(1893.)
Az volt nekem a különös szerencsém fiatal koromban, hogy mindig volt az
osztályomban egy nálamnál derekabb legény: néha kettő. Soha sem voltam
első eminens; hanem második vagy harmadik. Mindig volt előttem valaki, a
kit elérni, felülmulni, túlhaladni volt a nagyravágyásom, a mit sohasem
láttam teljesülve. Hanem aztán, a kik mögöttem következtek, a kik
viszont engemet nem birtak «leverni», azok is derék fiúk voltak ám:
ugyancsak igyekeznem kellett, hogy a sarkantyúmat le ne tapossák.
Komáromban elsőnek ült előttem Szikra Ferkó. (A szabadságharczban
elveszett.)
Utánam ült Csiba Sándor, Goda Sándor. (A szabadságharczban elestek.)
Megmaradt csak a jó öreg Szücs Sándor, a ki most tanár ugyanabban a
teremben, a hol hajdan annyit birkóztunk: ő volt köztünk a Sámson. Tassy
Pali, Domján Ferkó, Thaly Sándor, Tóth Pista, ki pap lett, ki
hivatalnok, Magyari Kossa Ferencznek a fia most képviselő kollegám; ő
földesúr volt, Száky, Szalacsy szintén úrfiak voltak; Benke Kálmán anyja
szegény özvegyasszony, Tuba atyja halász; őse a mostani országos
képviselőnek; Tassy Pali kormányos fia.
A pozsonyi liczeumban előttem ült Schrőer Gusztáv (a professzor fia) és
Stromszky Gusztáv (a püspök fia). Az utóbbi elesett a szabadságharczban
mint honvédszázados: az előbbi nagy talentumú ember volt, nevezetessé
lett, német lapot szerkesztett Pesten az ötvenes évek alatt.
A pápai kollégiumban is én voltam a harmadik eminens. Első volt
Kerkápolyi Károly. (Szobatársak voltunk Klára uramnál.) Miniszter lett
belőle. A második volt Gondol Gábor. Ebből lett miniszteri tanácsos.
Egygyel alább Kozma Sándor, jelenben királyi főügyész (s a mi még annál
is több, a mi _Andronicusunknak_ az atyja), azután Gaál Péter, több
országgyűlésen képviselő (ebből a klasszisból négy országgyűlési
képviselő került ki), azután jött Orlay Petrich Soma, később hírneves
festőművész, azon korban koszorúzott költő; azután Bárány Gusztáv, nagy
tehetségű novellaíró, később polgármester; Maák Lajos, nagy humorista,
később jóhírnevű budapesti ügyvéd; Molnár Ádám, a komáromi ügyvédi kar
egyik legkitűnőbb tagja (tavaly halt meg); Somogyi miniszteri tanácsos.
S valahol hátul, nagyon hátul ült (a mikor ült) mindnyájunk mögött
Petőfi Sándor. Azt sem hittem volna, hogy valaha elejbém fog ülni s ott
is marad örök időkig…
Egy derék kereskedő is vált a pápai társak közül: Szentmihályi Sándor, a
ki egyike volt a legjobb tanulóknak. Tarczy Lajos természettani
professzorunknak segéde a fizikai experimentumoknál. Ő volt a kiadója a
képzőtársulatunk által szerkesztett «Tavasz» czímű almanachunknak,
melyben Petőfi első költeménye s az én első novellám nyomdafesték
keresztségében részesült. (Ecce ni! Nyomdafestékkel is lehet
keresztelni!)
A jogi tanfolyamra a kecskeméti főiskolába kerültem.
Itt már csaknem valamennyi iskolatársam alakjára emlékezem, s el tudom
mondani rövid szóval, kiből mi lett.
Első volt a klasszisunkban Polgár Náczi. Lett belőle kuriai biró,
hétszemélynök. Utánam ült Gergelyi Károly. Ez is hétszemélynökségig
vitte, miután elébb 1848–49-ben mint a veres sipkás III. honvédzászlóalj
érdemrendes kapitánya tizenhat győzelmes csatát végigharczolt. Még egy
harmadik kuriai biró is vált közülünk: Dobos Sándor, meg egy előkelő
hivatalnok, azután valami három esperes: * Szalay Sándor, Munkácsy
(egynek a neve nem jut eszembe; pedig a nyelvem hegyén van: igen derék
ember és jó barát; no majd kisegít, ha látja, hogy kifeledtem a nevét: –
nem az alakját. Tudom már: «Sipos».) Egy igazgató-tanár, * Garzó Imre,
egy híres budapesti orvos, Váry Szabó István; több megyei czelebritás: *
Bódis Laczi, Zabolay Pista, Hegedűs, * Kenessey, * Zseny, * Burgyán, *
Sallay, Sass, egy híres ügyvéd Keményffy (akkor még Hartmann Pali), egy
huszárkapitány, * Nagy Ferkó, egy mérnök, * Gyenes Pali, egy festő. *
Muraközy Jani, egy gépész, * Gaál Józsi, egy gazdász, Szabó Józsi. A
csillaggal jegyzettek mind honvédek is voltak annak idején. Két nevet
legutóljára hagytam: az egyik Szántó Józsi, II-od éves jogász koromban
első a padban, a másik Ács Károly, később híres nyelvtudós, huszonöt
éves korában a szabadságharcz alatt Pestmegye alispánja, aztán
halálraítélt államfogoly, évekig bebörtönözve, az alkotmányos korszakban
képviselő, Budapest közéletében sokat emlegetett név: a kiről még több
mondanivalóm is lesz.
