett;
Nagy Ferkó haragszik, a kocsis káromkodik, a lovak tűrik az ostornyelet,
de nem erednek gyorsabb ügetésnek; utoljára leszállunk az ülésből s úgy
vezetjük őket kötőféken fogva.
De miután csak afféle régi módi idealista betűvető vagyok, hát nem tudok
mást visszaidézni az emlékezetembe, mint azt a végtelen nagy szeretetet,
a mivel engem akkor Nagy Ferkó barátom szülői fogadtak. Mintha a
tulajdon édes apám, anyám elé kerültem volna. Még most is magam előtt
látom alakjaikat. Még most is emlékezem rá, hogy milyen pompás jó
paprikás csirkét, túrós csuszát kaptunk vacsorára. (A mi mind igen
ideális dolog.) De hát mind nem telt nekem abban kedvem; mert már akkor
nagyon fájt a fogam. Az édes jó néni pedig egyre kinált, a bácsi borral
és anekdotákkal traktált, de azért csak nem jött meg a kedvem.
Egész éjjel nem tudtam aludni attul a rebellis fogtul. Reggel már
hajnalban kinyilatkoztattam, hogy én tovább nem tűrök vele, kihúzatom:
hivassanak nekem orvost, a ki ért ehhez a mesterséghez.
Olyan pedig egész Halas városában csak egy volt: tekintetes Vári Szabó
János uram, egyúttal járási orvos és halasi kálvinista főkurátor.
Már az is valami rendkívüli dolog, hogy valaki piros pünkösd napján az
első és második _készülőre_ harangozás köze alatt ne találjon ki egyéb
áhitatos penitencziát, mint hogy egy zápfogát kihúzassa. S még
szertelenebbé teszi az eljárást, hogy ezt a műtétet az eklézsia
főkurátora hajtsa a vezeklő bűnösön végre: a _kommunió_ előtt.
S milyen új és még el nem koptatott téma. A parcziális halál előérzete.
Egy haldokló fog! Még most az enyém: teste a testemhez, lelke a
lelkemhez van nőve. Egy óra mulva már el fogunk egymástól válni.
Megkisérlem a lehetetlent. Engesztelékeny vagyok. Vizet veszek a számba.
Creozot-olajba mártott vattát rakok rá. Perczekre békülni látszik. De
csak azért, hogy újra még dühösebben kitörjön ellenséges indulatja.
Nyiltan bevallja, hogy hűtelen hozzám, hogy mást szeret. Azt a görbeorrú
_pelikánt_. Hahaha! Hogy lehet egy pelikánt szeretni, a kinek görbe az
orra? Fenyegetem, hogy megölöm! Nem használ. Hideg villámok czikáznak
által az agyamon. Azt hiszem, hogy a mindenség egy üllővé változott s
azt a pörölyökké változott semmiség kalapálja szakadatlan s a kettő
együtt az én fogam. Tetőtől talpig fog vagyok. Alkudozom a sorssal: mi
volna jobb cserébe? Macbeth azt danolja, hogy «Mérges viperákon nyugszik
fejem!» No, ha nyugszik, akkor még könnyen beszél. Próbálná csak meg a
foghúzást! Legyünk filozófok! Stoikusok! Nem is férfi, a ki még nem
szenvedett. A fájdalom a legmagasabb költészet! Köszönöm! Beérem az
ordináré költészettel is.
Most egyszerre nehéz léptek hallatszanak a pitvarban: «A doktor bácsi
jön!» hangzik a szomorú öröm hangján a háziasszonyom biztatása. Most
egyszerre ijedtében kiáll a fogamból a fájás. Igy tesz a gaz náczió
rendesen. Mikor a fogorvos ajtajának a kilincsére tesszük a kezünket,
egyszerre abbahagyja a lüktetést. Eltagadja a flagráns gonosztettet.
Hasztalan minden tettetés! Nem ismerek irgalmat többé! Válunk! «Szívünk
ketté szakad.»
Ő belép. Az itéletnapi biró. Zsebében a pelikánnal. Milyen nyájas,
mosolygó arcza van a halálnak!
Azt kérdi tőlem, hogy én vagyok-e én? Bizony szeretném, ha valakire
másra foghatnám, hogy az az!
Azután leültet a székre maga elé. Azt mondja, hogy «ejnye, ejnye, édes
öcsém.»
Részvevő hangon kérdi, melyik az?
Felnyitom a számat, s rámutatok.
– Hát ez az? Ejnye no.
Megtapintja az ujja hegyével gyengéden.
De már akkor markában van az eldugott pelikán.
Az első csókja az eljegyzett szeretőknek. Az első érintése a vasfogónak
a fájó zápfogon. Kéjjé vált fájdalom, üdvbe olvadó rémület: a világ a
fejemre szakad. Egy roppanás. Kurucz teremtette!
Már kinn van!
Milyen szép egészséges fog volt!
Most már nem ő fáj énnekem, hanem én fájok ő miatta.
– Köszönöm, édes urambátyám.
Harmadikat harangoztak, mehetünk a templomba ájtatoskodni.
… No most ha realista lettem volna, mit csináltam volna ezzel az első
halálraítélt fogammal? Melltűt csináltattam volna belőle s viseltem
volna azt, akár diadaljel gyanánt, mint tigrisvadászok a meglőtt tigris
körmét, akár «Memento mori» jeléül, mint mások, a korallból faragott
halálfejet.
De hát én idealista nem azt csináltam, hanem elhatároztam, hogy drága
«én»-emnek ezt a darabját eltemetem.
Nagy Ferkóéknak volt egy szép gyümölcsös kertjük, ottan fogok sírt ásni
korán elhunyt részletemnek.
De hova? Ha almafa tövébe sirolom el, az idő-jártával kivész: tövét
kiássák, vele együtt alvó földi maradványait a szeleknek szórják.
Ámde a kertnek kerítése is van liczéumból. A liczéum örökké eltart, azt
sohasem vágják, oda temettem el. Ferkó pajtással meg még két
diáktársammal búcsúdalt is énekeltünk felette.
Tehát ez volt az első _temetkezés_.
No de azóta már ötven esztendő elmult. Ideje volna a feltámadásnak. No
hát ha realisztikus költő volnál, hogyan csinálnád meg, hogy az
elhalálozott fog ismét feltámadjon?
– Igen egyszerűen. Elvinném a fogorvoshoz, az csinálna hozzá guttapercha
fogantyút, s megint odaillesztené a helyére.
No lám! Igy is helyes megoldás volna. De miután én idealista író vagyok,
a ki mindig azt keresi, a mi valami extra, valami hihetetlen, hát én azt
tettem, hogy az ötven év előtt kihúzott fogam helyébe épen azon a helyen
egy derék jó zápfogam nőtt ki.
Tehát igazi feltámadás, – eleventen!
A fogorvosok nem akarják ezt nekem elhinni.
Pedig az tény, hogy az öregapámnak hetvenéves korán túl négy új foga
termett.
Nem hisznek a kézzel fogható ténynek sem. Azt mondják, hogy a
hátramaradt bölcseségfog az, a mi most «a koporsóból kitör és enni kér».
… Nem veszem én «azt» észre magamon.