Mindenekelőtt azonban a tanáraimról kell megemlékeznem.
Első sorban Vály Ferenczről, komáromi tanáromról, ki később Eszter
nénémet nőül vette. Holtig tartó hálával emlékezem meg e kegyeletes
alakra. Akkor még simára borotvált arczot viselt, mint egy katonatiszt s
szépen csigákba göndörült gesztenyeszín haja volt. Tudományos
képzettségében polyhistor, testi erejére athleta. Szépen tudott énekelni
és a legtöbb régi melódiákat ő tőle tanultam. Mert az iskolán kívül a
legnyájasabb ember volt, de a klasszisban rendkívül szigorú. Rhetorikát,
poézist, logikát ő alatta tanultam. Latinul természetesen.
A studiumokon kívül egy privilegizált kötelessége is volt a három
egyesült klasszisnak: a kántus. Mi kisértük ki szép énekszóval a
temetőbe a kálvinista halottakat. Ez alól semmi úrfinak nem lehetett
magát kivonni. Fizetés járt érte. Szegény sorsú halottnál két garas,
előkelőnél egy ezüst tizes. Azt ott mindjárt a temetőben a markunkba
számlálta Harmati uram, a kístermetű, ragyás képű orgonista. – Hát ez
mulatságos dolog volt. A temetés után mi egy útbaeső borbélyműhelybe
betértünk s ott a szerzett pénzt egy kis parázs halberczvelvin
igyekeztünk egymástól elnyerni. – Persze másnap nem tudtuk a leczkét. –
Egy szép reggel az én tanárom szokottnál is szigorúbb arczczal lépett be
a tanterembe; a hóna alatt volt egy mogyorófa-pálcza. – Én, vesztemre,
akkor az egyszer éppen első voltam a padban: a Szikra Ferkó második. Én
hozzám intézte a tanárunk ezt a veszedelmes kérdést: «Voltál a
borbélyműhelyben kártyázni?» – Már a pertu szólítás sem tetszett, máskor
«domine Jókai» volt a czímem. Elkezdtem az ujjaimon számlálni, hogy én
csak egyszer, kétszer, háromszor voltam ott, de nyomban puffogott is a
hátamon az egy-kettő-három a mogyoróhájjal. Aztán következtek a többi
diákok sorban. Még olyan generálquintet nem látott a világ. Hunnia
nyögött, sírtak a bús magyarok. – Ekkor kaptam életemben először verést
és utóljára. Az Isten áldja meg érte, a ki osztogatta. Belőlem kiverte a
halberczvelvit. Bár még a tarokkot is kiverte volna valaki.
A komáromi felső gimnáziumnak olyan jó híre volt az én időmben, hogy
Pozsonyból is ide küldték a német fiúkat tanulni – cserébe. Itt tanultak
Stromszky, Laknek, Hakkenberger s mind a négy Zsigmondy (ezek a mi
fiaink voltak, a Jókaiak helyett cserébe), Adolf, a híres doktor,
Guszti, Pest-városi mérnök (az én cseretestvérem), Pali, pesti ügyvéd és
Vilmos, az artézi kútfúró. (Mind a kettő később országos képviselő;
elébb mind a három honvéd.)
Vály Ferencz tanáromnak a szellemi kiképzésen kívül arra is nagy gondja
volt irányomban, hogy a jellemet idomítsa nálam. Én bizony petuláns,
könnyelmű, veszekedő természetű suhancz voltam. Ő folyvást dorgált e
miatt. Hát illik ez egy Jókai Móriczhoz? Egy Jókai Móricznak kivételes
embernek kell lenni. Az ambicziómra igyekezett hatni. Mikor a logikát is
elvégeztem, egy esztendőre elfogott az iskolától. Az alatt ő maga
tanította nékem egyedül az első évi filozófiai kurzust. Kezembe adta a
nagy pandektákat, Gibbont, Kantot, s azokból kellett magamnak
excerptákul csinálni studiumot. Azután Rottecket és Buffont. Akkor
szerettem meg úgy a természetrajzot és a históriát. A mellett olvastatta
velem Byront, Hugo Victort, s hogy ne csak német fordításból ismerjem
azokat, rászorított, hogy tanuljak francziául, angolul, Lemouton
grammatikájából mind a kettőt: az utóbbi latin nyelven magyarázott. Hogy
mindezekre időm legyen, kénytelen voltam reggel öt órakor fölkelni, még
télen is, hóesésben odamenni az ő lakására: akkor már ő fenn volt és
tanított. Máskor nem ért rá. Határozott iránya volt, hogy költőt
csináljon belőlem. Írtam novellákat, verseket, színdarabokat s azokat
előtte olvastam fel. Hozzá szoktatott a kemény kritikához. – A Károly
bátyám praktikus eszű ember; ő ellenben azt kivánta, hogy képezzem ki
magamat építésznek. Ez a szép hivatás. Arra is készültem. Orbán Gábor
városi rajztanárnak minden architekturai tudományát végig kitanultam s
olyan szépen fölépítettem – papiroson – Theseus templomát, hogy arra
mindenki egyszerre ráismert, a ki csak valaha látta Theseus templomát.
Így fejlett ki bennem a festészet szenvedélye. Tizenöt éves koromban már
egy általam rajzolt arczkép (Tóth Ferencz püspöké) megjelent
kőmetszetben; s a ki csak híres ember volt Komáromban, azt mind
lerajzoltam tusban, punktirozva, aczélmetszés módra. Majd egy Siklósi
nevű piktor vetődött oda, a ki megtanított akvarellbe és olajba festeni.
Ámde három múzsa sem volt elég, hogy a petuláncziákról leszoktasson. A
mint a könyvtárból, meg a rajztábla mellől elszabadultam, utczu neki az
udvarra a verekedésnek: betört orral, összekörmölt pofával kerültem
haza. Én nem panaszkodtam, de annál inkább jöttek panaszra szegény jó
anyámhoz az általam betört orral, lehasogatott kabáttal hazakerült
gyerekek mamái. A jó Eszter néném nem győzte a kosztos diákoknak a
kabátjait összevarrni.
– Legyen ön már egyszer komoly ember! – inte a tanárom. – Legyen ön
magához méltó!
S hogy teljes sikerrel kényszerítsen rá a komolyságra, vett a számomra –
egy czilinderkalapot.
Hát aztán nem az lett belőle hogy a legelső vasárnap teleraktam a
czilinderkalapomat hólapdával, úgy hajigáltam agyba-főbe a
kollégium-udvaron a kosztosokat!
S ha szidtak a megtépázott fiukért, azt feleltem, hogy «hiszen nem
bántottam én őket, csak _mulattattam_.»
Ennek a patvarkodásnak azonban meg volt a maga természetes oka. Eddig
suhancz-pajtásaim voltak, a kikkel együtt daloltunk, lapdáztunk,
birkóztunk, a kollegium udvarán kertet csináltunk, virágokat neveltünk;
most egyszerre kinőttem az iskolából, de azért megmaradtam gyereknek; a
volt társaim elmentek Debreczenbe, nem volt se «meta», se «temetés», se
«kert», magam maradtam; s most egyszerre azt kivánták tőlem, hogy legyek
okos ember. – Hiszen jól van, nem bánom; reggel öt órától délután öt
óráig leszünk okos emberek; de öt óra után még most is jól esik lehúzni
az okosság szűk csizmáit s a bolondság mezítlábain szaladgálni: nekem.
Hát aztán az év derekán csak letettem a magánvizsgát Pápán a tanári
testület előtt – fényes sikerrel. Most is meg van a bizonyítványom,
aláírva minden tanár által: csupa «kitűnő!» S milyen lajstroma a
tudományoknak! Ha most fognának belőlük vallatóra, csupa «secundát»
kapnék.
*
A következő évben a pápai kollégiumba kerültem: fizikát tanulni. (Az én
időmben a tanéveknek a kiválóbb tudomány szerint volt az elnevezésük,
bár azokban párhuzamosan tanították is a többi tantárgyakat, filozófiát,
történelmet; a mathezis a fizikához tartozott.) Tarczy Lajos volt a
legkitünőbb tanár a főiskolában. Ő magyarázta a természettant és a
felsőbb mathezist. Eleve ugyan arra volt hivatva, hogy a filozófiát
tanítsa: arra készült a németországi egyetemen, a hová a
superintendenczia költségén küldetett ki – ámde a mint haza került s
elfoglalta kathedráját, akkor vették észre, hogy «Hegel» filozófiáját
tanítja. Hanyatt esett ijedtében minden vaskalap. Elförmedt
Bergengóczia: «mi a Kantunkat nem hagyjuk!» A Hegelistát lehúzták a
kathedrából s megtették fizikai tanárnak. Annak is kitünő volt.
Tankönyve ma is használható. Akkor ez volt az egyedüli nyomtatott
fizika. Hát még az előadása! Azt élvezet volt hallgatni. Ő maga
megteremtette a főiskola fizikum múzeumát s experimentácziói
bűvészestélyek számba mentek. De az iskolán kívül is folyton gondja volt
a tanítványaira. Nemcsak tanítónk, hanem nevelőnk, vezetőnk volt. Ő
alapította meg a «pápai képzőtársaságot», mely az ő elnöklete alatt
szépirodalommal és szónoklattal, részben komoly állami tudományokkal is
foglalkozott. Ott találkoztam össze a már fenn elősorolt
iskolatársaimmal és azokkal is, a kik felsőbb osztályokban jártak. E
közös gyűléseken az összes tanulóság megismerkedett: együtt ült a
theologus a juristával és a filozófussal. Valóságos fióktudós társaság
volt. Minden héten volt gyűlésünk s azokon költeményeket, komoly
értekezéseket olvastunk fel, azokat megbíráltuk; a jónak elismert
műveket az «Érdemkönyvbe» való felvételre ítéltük; szerzőnek szabad volt
azt sajátkezűleg beírni. Azután tartottunk nyilvános felolvasásokat,
melyekre hölgyközönség is jött, sőt a katholikus tanárok is eljöttek, és
végül jutalmakat tűztünk ki verses és prózai pályázatokra. A
pályaműveket a magyar tudományos akadémia tagjai birálták meg, azok
ítélték oda a pályadíjakat, melyekről elnökünk gondoskodott.
Ez alkalommal nyertük el mi hárman a három «arany»-as pályadíjat:
Petőfi, Petrich Soma és én.
Meg kell vallani, hogy a szellemi kiképzésnek kiváló előkészítője volt a
pápai kollegium.
Rettenetes okos embereknek neveltek bennünket. Nem volt se birkózás, se
lapdázás, se táncz. Még a billiárdozás is _öt forint büntetés_ terhe
alatt volt megtiltva a diákoknak.
Én tizenhét éves koromban még nem láttam kávéházat belülről! Se
tekeasztalt. – Más ilyenkor már rajta is hált.
Az egész iskolai év alatt, a mit Pápán töltöttem, nem láttam egy szép
női arczot. Még csak nem is _láttam_, nemhogy verset írhattam volna
hozzá. Csak úgy hallottam legendaképen Kerkápolytól, hogy van ám Pápán
egy igen szép leány: Békássy Mari; de azt másutt nem láthatni, csak a
színházban. A színházbajárás pedig csak a jogászoknak volt megengedve: a
kisebb diákoknak ez tiltott paradicsom volt. A templomban sem láthattam
a női szépségeket, mert a diákoknak a karzaton volt a helye, s az első
padokat a theologusok és juristák foglalták el. Még a képzőtársaság
szavalati ünnepélyén sem juthattam hozzá, hogy valami szép leány szemébe
nézhessek: mert az olyan bölcsen volt elrendezve, hogy a nagy teremben
csak a felolvasóknak volt szabad megjelenni; a társulati tagok a
mellékszobában voltak konszignálva. Nekem ugyan mint pályadíjazott
költőnek némi jogom lett volna a tribünhöz; de nem engedődött, hogy
magam olvassam fel a novellámat; hanem helyettem felolvasta azt az első
theologus diák: maga a kontraskriba, Demjén Ferencz, a ki sánta is volt,
görbe is volt, szuszka is volt. Ez reprezentált engem az első
debütömnél, ő róla ismernek engem a pápai leányok. – A kvártélyunkon
ugyan volt egy kis piros képű leány, Klára uram Mariskája; de az még
nagyon gyerek volt, s azzal csak arról szoktunk beszélni, hogy mi lesz
ma ebédre.
Az egyetlen mulatságom az volt, hogy Gondol Gáborral együtt
bebarangoltuk a Bakony-erdőt, azt is tudományos czélból, botanizálás
végett s a fölfedezett pompás verátrumokat, turbán-liliomokat,
dictamnusokat, áronvirágokat otthon papir közé szépen lenyomtatva,
megszárítottuk; aztán botanikai albumot csináltunk belőlük. Még most is
találok a Diószegim lapjai között egy-egy sisakvirágot, a mit a Tapolcza
forrásánál szakítottam le. Még a színét sem vesztette.
*
Volt az iskolatársaim között egy Szilágyi nevű, a kiről a többiek azt
beszélték, hogy hektikában van; nem viszi sokáig. Féltek vele beszélni.
Engem a félelem kiváncsisága kötött hozzá. Elmondattam vele, mik a
jelenségei a bajának s aztán mindazokat éreztem magam is. Azt a szúrást
a mellemben, azt a folytonos égést a gégecsőben, azokat a sebes
szívdobogásokat, azt a siránkozásig fajult túlérzékenységet, azt az
izzadó kezet, azt a kifárasztó álmot, azt a fejnehézséget. Egész képzelt
beteg lettem.
Naplóim, anyámhoz írott leveleim, ifjúkori munkáim, mind tele vannak
ezzel a beteges képzelődéssel. Csupa lemondás az élet örömeiről, a
halállal barátkozás, a túlvilági kaczérkodás. Mikor hazakerültem a tanév
végeztével Komáromba vakáczióra, otthon alig ismertek rám. Meg voltam
érve, mint a féregtől szúrt körte. És a mellett tele volt a szívem
szomjasztó vágyakkal. Imádkoztam Istenhez, hogy csak tíz évig engedjen
élnem; én ez idő alatt ezért a porhüvelyért, a mit elvesz tőlem, egy új
borítékot teremtek a lelkemnek, a mi azt nem hagyja elenyészni soha!
Pedig még azt sem tudtam, hogyan kezdek hozzá? Költő leszek-e vagy
festő, vagy építész?
Itthon csak festettem. Lefestettem az anyámat, a nénémet, a sógoromat, a
kis Mari húgomat, a Károly bátyámat.
Egyszer a mint a szent András tornyában harangoznak, én csak letettem az
ecsetet, összetettem a kezemet s nagyot fohászkodtam. Épen a Károly
bátyám ült arczképnek.
– Micsoda? Hát te _harangszóra imádkozol?_ – kiáltott rám a derék
puritán kálomista lélek.
Ő volt az, a ki észrevette, hogy az egész kedélyem beteg: egészségtelen
idegzettől sinylődik. Radikális kúrát gondolt ki a kigyógyításomra. S
mondhatom, hogy se Kneipp, se a rudnai csudapap olyan sikerteljes
gyógyítást nem mívelt makacs betegséggel, mint az én Károly bátyám,
mikor engem a pápai tudománygyüjtő kaptárból kimarkolt s elvitt magával
Kecskemétre.
Honnan jött neki ez a szerencsés gondolatja, hogy én Kecskemétre menjek?
Soha komáromi ember Kecskeméten nem tanulta a just. Az mind Debreczent
vagy Pápát tartotta Mekkájának.
Nagyot is bámultak az ismerős czelebritások, mikor sorba jártam őket
bucsúvétel végett s mondtam, hogy Kecskemétre megyek.
Tisztelendő Tüdős József uram rám idézte a Kistükör versét:
Itt vagyon Czegléd is, Kőrös Kecskeméttel,
Híres három város vörös bor szürettel.
– No majd megtanul Móricz öcsém veres bort inni!
(A bort pedig akkor még utáltam, mint a mérget.)
De még jobban lepipált Kálmán Ferencz urambátyám (szomszédunk), a ki a
következő példabeszédes verssel gazdagította az adatgyűjteményemet:
Rátótiak a szőllőt parázson sütötték,
Kókaiak a lencsét kétszer is megfőzték,
Lédecziek a létrát keresztben czipelték,
Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték.
És én daczára ennek a hallatlan diffamálásnak, mégis elcseréltem Pápát
Kecskemétért.
*
Meg kell hogy álljak egy pihenőre ennél a thémánál, mikor az én kedves
Károly bátyámra visszaemlékezem. Ő nálamnál tíz évvel idősebb s annyira
hasonlít arczban hozzám, hogy az idegenek megszólítják helyettem; csak
az a különbség, hogy az ő haja és szakálla még nem szürke, mint az enyém
s a fogai mind épek, míg az enyéim egy negativ kapitálist képviselnek.
De azért ő mégis az én jó pajtásaim közé tartozik. Gyerekkoromban az
egész komáromi kálvinista tornyot megfaragta a számomra élethű alakban,
játékszerül; férfikoromban, nehéz válságok közt, igaz barátom volt:
védett, oltalmazott, még olyanok ellenében is, a kiket szeretett; engem
még jobban szeretett. Korán elhunyt apámnak vagyonát, becsületét,
hivatalnoki jó hírnevét az ő ifjúi bölcsesége, erélye, tudománya
tartotta meg a számunkra. Mikor a szabadságharcz letiportatott: én
bujdosóba jutottam, a Bükk rengetegeiben lappangtam, ő utána járt, hol
bujdosom s küldött nekem öt magyar aranyat, meg egy muszka grammatikát.
Az öt magyar aranyat még most is őrzöm, hanem a muszka grammatikát: azt
bizony – sajnálom – hogy elvesztettem.
Az én kedves Károly bátyám mindenféle talentummal meg volt áldva,
különösen roppant emlékező tehetséggel: bizonyára híres nagy ember lett
volna, ha olyan nagyon jó ember nem lett volna.
De hát mit akarunk? Hát nem nagyobb dicsőség Hegedüs Loránt, Sándor,
Rózsika s a legifjabb Jókai Móricz nagyapjának lenni, mint az én nagy
bolond könyvtáram, a mit magam írtam tele?…
*
Még egy kedves tanulótársam van, a kit a pápaiak közül kifelejtettem:
Földváry Mihály, Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánja; igaz, hogy
előttem tanult egy klasszissal; de a képzőtársulat ülésein gyakran
találkoztunk: ott hallottam tőle felolvastatni egy hatalmas filippikát a
kártyázás szenvedélye ellen, mely mindnyájunkban tartós benyomást
gerjesztett. Pápán nem láttam kártyát, se magam, se más kezében.
*
Egy rendkívüli zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly bátyámmal
Kecskemét _alá_. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára
menekültünk be, s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szekerünkön az
_itélet_ elmulását. Kocsisunk nem mert leszállni, azt állítva, hogy ez
zsiványtanya. Éppen akkor hoztak oda szarvánál fogva egy tinót. «Ez
bizonyosan lopott jószág.» Meglehet pedig, hogy csak eltévedt bitang
volt. A zivatar elvonultával aztán teljes holdvilág mellett barazdoltunk
be Kecskemétre; tengelyig érő latyakban.
A régi Kecskemétről beszélek, a milyen ötven év előtt volt; a mostani
már egészen modern czivilizált város. Akkor még a puszták metropolisa
volt: a nagy falu, negyvenezer lakossal. A hosszú széles fő-utcza
kezdetén nagy, _tertyedt_, gömbölyű tetejű nádpaloták fogadják az utast:
a szárazmalmok; kétoldalt egyforma alakú földszintes házak elől
rácskerítéssel vagy liciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a
kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utcza fénylik a sártól, melynek
nincs hová lefolyni. Kétfelül a házak mellett vonul végig a _palló:_ két
szál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek
egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, a mi az egész népet
udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne
másszanak a gyalogjáróra, közönkint köpczös fabakterek vannak melléje
czölöpözve. Az egész hosszú utczán csak egyetlen egy ember _kutyagol_:
ez az igazi bakter; minden utcza szegletén megáll és hörögeti: «éjfél
után óra kettő, dicsértessék a teremtő». Ettől megtudakoljuk, hogy hol
lehetne itt megszállani. «Csak odáig kell czammogni, a hol az a veres
lámpás világít: az a _cserepes_.» Az egész városban csak a vendéglő volt
cseréppel fedve: innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is: a
«leveles» meg az «ürgés», de azok csak a hajtsárok és a tyukászok által
látogattattak. Itt megszállottunk.
Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó
Sándor, Tatay András _tisztelendő_ urakat, a kik mind szép simára
borotvált arczú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak,
mosolyra hajlandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony,
sovány teremtés, tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a
negyedik: Siposs Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas
bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom: a professzor juris.
Karika tanár úr távoli rokonunk volt: ő rögtön utasított bennünket egy
tisztességes családhoz, a hol engem _kosztra, kvártélyra_ elfogadnak.
Egyenesen odamentünk.
Ez az a ház, a barátok klastromával szemben, a mi most Muraközy-ház név
alatt ismeretes; akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt: elől két
szobával az utczára, a többi az udvarra néz, tágas _ambitussal;_ a
hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyílik. Ez
a hely nemrég még csunya posvány volt; a mióta Gyenes Mihály ide
telepedett, az egészet feltöltette, szép nagy jegenyékkel beültette, s
lett belőle kedvencz mulatóhely, hol a katonai zenekar muzsikált a
publikum gyönyörűségére.
Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemelné a monumentumot
Kecskemét városa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi
homokpuszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve. Ez az ember hét millió
fát ültetett el a kecskeméti határban.
Egyéb dologban is igen helyes eszű ember volt: úgy, hogy a kecskeméti
polgárság egy időben őtet választotta meg városbirájának. Jól is viselte
a hivatalát; mikor jöttek hozzá pörlekedő felek, leültette őket az
asztalhoz, elővette a pohárszékből a kulacsot, fehér czipót, szalonnát s
poharazás közben, szalonnázás közben szépen kibékítette őket. Minden
eléje került proczesszus _amica_-val végződött.
Jó is volna, ha ez a rendszer lábra kapna; csakhogy akkor a
prókátoroknak magva szakadna s akkor minek jöttem volna én Kecskemétre
«jogot» tanulni?
Utóljára szépen kérték, hogy csak menjen vissza a régi hivatalába, az
inzsellérségbe, s az neki is inkább kontentumára volt.
Derék, egészséges lelkű, igaz magyar eszű ember volt: a legaranyosabb
kedélyű, a legszeretetreméltóbb púpos és törpe a világon, az ember
elfelejtette a mindig vidáman mosolygó arczának azt, hogy olyan rücskös,
s jóizű humora egy egész társaságot el tudott mulattatni. Becsületes
lelkét még egy népdal is megörökíté, szépen expiálva vele termete
hiányát:
A ki nem látott még görbében egyenest,
Nézze meg a kecskeméti birót, Gyenest.
És ennek a felesége volt a legszebb asszony a városban.
Igazi kecskeméti tipus: magas karcsú termet, hosszúkás arcz, barna piros
színnel, kicsiny, csigametszésű ajkak, finom egyenes orr, vékony,
meghajlott szemöldök, s aztán micsoda szemek! Csak az az egy hibájuk
volt, hogy folyvást felülről látszott ki a fehérük, a hosszú fekete
pillák alól, mint Mab királyné portréjának: mintha fenyegetné az embert.
Aztán volt két ideális szép leánya: az egyik Terka, hét esztendős, a
másik Sárika, négy esztendős. (Ezt vette nőül az én iskolatársam,
Muraközy Jani, de odáig még sok történt a világban!)
Kiegészítette a kedves családot a házigazdám unokaöcscse, Gyenes Pali, a
ki nekem szobatársam volt: az az utczai szeglet-szoba lett a mi
lakásunk. Ott írtam én az első nagy drámámat. Ott lettem én egészséges
testű, ép kedélyű _férfivá_. Pali is velem tanulta a jogot és jól
tanult; de a mellett a theologiát is tanulta, pedig mérnöknek készült.
Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, a
mint az ágyból felkelt, egy nagy lapos követ, a mi lehetett félmázsás,
elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször,
folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszólítám:
– Mit csinálsz?
– A testemet edzem.
Az ötvenedik emelésnél hagyta abba.
– Felviszem százig; mindennap egygyel többet. Próbáld te is!
Hozzáfogtam. A tizedik emelésnél már elég volt.
– No, majd holnap kettővel többet.
Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s
futottunk ki a promenádra a studiumokkal, a leczkét megtanulni. (Én már
elkéstem egy pár nappal, azt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben
vágtuk be a feladványt: ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak
_járkálva_ tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk
egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogoltunk a kollegiumba.
Ott egyszerre jó pajtások lettünk valamennyien. A kecskeméti fiúk vidám,
tréfás, nevető czimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat
közöttük.
Micsoda ép testű, egészséges arczú fiúk! Muraközy Jani (ilyen lehetett
Herkules suhancz-korában), a kivel csak Kőrösy Sándor tudott
megmérkőzni. (Ime Kőrösyt is kifelejtettem az iskolatársak lajstromából;
gyengül az agy! Pedig de sokszor összetalálkoztak az életutaink
egymással; nagy tehetségű, válságos időkben ő is derék, kiváló férfi
lett, Debreczen képviselője, nekem különösen jó barátom.)
Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a
kecskeméti kollegiumban divó szokás, hogy a melyik diák tud valamit, a
mi kívül esik a kötelezett tantárgyakon, az a többit oktatja e
tudományból – ingyen. (Lancaster systema.)
Muraközy Jani lett a tornamester, ő trenirozta a többieket, a temetőben
volt a tornahelyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és
tőrrel vívni, még pedig plastron nélkül! Hozzászokott a bőrünk a
vágáshoz. Dicsekedés volt a kék-veres ütésfolt a karon és a mellen.
(Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztülvágta karddal –
tréfából.)
Egy második diák zenészethez értett. Ez nekem nem kellett. De annál
jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére
primhegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is
produkálta magát mint szóló-játékos. Rendes zenekara volt az iskolának.
Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első
regényembe mint «cantus præsest.»
A negyedik tánczolni tanított. Ez lehetett Nagy Feri. Tőle tanultuk a
franczia négyest és a körmagyart, meg a magyar szóló-tánczot, a miről a
mai kor gyermekének már ideája sincs.
Az ötödik tanította a franczia nyelvet. (Akkor még nem voltunk
soviniszták.) Ez volt Szalay Sándor (teologus diák.) Az első leczkéjére
én is felmentem, ámbár én már Hugo Victor Bog Jargal-ját olvastam
eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenekelőtt szerezze meg mindenki a
könyvárúsnál «Poche úr» franczia dikczionáriumát. A mire én azt mondtam
neki:
– Arra mifelénk úgy hívják a «Dictionnaire de poche»-t, hogy
«zsebszótár».
– No, ha jobban tudsz francziául mint én, akkor ne jőjj ide az én
hitelemet rontani.
Hanem azért jó volt az úgy. A fiúk csak megtanultak szépen minden
rendkívüli tantárgyat – ingyen.
Engem pedig megtettek rajztanárnak. Értékesítettem a komáromi
tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi
magántanítványom akadt, a ki _fizetett_ havonkint két forintot, hogy
egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi néven
Abonyi Lajos, kiváló széptehetségű népszerű írótársam.
Közbe-közbe aztán «just» is tanultunk. Az bizony nem volt valami nehéz.
Két kis kötet «Kövy». A ki azt is sokalta, felelhetett «Acsády»-ból, az
csak egy kötet volt. A váltótörvényt nem volt muszáj tanulni, sem a
csődtörvényt. Büntetőtörvény nem volt még. Azt megtanította a praxis. A
«jus Romanum», az a rómaiak dolga; a jus ecclesiasticum a papoknak való.
A jogphilosophiát pedig tanulja, a ki juris doctor akar lenni. Az én
időmben a jurista-élet gyöngyélet volt. Az ember mindenre ráért s még a
mellett szorgalmas tanuló hirébe is keveredhetett.
A fődolog volt az, hogy testben-lélekben életrevalókká legyünk. S most
is azt mondom, hogy a kecskeméti rendszer nagyon jó rendszer volt. A ki
akar, úgy is egész életén keresztül tanulhat, mint a jó pap, holtig.
Félesztendő mulva már elértem Gyenes Palit a félmázsás kő-emelgetésben;
futásban, ugrásban versenyeztem a legjobbakkal, a páros birkózásban
földhöz csaptam a zsidó Herkulest. A zsidókkal igen jó pajtásságot
tartottunk. Gallia Fülöp a hangversenyünkön is énekelt. Ez volt az egyik
motivuma annak, hogy az első darabomnak a tárgya «zsidó fiú». (Nem
Gallia Fülöp, hanem Szerencsés Imre.)
A testedzést pedig utóljára annyira vittük Gyenes Palival, hogy a vetett
ágyunkat ott hagyva, a puszta pallón aludtunk egy lepedővel takarózva; a
rajztáblám szolgált fejemaljának. De olyanok is lettünk, mint a
vasczövek, s a kinek máskor a szellő is megártott, télviharban,
hófuvatban elszánkáztam a pajtásaimmal Szentesre a kaszinó-bálba, s a
reggelig tartó csárdás után megint vissza Kecskemétre – hogy leczkét ne
mulasszunk. Meg sem látszott rajtunk a korhelykedés.
Azután találtunk magunknak nemes mulatságokat. Alakítottunk műkedvelő
társulatot, mely a színházban egész színdarabokat adott elő rendes
belépti díjak mellett, a miből begyűlt jövedelmet az iskolai olvasókör
könyvtárának megalapítására fordítottuk.
Eleinte egészen magunk jóvoltából telt ki az előadás, mint a régi
klasszikus színpadokon, a nőszerepet is fiúk játszották. Gaál Józsi
gyönyörű szép kisasszony volt; egy katonatiszt majd megbolondult érte,
el akarta venni, nem hitte el, hogy diák. Később azonban a város hölgyei
is bátorságot kaptak velünk együtt játszani; én már Simonyinak, a híres
festőnek a húgával játszottam egy színműben (természetesen mint első
szerelmes). Erre sem tanított bennünket semmi tanár. Tavaly még a
színház ajtaján sem volt szabad belépnem, s most már a színpadot is
elfoglaltam. S mire a második farsang bekövetkezett, akkorra már annyira
emelkedett a renommém, hogy a juristaság a jogász-bálra engem választott
meg _előtánczosnak_. Az a valami! Az a kitüntetés! Intézni a quadrillt,
dirigálni a körmagyart, kommandirozni a kotilyont! És ennek én mind
emberül megfeleltem. Magam sem hinném, ha ott nem lettem volna…
E közben pedig festettem olajba a portrékat. A kikre emlékezem
Kecskemétről, a következők:
Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép
kék szemű, szőke hajú görög leány, Frankó Julcsa; majd a még annál is
szebb, junói termetű, fekete hajú Matolcsy Mari. Azután Petőfi Sándor
(kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti színész korában; valamennyi
professzorom és Szalay Sándor, Sallay Jancsi, Gaál Józsi, Zabolay Pista,
Hartman Pali, és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett
arczképekért «festék és vászon» árában öt forint tiszteletdíjat kaptam
(kivéve Petőfit és a szép hölgyeket).
És ennyi fontos elfoglaltatás daczára jutott még időm írónak is lenni.
Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is
szerkesztettem, humorisztikusat, nem volt kinyomatva, csak írásban
sokszorosítva; az illusztrácziókat is magam rajzoltam bele. Még a
czímére sem emlékezem.
De az egész alaphangulatát irodalmi tevékenységemnek a kecskeméti élet
határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a
gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe parasztszekéren. Elkóboroltunk a
Tiszáig, a Szikra csárdáig, a homokbuczkákon túl a Fehértóig. Én
mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámokban, a
csárdában, a halásztanyán. Megismertem a magyar fajt a maga őseredeti
sajátságaiban, összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, a kik betyárt
üldöznek, s futóbetyárokkal, a kik azokat kerülik. Megismerkedtem a
népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival,
kifogyhatatlan humorával, hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett,
a kukoriczafosztásnál, a szüretelésnél, láttam a híres «bika-harczot» s
a «pünkösdi király» parádéját, a minek mind most már híre sincsen, meg
azokat a pusztai párbajokat, a mik meseszámba mennek. Ezek mind úgy
megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap
történtek volna.
És most végig jártatom emlékezetem bűvlámpája előtt a velem együtt élt
alakok képeit, hányan vannak még meg? De soknak az alakján keresztül süt
már a csillag, mikor elhaladnak előtte? Mivel vagyok jobb náluknál, hogy
őket túléltem?
Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, a kik
valamikor pajtásaim voltak; de a mit vétettek, azt leírni egy körömnek a
lapja is sok volna.
*
Meg-meg eszembe jut egy pár iskolatársam, a kivel Kecskeméten jó barátok
voltunk; az egyik egy kőrösi fiú volt (!) Farkas Elek, nagy gavallér. Az
alkotmányos időkben országos képviselő. (A kecskeméti iskolatársaim
közül is négy képviselő volt.) A másik Balassa (keresztnevét nem tudom).
Hosszú hajat viselt, mint Liszt Ferencz; senkivel sem barátkozott, egész
életében emberkerülő különcz volt. Hanem halálával egyszerre kitünő
alakká lett: összes nagy birtokát iskolai czélokra hagyományozta, egész
életében erre zsugorgott.
*
Nem hallgathatok el még egy adatot iskolai életemből.
Benne vagyok már úgy is a dicsekedésben.
De hát most van annak a _szüretje_.
Hát azt akarom még elmondani, hogy én már a gyerekczipők óta demokrata
és liberális ember voltam, alkotmányos légkörben nevelve, ellenzéke
minden önkénynek és zsarnokságnak.
A komáromi iskolában az a szokás volt behozva, hogy minden szombaton, a
repeticzió napján versenyzés adatott az első és második eminens helyére.
A tanító szavazásra bocsátotta a kérdést, ki érdemes az első helyre? S a
kondiscipulusok titkos szavazással czédulák utján döntöttek. Néha
szavazattöbbséggel én lettem az első, többször a Szikra Ferkó.
Másodiknak aztán enyim volt az összes szavazat. Ez így volt egész a
logikai kurzusig.
Mikor peniglen a grammatikai kurzust végzém vala, oda hozott a véletlen
egy tiszamelléki, roffi nagy földesúrnak a fiát, a kit a subrektor
egyenesen oda ültetett elénk az első padba.
Én azonban ekkor felemelkedém a helyemről s tiltakozó szóval megellenzém
az önkény eme tettét: «Hallja, subrektor úr, nálunk az első helyet nem
pénzért osztogatják. Mi a Szikrát választottuk meg elsőnek. Tessék a
jövő repeticziónál az úrfinak megbirkózni velünk, ha levethet, vessen
le; de addig nem adjuk át neki helyünket!» (Valék pedig ekkor hét
esztendős fiú.)
S a világi hatalom kénytelen volt visszavonulni az én tiltakozásom elől.
Nagy eset volt ez! Még a püspök is megtudta. De megdicsért érte.
Legalább én dicséretnek vettem. Azt mondta, a hajamat felborzolva, mikor
iskola-vizitáczióra feljött hozzánk: «_Urit mature, qui vult urtica
manere._» (Korán csip a csalán.)
Hja, hát persze, «csalán». Csalán voltam, csalán vagyok most is.
Csakhogy a csalánnak a fiziologiája azt tanítja, hogy vénségére
megáztatják, megtilolják, megfonják, megszövik vászonnak (talán Deákné
vásznának?).
No, megfonva még nem vagyok, de megtilolva már vagyok.